22.
Éjszakai beszélgetés

  Aznap este Bálint csak forgolódott a fekhely zörgős szalmáján, egyre a paptól hallottak jártak az eszében.
  Gergely pap a székely Dózsa György seregében! Ez a derűs, dolgos, nagy tudományú ember a pusztító, gyilkoló, kegyetlen paraszthadban! És bátran beszél róla, pedig odahaza Besztercebányán néhány éve még lehalkította a hangját a nagyanyja, ha a parasztháborúra terelődött a szó. De hát régen volt, olyan régen, hogy neki szinte fölfoghatatlan. S mi minden történt azóta! A mohácsi csata, Lajos király halála, Buda elvesztése, a török háborúk! Száz éve, Nándorfehérvár óta nem támadott ekkora erővel a török. S vajon Eger lesz-e, lehet-e új Nándorfehérvár?
  Egyszerre gyalázatos, gyáva megfutamodásnak érezte, hogy itt tölti semmittevéssel a napjait, miközben Eger élethalálharcát vívja.
  Talán már elindulhatna, hiszen megerősödött, a sebe is szépen gyógyul. Ha feltarisznyázik, és kér egy vastagabb posztóköpenyt a paptól, úgy is eljuthat Egerig, ha nem kap útközben ennivalót s fedelet a feje fölé.
  De Eger körül most ott a török had, ő azon át nem jut, hiszen a nyelvükön nem tud, török ruhája sincs, az első kóbor akindzsi megöli vagy foglyul ejti. S ha szerezne is valahogyan török ruhát, és sikerülne átcsúszni a táboron, a várbeliek ölik meg, ha a kapuhoz merészkedik. Dobó István úr kémei titkos bejárókon, alagutakon járnak, azokat ő sohasem találja meg.
  Fölkelt, óvatosan kinyitotta a kamra ajtaját, azután kihúzta a keresztrudat az udvarra nyíló ajtó záróvasából, és kilépett a szabadba.
  A hold fénye elömlött az udvaron, a gémeskúton, a szalmakazlakon, a nyitott fészer zsúpfedelén. Csend volt, csak távolról hallatszott kutyaugatás.
  Bálintot megborzongatta a hűvös esti szellő, de a hűvösség nem volt kellemetlen, inkább megnyugtatta.
  Az istálló felől mocorgás hallatszott. Valaki kinyitotta az ajtót, vizelt az épület sarkánál, aztán lassú, kényelmes léptekkel indult visszafelé. Amikor észrevette Bálintot, óvatosan megállt.
  - Ki az? - kérdezte csendesen.
  - Bálint vagyok.
  - Nem tud aludni az úrfi?
  Ahogy közelebb jött, Bálint észrevette, hogy Pető az, a gazda kisebbik fia. Fehér inge és gatyája világított a holdfényben.
  - Hol háltok? - kérdezett vissza Bálint.
  - Az istállóban.
  - Ki van még ott?
  - Máté meg Mihály.
  - Mihály?
  - Erzsók néném fia, Kun Mihály. Pulyakorától nálunk nevelkedik. Az apja Karcagról jött, aztán hogy elvette Erzsók nénémet, Kiséren telepedtek meg. Egyszer összeverekedett valami kóborló törökkel, és megölték. Erzsók néném egyedül maradt hat gyerekkel, hát Mihályt édesapám idevette.
  Elhallgattak egy pillanatra. Pető elköszönhetett volna, de látszott, hogy szívesen beszélgetne még.
  - Jó ember az édesapád - mondta Bálint. - Segít mindenkinek, aki rászorul a segítségére.
  - Keresztények vagyunk, nem istentelen pogányok. - Pető zavartan félrenézett.
  - Megbántottam az édesapádat - folytatta Bálint.
  A siheder nem válaszolt, a gyenge holdfényben is látszott, ide-oda röpköd a pillantása, nemigen tudja zavarában, hogy hova nézzen. - Hűvös van - mondta végül, és fázósan összefonta a karját a mellén. - Az istálló jó meleg, jöjjön be, ha nem restelli.
  Párás meleg és szúrós szag volt odabent, de néhány pillanat múlva már nem zavarta Bálintot. Tétován megállt a küszöbön, nem tudta, merre tovább.
  Két ajtó volt az istállón, az egyik, a külső, csak derékig ért, kifelé lehetett nyitni. A másik a teljes keretet kitöltötte, befelé nyílt. Pető csak a külsőt csukta be, így némi derengés szüremlett be, és Bálint néhány pillanat múlva már tudott tájékozódni.
  - Ki az? - kérdezte belülről egy álmos hang.
  - A deák úrfi - felelte Pető, és mutatta Bálintnak, hogy induljon.
  Az ajtótól jobbra és balra kötötték be az állatokat az istálló két rövidebb falánál álló jászlakhoz. Bálint nem látta, hány állatot tart a gazda, de észrevette, hogy lovai és tehenei vannak, meg tudta különböztetni a lovak ideges horkantásait és a szarvasmarhák nyugodt szuszogását. Középen, az istálló hátsó fala mellett, rudakból ácsolt kerítés választott le egy kis szabad térséget. Bálint szeme előtt mindjobban oszlott a benti sötétség, már azt is észrevette, hogy egy rövid jászol van a szemben lévő falnál is, de nem kötöttek elébe állatot. Ebből a jászolból zizegés hallatszott, és kiemelkedett egy fej, de az arc vonásait nem lehetett megkülönböztetni.
