21.
Egy pap Dózsa György táborából

  Amióta Bálintot visszahozták a Lukács sógor szőlőjéből, először lépett ki a Tari-portáról. Csendes őszelő volt, kora délután még erősen sütött a nap, de a lombok megfakultak, kókadtan és porosan remegtek a levelek. Régen esett az eső, a fű is hamarabb megsárgult, mint máskor, a kicsapott libák óvatosan válogatták a zöldebb hajtásokat, de inkább csak hűsöltek a fák és a bokrok árnyékában. Bogárrajok táncoltak a levegőben, kavargó oszlopban követték az embereket, meg-megújuló rohamaik miatt nyugtalanul csapkodtak farkukkal a szekerek elé fogott lovak és ökrök, riadtan kapkodták a fejüket, ha a sok apró bogár a szemüknek rontott. A házak köré ültetett szilvafák alatt hullott gyümölcs szőnyege borította a földet, darazsak zúgtak fölötte.
  A kocsik lisztfinom porrá őrölték a földet az úton, a legkisebb szellő is fölkapta a port, ajtó, ablak nem védte meg ellene a házakat, a ládákba is bekúszott, ahol a ruhákat tartották, belekeveredett a kamrákban tárolt lisztbe, minden lélegzetvétel után megcsikordult az emberek fogai között.
  Egy-egy szalmával, rőzsével rakott, nyikorgó szekér ment el olykor Bálint mellett, libát hajtó gyerekek bámultak utána.
  A paplakot csak egy faoszlopokon támaszkodó, keskeny, nyitott tornác különböztette meg a többi háztól. Nyitva volt a kapu, de Bálint senkit sem látott az udvaron. Egy darabig álldogált az ajtó előtt, kopogtatott, de senki sem szólt, hát nem nyitott be. A szomszéd portán vadul ugatni kezdett egy kutya, hörögve tépte a szíjat, amellyel egy földbe vert karóhoz kötötték.
  Bálint már éppen vissza akart fordulni, amikor a ház sarkán megjelent egy magas, szikár, ősz hajú férfi. Szürke posztónadrág és fehér ing volt rajta, kék kötény óvta a ruháját. Napbarnított arcát mély ráncok szabdalták, módosabb parasztnak látszott, s bő fehér gatyát viselt. Bálint nem gondolta volna, hogy ő lehet a pap. A férfi értelmes tekintete azonban megragadta figyelmét, s ezért tisztelettel fejet hajtott.
  - Laudetur Jesus Christus!
  - In aeternum. Ámen! - A pap elmosolyodott. - Te vagy a Tariék diákja?
  - Én vagyok - felelte a fiú. - Botos Bálint a nevem - mutatkozott be. - Édesapám bányafelügyelő volt Besztercebányán, de már nem él, én meg Nyáry Lőrinc úr apródjaként szolgáltam Szolnokon, amíg a török...
  - Önts a kezemre egy kis vizet! - vágott közbe a pap.
  Bálint körülnézett, a tornácon egy durván ácsolt lócaféle alkalmatosságon öblös hasú csöcsös korsó állt. A fiú megrázta, félig lehetett vízzel. A pap előrehajolt, és a vékony vízsugár alatt megmosta a kezét. Törlés helyett lerázta róla a vizet, azután elvette Bálinttól a korsót, és nagyot húzott belőle. Elégedetten visszatette a lócára, széles mozdulattal megtörölte a száját.
  - Kerülj beljebb, fiam!
  Ugyanolyan volt a ház beosztása, mint a Tariéké. A pap a szobába tessékelte Bálintot, a hűvös félhomályban a fiú az első pillanatban alig látott a kinti napfény után. Jó szagú, szárított füvek rejtőzhettek valamelyik festett láda mélyén, és a tömjén édeskés aromája összekeveredett az illatokkal. Bálint mélyet szippantott a szoba levegőjéből. Már meg tudta különböztetni a berendezést: kemence, ágy, asztal, mellette pad és két szék, két láda, a hófehérre meszelt falon feszület, előtte térdeplő, jól faragott, szép, erős bútorok, alig díszesebbek, mint egy parasztház berendezése.
  - Ülj le!
  Bálint leereszkedett az egyik szék szélére. Az egyszerű szobában terjengett valami finom ünnepélyesség, talán a tömjénillat miatt, s ez a fiút egy kissé elfogódottá tette.
  A pap is leült.
  - Látom, szépen gyógyulsz - mondta, és elmosolyodott. - A fiatal test könnyen gyógyul - tette hozzá rövid sóhajtással. - Alig néhány évvel lehettem idősebb, mint te most, amikor engem is megsebesítettek...
