18.
Cikornyás török dallam

  A nap már lenyugodott, amikor Bálint kilépett az utcára. Hűvös szél fújt, elszáradt faleveleket sodort a porban. Néptelen volt a környék, csak a sövénnyel vagy vesszőfonattal elkerített udvarokban látszott némi mozgás.
  Bálint hamar kiért a házak közül. Nagy, füves térség nyílt előtte. Bal kéz felől vöröslött még az ég alja, azután a vörhenyes szín fokozatosan kékbe olvadt, Bálint nem tudta megállapítani a kezdődő homályban, hogy felhő-e az a kékség, vagy a Mátra magasodik előtte a látóhatár szélén. Átvágott a réten, beszívta a fű kesernyés illatát, erősnek és egészségesnek érezte magát, úgy hitte, egyhuzamban elgyalogol Egerig.
  A rét túloldalán aprócska liget volt, tűz fénye villant elő a bokrai közül. Bálint megborzongott az alkonyati hűvösségtől. Mentéjét panyókára vetette, sebesült válla miatt nehezen tudott volna belebújni, nem erőltette. A tűz csalogatóan lobogott, társakat és talán ennivalót ígért.
  A liget szélső fáinál hosszú pányvára kikötött lovak bóklásztak, elmerülten harapták a hersegő füvet, unottan csapkodtak a farkukkal, hajtották a felhőkben támadó szúnyogokat.
  "Vajon kik lehetnek? - tűnődött Bálint. - Vándor meszesek, vásárosok vagy cigánykaraván? Esetleg egri katonák, akik a török közeledtét fürkészik? Ha hajnalban útra kel a csapat, és van tartalék lovuk; holnap délre eljuthatnék Egerbe."
  Hirtelen rádöbbent, valami szokatlant lát, de először maga sem tudta, hogy mi az. Jobban megnézte a lovakat a sűrűsödő félhomályban. Kettőn nem volt semmi rendkívüli, de a harmadik lóról a gazdája még nem vette le a nyerget, s Bálint rájött, ez szemet szúrt neki már az első, felületes pillantásra. Elől-hátul furcsán magasra nyúlt a kápája, a takaróján pedig zöld fonállal hímezett, kacskaringós, kusza folyondár indázott. Szokatlan, sohasem látott minta! Bálintba belehasított a felismerés: török lovak!
  Futni kellene, minél távolabb kerülni innen, amilyen gyorsan csak lehet, talán közöttük is van egy aszab, aki szívesen mártaná a kardját a vérébe!
  Kíváncsisága azonban erősebbnek bizonyult óvatosságánál. Összébb húzta magán a szürke mentét, hogy fehér inge ne világítson a sötétben, és a cserjék rejtekében közelebb lopakodott a tűzhöz. A lovak horkantottak egyet-kettőt, dobogva forgolódtak, azután elcsendesedve harapták a harmatos füvet.
  Bálint lassan osont előre a magasra nőtt surjánok között, ép karjával nehézkesen hajtotta szét maga elől az ágakat. Az iszákja beleakadt egy letört gallyba, alig tudta kiszabadítani, zajt is ütött közben, a lovak ismét nyugtalankodni kezdtek.
  Kis tisztás nyílt a liget közepén, ott égett a tűz. Zsákok, nyeregtáskák hevertek a tisztás szélén, a lángok fölött pedig üstben valami étel főtt. A földre terített pokrócokon néhány török hevert, kettőjük ruhája díszesebben tarkállott, mint a többieké. Az egyik elnyúlt, mintha nem is élne, a másik pedig fél könyökére támaszkodva a lobogásba bámult.
  "Szpáhik - gondolta Bálint. - Eger felé tartanak a szolgáikkal."
  Egészen a tisztás széléig óvakodott, ha akarta, elvihette volna valamelyiket az egymásra dobált nyeregtáskák közül. Néhány, takarókba burkolt test hevert a közelében.
