20.
Szemben álló igazságok

  Furcsa élet kezdődött attól a naptól Tari János házában. Bálint naphosszat a kamrában feküdt, bár szépen erősödött, nem nagyon kívánkozott kijönnie a megszokott zugból. Félt, hogy összetalálkozik a nagydarab, nehéz mozgású gazdával, s az újra szótlanul keresztülnéz rajta. Az asszonyok gondosan ápolták, néha Veron szoknyája is megvillant egy-egy sietősen becsukódó ajtó mögött. Bálint olykor a gazda két fiát is látta, amint az udvaron dolgoztak, vizet vittek, szalmát hordtak az istállóba, vagy a trágyát tolták ki onnan talicskán, de a két legény szinte sohasem lépett a konyhába. Bálint naphosszat csak az asszonyokat látta.
  Ahogy fölépült a vérveszteségből meg kimerültségből, és a sebe is gyógyult, bár minden hevesebb mozdulatra belehasított még a fájdalom, Bálint egyre nehezebben viselte a tétlenséget.
  Egy reggel azzal állt az asszonyok elé, hogy némi koromra volna szüksége.
  - Ugyan minek az neked? - kíváncsiskodott az öregasszony. - Tán bajuszt akarsz festeni magadnak, hogy legényesebbnek tessél?
  - Dehogyis - felelte Bálint zavartan. - Tintát akarok csinálni.
  - Minek az neked?
  - Maradt nálam néhány árkus papiros. Arra gondoltam, ne töltsem itt tétlenül a napokat, a jobb kezem ép maradt, leírom hát, hogyan esett el Szolnok. Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki élve maradt, tudja meg a világ, miért foglalta el a török olyan könnyen a várat.
  A gazda felesége kétkedően rázta a fejét.
  - Mit érdekli a világot, hogy miért esett el a vár, ha már egyszer benne ül a török!
  - Ne ítéljen el minket gyávaságért! - vetette ellene Bálint. - Mi megtettünk mindent, de ötvenen maradtunk ötvenezer ellen.
  - Hogy mondod? - hajolt közelebb az öregasszony. - Mi lett a többiekkel?
  - Elszöktek! - Bálint hangját még ennyi nap után is elfullasztotta az indulat, amikor a zsoldosok árulására emlékezett. - Kereket oldottak, hogy mentsék a hitvány életüket, dereglyén, lóháton, úszva, ki hogy tudott! A naszádosok megneszelték az árulást, de kevesen lévén, nem tudták megakadályozni. De hisz ejtettem már szót erről a minap, öreganyó. Csak azt nem említettem, hogy Móré Gáspár az egyik szökevénynek széthasította a fejét. Akkorra azonban a többiek már árkon-bokron túl voltak. A törökök a zajra, kiabálásra, a lovak prüszkölésére, fújtatására fölneszeltek, észrevették a menekülő csapatot. Keskeny volt a víz, leapadt a meleg nyárban, a pogányok a parton követték az úsztató lovasokat, szinte puskavégről lőtték őket. Gondolom, alig néhányan maradtak életben közülük. Sőt még a korábban csónakokon elindult zsoldosokat is fölfedezték a bestye kontyosok, azoknak is elhullott jó része. Álltam a délnyugati bástyán, és szinte azt kívántam, hogy gyilkolják csak halomra őket, a nyomorult árulók nem érdemelnek mást.
  A két asszony keresztet vetett.
  - Ne vétkezz, fiam! - mondta a gazda felesége. - Nem a mi dolgunk az ítélkezés. Nem tudhatjuk, kiben mi lakik, miért ment el, aki elment.
  - Miért? Hát csak azért, mert gyávaságból megfutamodtak a kötelesség elől! - Elhallgatott, azután keserűen hozzátette: - Nem lehet egyszerre megérteni a törököt, az elmenekült, de az adót azért innen is beszedő urakat, a szökevény zsoldosokat, a halálra szántan is harcoló ötven hajdút, a gyilkost és az áldozatot, a bűnöst és a bűntelent, az üdvözültet és az elkárhozottat! Valahol csak van olyan igazság is, amelyikkel nem áll szemben homlokegyenest egy másik!
  - Isten dolga az ítélkezés... - kezdte rá az öregasszony is, de Bálint közbevágott:
  - Nem bízhatunk mindent Istenre! Hiszen nem is ítélkezni akarok én - folytatta csendesebben. - Csak leírnám, mi történt, hogyan történt, nehogy azt higgye a világ, mindenki rongy, senkiházi volt a szolnoki várban.
  Az asszonyok szótlanul bólogattak, azután a gazda felesége azt mondta:
  - A kemencéből kaparhatsz kormot, én meg keresek neked valami tégelyt, hogy kikeverhesd a tintát.
  Amikor készen lett a tinta, Bálint kitette maga elé az asztalra a papírlapokat. Az iszákjában megtalálta a metszett lúdtollat, a penicilussal még igazított rajta egy kicsit, azután a hegyét nagy elszántsággal belemártotta a tégelybe.