  - Törökök?! - vágott közbe Bálint izgatottan.
  A pap megrázta a fejét.
  - György úr táborában. Eltévedt nyílvessző fúrta át a karomat, de szinte észre sem vettem, olyan gyorsan begyógyult.
  Bálint csodálkozva fölvonta a szemöldökét. György úr csak nemrég szólított fegyverbe ötvenezer embert az erdélyi táborba...
  - Fráter György úréban? - kérdezte hitetlenkedve.
  A pap nevetett.
  - A székely Dózsa György táborában, Lippa alatt.
  Bálint döbbenten hallgatott. Székely Dózsa Györgyről hallott ő otthon sokat, a besztercebányai boltíves házban. Nagyanyja mindig suttogóra fogta a hangját, ha elbeszélte, hogyan lesték a közeli Körmöcbányáról jövő híreket. Az ő városukban nem lobbant föl a lázadás tüze, de Breznán, Körmöcön, Selmecbányán kitört a környékbeli parasztok meg a bányászok elégedetlenkedése, s nem lehetett rögtön tudni, vajon elég lesz-e a városi darabontok kicsiny csapata meg a nagy hirtelen fegyverbe szólított megyei nemesség, hogy megakadályozza a szörnyű gyújtogatást, mészárlást.
  A nagyanyja igazságos Mátyás királyról meg Szent Istvánról is beszélt neki, s a történetek összefolytak. Bálint kisebb kölyökként még mindenfélét elképzelt nagyanyja kislánykoráról. Azt képzelte, ez a szikár, egyenes tartású asszony - akinek ráncos, vastag, kék erekkel átszőtt keze olyan lágyan tudott simogatni, s olyan keményen ütni is, ha úgy érezte, hogy ő rászolgált -, ez az időtlen korú matróna még tulajdon két szemével látta Corvin Mátyást, a híres uralkodót Visegrádon vagy talán még magát a nagy országalapító királyt is.
  Ezen a papon azonban nem érződik az időtlenség varázsa, mint a nagyanyján, amikor a tatároknak a Kárpátokon bezúduló pusztító, öldöklő hadáról beszélt. A nagyanyja, nem sokkal a halála előtt, naphosszat a vasrácsos ablak mellett ült, beszéd közben kinézett az utcára, de rossz szemével már csak a fény és az árnyék foltjait tudta megkülönböztetni. Talán azért idézte föl olyan eleven színekkel a múltat. Ez a pap ellenben vidám és életerős férfi, most is a gyümölcsfái vagy a kaptárai mellől jött. Mintha a történelem megelevenedett volna Bálint előtt, s a legendasírból hús-vér életre kelt volna a múlt.
  A pap sokáig nem szólt, csak szelíd mosoly maradt a szája szögletében, ahol a legsűrűbben futottak össze a ráncok. Mintha Bálint álmélkodásán mosolygott volna.
  - Nagyanyám Besztercebányán sokat beszélt nekem székely Dózsa Györgyről - kezdte zavartan Bálint -... de azt sohasem mondta, hogy papok is voltak a seregében. Azt hallottam, hogy a fölkelt parasztok nemcsak a nemeseket, hanem a papokat is kegyetlenül fölkoncolták. Budától Solymosig, Désig; Temesvárig...
  - A gyilkolás bűn - mondta a pap. - Minden ember Isten teremtménye, az ő művét rombolja, aki öl. Én nem hiszem, hogy az Isten az egyik embernek hatalmat adott volna a másik fölött, de ha valaki mégis elfogadta a hatalmat, akkor felel is azokért, akik fölött uralkodik. Ha nem tekinti őket embernek, úgy bánik velük, mint az állatokkal, akkor nem remélhet többet, mint hogy vele is úgy fognak bánni, ha a hatalmukba kerül, mint a vadállatok. És - Gergely pap fölemelte az ujját - székely Dózsa György azt mondta a ceglédi piacon: "Mi sem utálatosabb Isten előtt, ki mindennek legjobb atyja és ura, mint ha semmirevaló ember hatalmaskodik embertársai felett." És azt is mondta: "Ezt a szent összefogást Isten sugallta nektek." Érted-e már, miért voltak papok székely Dózsa György táborában? Hallottál-e a cseri barátokról, akik a parasztkirály halála után még jó fél évvel is viselték a keresztes háború jelét a csuhájukon, hiába tiltotta meg az obszerváns ferencesek rendfőnöke a budai rendi gyűlésen?
  Bálint lehajtotta a fejét.