  Bálint megbotlott valamiben, lehajolt, és egy válykot tapogatott ki.
  - Üljön le! - mondta Pető. - Rögtön felszítom a tüzet.
  Piszkavassal széttúrta a hamut Bálint lába előtt egy gödörben, és maréknyi szalmával kis lángot szított. Ideges mozgolódás támadt az állatok felől, ahogy a táncoló lángnyelvek fénye megbontotta az istálló sötétjét, de ez csak néhány pillanatig tartott.
  - Miért szítod föl a tüzet?
  Az ajtótól balra alacsonyra ácsolt dikó állt, hasonló ahhoz, amelyiken Bálint feküdt a kamrában. A hang arról hallatszott, azután fölállt róla valaki, és közelebb jött. A tűz fényénél Bálint megismerte Mátét, a nagyobbik fiút.
  - Szolgálhatunk valamivel? - kérdezte csodálkozva.
  - Köszönöm, csak beszélgettünk... - Bálint bizonytalanul Pető felé mutatott.
  Mind a négyen leültek a tűz köré; ha a lángok lelohadtak, Pető mindig rászórt egy marék szalmát.
  - Ez itt Mihály - mutatott Pető a szemben ülő fiúra. Négyük közül ő volt a legfiatalabb. Fekete haja a válláig ért, szalmatörmelék ragadt bele.
  - Igaz, hogy Szolnoknál harcolt az úrfi? - kérdezte Mihály, és nagy, bogárfekete szeme megvillant a tűz fényében.
  - Igaz.
  A fiú keze ökölbe szorult.
  - Egy-két év múlva én is elmegyek katonának. Ezer pogányt ölök meg!
  - A száddal! - csúfolódott Pető. - Mert úgy a legkönnyebb!
  - Tőlem nem kap egy huncut rézgarast sem adóba a pogány, abban biztos lehetsz! - vágott vissza Mihály.
  - Nem ám, mert se földed, se házad, ami után adózhatnál!
  - Ha lenne házam, inkább magam vetnék rá üszköt, és elmennék harcolni a török ellen!
  A két Tari fiú csak mosolygott. Bálint is szótlanul nézte a lelkesedéstől kipiruló, villogó szemű Mihályt. Hiszen nemrég még maga is pontosan így gondolta. Ő is megesküdött, hogy bosszút áll az apja haláláért. Egy pillanat alatt úgy megszerette Mihályt, mintha a fiatalabb testvére lenne.
  - Ha mindenki fölégetné a házát, elhagyná a földjét, éhen halna a hadinép - mondta Máté.
  "Ezért volt olyan sokáig türelmes a gazda! - villant Bálintba a fölismerés. - Hiszen pontosan úgy beszéltem, mint Mihály, ezeket hallotta tőlem, ugyanúgy legyintett rám is, mint erre a fiúra, amíg túl nem feszítettem a húrt."
  - Ti mindent eltűrtök! - csattant föl Mihály. - Nemhiába mondják a jászokra, hogy még a hónaljuk is hideg, nincs bennetek indulat!
  - Majd mindjárt szétrúgom az ülepedet, te ebihal! - horkant föl Máté. - Abból megtudod, hogy mégis van bennem indulat!
  - Ismered a történetet a jászról, a kunról meg a palócról - mondta figyelmeztetően Pető, és kuncogott.
  Mihály legyintve elfordult.
  - Egy jász, egy kun meg egy palóc elindult egy-egy zsák búzával a malomba - kezdte Pető, és Bálint felé fordult. - Hát látják ám, hogy hosszú fal zárja el előttük az ösvényt, de olyan hosszú, hogy zsákkal a hátukon egy fél nap alatt se tudnák megkerülni. A kun dühre lobban, ledobja a zsákot, a falnak rohan, hogy ledöntse, de csak magamagát töri össze a nagy erőlködésben. A palóc átmászna a falon, de a zsákkal nem tud, nélküle nem akar, így hát leül tehetetlenül a kun mellé.
  - Ekkor jön az okos jász! - vágott közbe gúnyosan Mihály.
  - Úgy bizony! Felgyűri az inge ujját, lebontja a falat az ösvény szélességében, és mindhárman mehetnek tovább.
  Máté meg Pető nagyot kacagott, Bálint is elmosolyodott. Ahogy elhalkult a nevetés, Mihály odafordult Bálinthoz.
  - Hogy lehet elszegődni vitéznek? - kérdezte izgatottan.
  - Ráérsz még! - mordult közbe Máté. - A tojáshéj még ott a fenekén, de már a katonaság után ácsingózik!
  - A legjobb, ha jelentkezel valamelyik várban, hátha fölfogad a kapitány.
  - Az úrfi is így kezdte?
  - Így.
  Csend volt egy darabig, azután Pető nagyot ásított. Máté fölállt.
  - Jobban teszed, ha lefekszel - mondta Mihálynak. - Amíg alszol, legalább nem jut szamárság az eszedbe...
  Mihály morgolódott ugyan, de lassacskán fölcihelődött ő is, indult a maga helyére. Máté ránézett Bálintra.
  - Korán kelünk holnap - mondta mentegetődzve. - Aludjunk hát egy kicsit!