  A papír sarkai begyűrődtek, egyik-másik lap ráncot is vetett a vándorlás során, de ahogy lesimította őket, látta, lehet még rájuk írni. Kicsit mosolygott magában: lám, a nagy kavarodásban, amikor a beözönlő pogányok elől a szobájában próbált elrejtőzni, úgy kapta a nyakába az iszákot - maga sem tudta talán, mit tesz -, hogy a kis darab száraz kenyéren kívül csak ezek a papirosok voltak benne.
  Mintha még arra számított volna, hogy levelet kell írnia Nyáry Lőrinc úr diktálása nyomán.
  "Az Úr 1552. esztendejében, Szent Mihály havában, Máté apostol napján kezdem..."
  Megállt egy pillanatra, nem tudta, mi legyen a következő szó. Eddig ment minden magától, sokszor leírta levelekben a bevezető szavakat, de most megakadt.
  Hiszen mit is akar papírra vetni? Az ostrom történetét? A zsoldosok árulását és a bennmaradtak elestét? Az aszabot, aki örömét lelte volna az ő halálában? Vagy talán a forradásos arcú németet, aki megölte az apját?
  Ez mind összetartozik valahogy. A történet a meneküléssel, a gyógyulással, Tari János családjával válik teljessé. S ha már a gazda családja is beletartozik, teljes lesz-e vajon, ha itt befejezi?
  Még sajgott a sebe, de máris távolinak rémlett a félelem, amely vasabronccsal szorította a szívét, miközben tehetetlenül nézték, hogyan szakad be recsegve a város felőli kapu, s hogyan zúdul be rajta bősz üvöltéssel a pogány.
  Nagyot sóhajtott, és újra a papír fölé hajolt.
  "... róni e sorokat, hogy megőrizzék mindazok emlékét, akik hősi halálukkal a vitézség örök időkre érvényes példáját adták, valamint azokét is, akik árulásukkal rászolgáltak, hogy az utódok megvetése sújtsa őket az idők végeztéig."
  Fölegyenesedett, a tollat otthagyta a tégelyben. Most egyszerre úgy érezte, ha csupán a vár védelmének néhány napját írja le, akkor is kevés az a nehány ív papiros, hogy helyet adjon az egymásra torlódó szavaknak.
  Sírósan megnyikordult az ajtó, bejött az öregasszony, cseréptányérral a kezében. Letette az asztalra, a pillantása átfutott a papíron.
  - Nem sokat haladtál - mondta. - Nehéz mesterség lehet az írás.
  Bálint legyintett.
  - Amikor Nyáry Lőrinc úr levelet diktált, alig kellett lassabbra fogni a beszédét, olyan sebesen írtam. Kisasszony havának végén, amikor a budai pasa már négy napja megszállta a várat, de kevés embere volt, és éjszaka még biztonsággal jöttek-mentek a hírvivők, Nyáry Lőrinc úr levelet küldött Castaldóhoz Erdélybe, azt velem íratta meg. Törlés, javítás nélkül készült el a legelső változat, pedig már ugyancsak sietett Nyáry Lőrinc úr, és siettetett engem is.
  Az öregasszony elismerően bólogatott.
  - Nagy dolog a tudás! Kész csuda, ahogy Gergely pap, a mostani tisztelendő urunk is a sok szürke, egyforma betűből kiolvassa azokat a gyönyörű bibliai történeteket. - Leült Bálinttal szemben, elégedetten nézte, hogy a fiú félretolja a papírokat, és jóízűen nekilát az evésnek. - Maholnap meggyógyulsz - mondta. - Itthagysz minket, és jószerivel azt se tudjuk, miért is vetett errefelé a sorsod.
  - Elmondtam... - kezdte Bálint teli szájjal.
  - Tudom, tudom - legyintett az öregasszony. - Édesapád bányafelügyelő volt Besztercebányán, de meghalt, te meg...
  - Nem egyszerűen meghalt! - vágott közbe Bálint. - Megölték! A szemem előtt szúrta le egy sebhelyes arcú zsoldos. Akkor megesküdtem magamban, hogy megkeresem azt az embert, ha ugyan embernek lehet nevezni az ilyet, és megölöm.
  - Isten dolga az igazságtevés - sápítozott az anyóka, Bálint azonban megint félbeszakította:
  - Bosszút kell állnom a kiontott vérért, ártatlan édesapám oktalan haláláért. A gyilkos előbb azért fog könyörögni, hogy hagyjam meg az életét, azután pedig azért, hogy végezzek már vele, szabadítsam meg a kínjaitól!
  Az öregasszony riadt tekintettel keresztet vetett.
  - Nem ismerek rád, fiam - rebegte fejcsóválva. Úgy nézett Bálintra, mintha idegen ülne előtte, és nem szólt többet.
  Bálint befejezte az evést, az anyóka nehézkesen fölkelt, hogy kivigye a tányért.
  - Két hete, hogy itt vagy nálunk - mondta az ajtóból. - Ezalatt nem voltál templomban... no, az elején nem is mehettél, mert a sebed nem engedte - tette hozzá gyorsan -, de most már eljárhatnál, legalább vasárnap meg az ünnepeken. A papunk ma reggel szólt nekem, hogy ha az egészséged engedi, ne kerüld el az Isten házát. Keresd meg valamelyik nap, mert beszélni szeretne veled.