  - Azt hittem - mondta csendesen -, hogy az iskolában meg Nyáry Lőrinc úr mellett megismertem a világot. Én írtam Lőrinc úr leveleit, velem olvastatta fel, amelyeket neki küldtek. Tudtam, hogy hol jár a török, tudtam, hogyan készülnek ellene, ismertem az urak életét, de a parasztokét és a bányászokét a céhbeli iparosokét is, Giovanni, az itáliai kőfaragók vezetője beszélt nekem Itáliáról, Miguel Lopez Infantes, a várbeli spanyolok tizedese az Indiákról, hallottam a török kegyetlenségéről, úgy gondoltam, tudom, mi a jó és mi a rossz, mit kell tennünk a rossz ellenében, hogy a jó győzedelmeskedjék. Világos és egyszerű, áttekinthető volt a világ. Aztán történt velem egy s más. Szolnok eleste óta, hogy erre a tájra vetődtem, összezavarodtak a dolgok: a jóról kiderült, hogy rossz is van benne, a rosszról pedig, hogy magában hordozza a jót.
  A pap elmosolyodott, szólni akart, de Bálint egy rövid lélegzetvétel után folytatta:
  - Tudtam, hogy a török rossz. Amikor a szolnoki várban egy aszab mosolyogva meg akart ölni, csak megerősödött bennem a tudat: a magyar és a török tűz és víz, együtt nem élhet, egymás halálos ellensége. De itt a nép békében él a törökkel, adózik neki. Néhány napja egy este táborozó törököket láttam a réten túl, a ligetben, sípon játszott az egyik, a másik pedig, egy Eger ellen vonuló szpáhi, énekelt a tábortűz mellett. Annyi szomorúság, annyi vágyódás volt abban a dalban... hogyan lehet gonosz pokolfajzat, akiben annyi érzés van?
  - Isten sárból gyúrta az első embert, de lelket lehelt bele - mondta a pap. - A jóság és a gonoszság együtt van valamennyiünkben. Egész életünk harc a bennünk lakozó jó és rossz között, de sohasem lehetünk bizonyosak, hogy végül melyik kerekedik fölül. A leggonoszabb emberben is él a jóság szikrája, amely bármikor lángra lobbanhat, mint Saulusban lángra lobbant a damaszkuszi úton, s a legtisztább, legszentebb életű emberben is fölébresztheti a kísértés a gonoszt.
  - Isten a maga végtelen hatalmával miért nem pusztítja el a bennünk levő gonoszt? - kérdezte Bálint. - Mennyivel szebb lenne a világ...!
  A pap megcsóválta a fejét.
  - Magunknak kell kiharcolnunk a jó győzelmét a lelkünkben. Isten megadja a lehetőséget, hogy jók legyünk, de nem veszi el a választás szabadságát. S ha ő megadta a szabadságot, hogy önmagunk fölött rendelkezzünk, vajon ember elveheti-e azt? Erről beszélt székely Dózsa György a ceglédi piacon, ha nem is épp így mondta, mert azt akarta, hogy mindenki megértse, az a jobbágy is, akiben a nyomor, a megaláztatások, a rettenetes, sötét tudatlanság miatt alig pislákol az értelem és az emberség szikrája.
  A pap elhallgatott egy kicsit, Bálint sem szólt. A szomszéd udvarban újra csaholni kezdett a kutya, de valaki rákiáltott, és megszűnt az ugatás.
  - De hát nem azért jöttél, hogy székely Dózsa Györgyről beszéljek neked - rezzent föl a pap. - Fruzsina néne beszélt rólad a napokban, elmondta, hogyan kerültél hozzájuk, hogyan mentél el, s hogyan hoztak vissza.
  Bálint elpirult zavarában.
  - Megbántottam a gazdát - mondta. - Azóta is neheztel rám. Visszafogadott, de nem szól hozzám, átnéz rajtam, ha találkozunk.
  - Fruzsina anyó azt mondta, derék, jóravaló fiú vagy, csak kissé heves. Ha úgy érzed, hogy nincs maradásod Tari János házában, ideköltözhetsz. A sebed már nem igényel annyi ápolást, mint eddig, meglennél asszonyi segítség nélkül is. Tudod-e - tette hozzá egy kis szünet után -, nagy szerencséd volt, hogy éppen Tari János fiai találtak meg? Fruzsina anyó messze földön híres füvesasszony, mindenre tud orvosságot. Régebben, fiatalabb korában, amikor a környék is biztonságosabb volt még, nem járt erre a török, messzire elment ritka füvekért.
  - Köszönöm az irántam való jóindulatát, atyám - mondta Bálint. - Remélem, még megbékíthetem a gazdát, bár tudom, hogy nehezen bocsájt meg.