19.
Ismét János gazda házában

  Azt hitte, az álma folytatódik, amikor hirtelen Veron hajolt fölé. Sohasem látta még ilyen közelről a lány arcát. Kendő szorította le a haját, meleg, barna szeme szánakozva nézett rá. Amikor észrevette, hogy Bálint pillája megrebben, szája elé kapta a kezét.
  - Öreganyó! Föléledt a diák!
  - Istennek hála!
  Az öregasszony odalépett, sietősen félretolta Veront. Némán nézte Bálintot, azután lehajolt hozzá, és megpaskolta az arcát.
  - Nyisd ki a szemed, fiam!
  Bálint hallotta és értette is minden szavát, de inkább szorosabbra zárta a szemhéját, tartson tovább az álom. Nagyot sóhajtott, és ekkor megérezte a kamra ismerős, vegyes illatát. Vajon ez is az álom része? Nem emlékezett, hogy máskor a hangokon, képeken kívül illatok is kísérték volna az álmát. Kinyitotta a szemét. János gazdáék kamrájában feküdt, és az öregasszony aggodalmas arccal örvendezett.
  - No, csakhogy fölébredtél! Fáj-e a vállad? Mondj már valamit!
  Bálint nem válaszolt, csak a szeme mozdult meg, Veront kereste a tekintetével. Átcikázott az agyán az elmúlt napok minden szenvedése. Vajon a kunyhóban álmodik-e most is, vagy nem mozdult ki innen, és csak álmodta, hogy a gazda elkergette a házából, hogy törököket látott a kis ligetben, álmodta az éjszakai didergést a fánál, és a kunyhó melegét a szakadozott, bolhás takaró alatt?
  - Öreganyó!
  Szerette volna megkérdezni, hogy mi történt vele az elmúlt napon, talán több napon is, de csak annyi jött ki a torkán:
  - Öreganyó!
  - Hát itt vagy újra! - bólogatott az öregasszony.
  Bálint föl akart ülni, de túlságosan gyenge volt hozzá.
  - Törököket láttam a ligetben - suttogta.
  Az öregasszony közelebb hajolt.
  - Mit mondasz?
  - Törököket láttam a ligetben. Az egyik gyönyörűen fújta a sípot.
  Az öregasszony Bálint homlokára tette a kezét.
  - Lázas vagy.
  - A másik meg énekelni kezdett. Magas kápájú nyereg volt a ló hátán, meg cifrán hímzett takaró.
  - Pihenj csak, készítek neked egy kis tejlevest. Vagy inkább szilvakiszit ennél? Most már nem engedünk el, amíg nem erősödsz meg, ne félj! Istenem, de sovány vagy, csontodra száradt a bőr! Egy hete alig ettél. De meglátod, főzök én neked még pörköltet is, ha egy kicsit erőre kapsz.
  Bálint nem tudta, mennyi idő telt el ezután, csend volt körülötte, az öregasszony kiment, s vele ment Veron is. Később evett néhány kanál furcsa ízű levest, ismét feküdt, csendben és mozdulatlanul, majd újra megetették, kanalanként adva a szájába az ételt. Órák vagy napok múltak így, Bálint számára eltűnt az idő, minden összemosódott. Álmodott is közben, a nők egyszerre vagy külön-külön mind megfordultak az ágya körül, de férfiembert nem látott.
  Egyszer azután este, amikor Bálint kinyitotta a szemét, már teljes bizonyossággal tudta, hogy János gazdáék kamrájában fekszik a dikón, tudta azt is, hogy nem volt álom az elmenetele. Fölült, majd fölkelt az ágyról, álldogált egy kicsit a kamra hűvös földjén.
  A vastag deszkaajtó nyitva volt, edénycsörgés hallatszott a konyhából. Bálint kilesett a résen, a gazda felesége sürgölődött odakint, frissen fövő étel illata szállt föl a tűzhelyről. Bálint beleszagolt a levegőbe, s egyszerre megcsavarta a gyomrát az éhség. Úgy érezte, egész birkát meg tudna enni egy ültő helyében.
  A gazda felesége hirtelen hátranézett, talán az ajtó nyikordult meg, ahogy Bálint kilesett a résen, s lecsapta a kezében tartott lábast.
  - Fölkelt a diák! - kiáltotta örömmel. - Édesanyám, jöjjön gyorsan, fölkelt a diák!
  A szemben levő ajtón kijött az öregasszony. Összecsapta a kezét.
  - Szívós vagy, mint a macska - mondta elégedetten. - De hát a fiatal test ilyen, könnyen gyógyul! - Egy pillanatig némán nézte Bálintot, azután újra megszólalt: - No, ha már fölkeltél, gyere kijjebb! Hadd látom, bírsz-e járni?
  Bálint szédelegve kilépkedett a konyhába. Harmatkönnyűnek és ingatagnak érezte magát.
  - Meggyógyulsz! Most már biztosan meggyógyulsz! - örvendezett az öregasszony. - Látod, Apolka, megtartotta az Isten. - Keresztet vetett. - Pedig mennyi szenvedésen ment keresztül...
  Hallgattak egy darabig, a két asszony mosolyogva nézegette a némán álló fiút. Azután megint az öregasszony szólalt meg:
  - Tudod-e, merre jártál, mi történt veled? Tudod-e, hogy kerültél vissza hozzánk?
  - Törökök pihentek a tűz mellett a ligetben - felelte Bálint. - Nagy urak lehettek, szpáhik. Az egyik szolga főzött valamit a tűzön, a másik sípot fújt, de olyan szépen fújta... nem hittem volna, hogy egy török képes legyen ilyenre.
  - Elfoghattak volna - vetette közbe az öregasszony.
  - Éjszaka egy fa alatt aludtam - folytatta Bálint. - Nagyon hideg volt, vacogtam. Azután találtam egy kunyhót a szőlők közt, és lefeküdtem.
  - Le ám - vette át a szót az öregasszony. - Ott pusztultál volna, ha Lukács sógor másnap nem hajt ki a szőlőjébe, és nem ismer meg, hogy te vagy a Tari Jánosék deákja. Így aztán fölrakott a szekérre, és délután beállított veled.
  - Milyen nap van ma? - kérdezte Bálint.
  - Szent Mihály havának közepe felé járunk - felelte az öregasszony.
  - Áll-e még Eger?
  - Nem hallottuk hírét, hogy bevették volna.
  - Jár-e török a falu alatt?
  - Eger felé vonul nagy társzekerekkel.
  - Ha elfoglalták volna a várat, már visszafelé zúdulna a sereg, hiszen idén aligha folytatja sokáig a hadjáratot, nyakán az ősz. Dobó úr legalább tíz napja állja az ostromot. Csoda lesz, ha megvédi az erősséget, de Isten kegyelméből máskor is estek már csodák.
  Az öregasszony bólogatott.
  Bálint fáradtan leült a konyhában. Az asszonyok némán nézték. A fiú éppen újra meg akart szólalni, amikor nyílt az ajtó, és a gazda lépett be az udvar felől. Bálintban bennrekedt a szó. Egy pillanatig némán néztek egymásra, Bálint elvörösödve bólintott, mormogott is valamit az orra alatt, azután a földre sütötte a pillantását.
  A gazda szótlanul elment mellette, a kezét a szemben levő szobaajtó kilincsére tette, és a feleségéhez fordult.
  - Kész az étel?
  Az asszony a tűzhelyen álló edényekre nézett.
  - Rögtön ehetünk.
  Tari János nem kérdezett többet, bement a szobába.
  Bálint egy darabig toporgott még a konyhában, de már nem akaródzott beszélnie, s hogy az asszonyok sem szólaltak meg, csendben visszasurrant a kamrába.