  Egy szolga az ételt kavargatta, egy másik mereven ült a füvön, olyan közel a parázshoz, hogy a lába már a szétszóródott hamuba ért. Társa megpiszkálta a tüzet, felcsaptak a lángok, és Bálint kénytelen-kelletlen hátrább húzódott. A szolga mondott valamit, azután mindketten fölnevettek, fehér fogsoruk villogott a lángok fényében. A hamu mellett ülő szolga az inge alá nyúlt, vakarni kezdte a mellét. A szpáhi szólt neki valamit, erre abbahagyta a vakarózást, és sípot húzott elő az öve mellől. Ütögette, próbálgatta, azután játszani kezdett rajta.
  Cikornyás, túldíszített és mégis egyhangú dallamot játszott, Bálintnak a folyondárokkal telehímzett nyeregtakaró jutott róla eszébe. Ám a dallam monotóniájában olyan szomorúság zendült, hogy Bálint szíve összefacsarodott tőle. A besztercebányai boltíves ház jutott eszébe, a hegyre futó keskeny kocsiút meg a fenyvesek és a hegyi patak, gyerekkorában kézzel akart pisztrángot fogni benne, de a fürge halak mindig kicsúsztak a markából.
  "Ezek a vérszomjas fenevadak is hazavágynak talán? - tűnődött Bálint. - Ők is emlékeznek egy házra, amely valahol a Boszporusznál vagy Anatóliában áll, arrafelé is lehet egy patak, talán ők is akartak valamikor puszta kézzel halat fogni benne?"
  Tudja ő, hogyne tudná, hogy emberek ezek is, mint más, esznek, isznak, gondolkoznak, beszélnek, de eddig nem gondolt arra, hogy ahány, annyiféle ember, életút, sors, öröm és szomorúság. Talán nem mind olyan, mint az aszab, akin látszott, hogy örömmel ölne, és féreg módjára reszketett, amikor őt legyintette meg a halál közelsége.
  A nyirkos fűcsomók közt mélabúsan hallgatta a sípszót, amely hangokból nagy, tarka cirádás keleti szőnyeget szőtt a tisztás fölé. Megzörrent a haraszt, a tűz körül szorgoskodó szolga fölnézett, de el is fordult rögtön, azt hihette, a lovak csörtettek be a bokrok közé.
  Bálint sokáig ült mozdulatlanul, hagyta, hogy a hangok átjárják az egész testét. Mellét összeszorította valami, a tüdeje görcsösen kapott levegő után, de ez a légszomj gyönyört keltett, nem fájdalmat. A síp hirtelen élesen fölsikoltott, elnyomta a lombsuhogást, az égő gallyak ropogását. Bálint mohón kapott levegő után. Már a besztercebányai boltíves ház is elmerült a hangok tengerében, mint minden más, legföljebb a tűz pislákolt még valahol, messze, lehet, hogy csak az emlékek melyén.
  A könyökére támaszkodó szpáhi halkan énekelni kezdett, és hirtelen megtört a varázs. Nem azért, mintha rosszul énekelt volna, de ez már egy tűz mellett fekvő ember kissé rekedtes hangja volt, nem testetlen kristályhang, amely lélekként lebeg a világ fölött.
  Bálint tudta, hogy a síp hangja örökre belevésődik az emlékezetébe. Lehet, hogy holnap már nem tudja hibátlanul elfütyülni a dallamot, cifrázatai megkopnak az ajkán, talán teljesen elfelejti őket, de az emlékeiben ugyanilyen frissen él majd ez az este húsz vagy ötven év múlva is, ha megéri.
  A szpáhi éneke visszazökkentette a valóságba. Messze kell kerülnie a törököktől, ha el akar érni Egerbe, más utat kell választania, hiszen előbb-utóbb nyakon csípik, ha párhuzamosan megy velük, egri kémnek vélhetik, és titkokat próbálnak majd kicsikarni belőle.
  Egy pillanatig elképzelte magát, amint meghal a török hóhér kezei között, és egy szót sem árul el az egriekről, de a csigázás gondolata borzalommal töltötte el.
  Az aszab döfése is rettenetesen fájt, milyen kínt tudhat okozni, akinek ez a mestersége?
  Óvatosan távolodott a tűztől - a táborhely felől már fövő birkahús illata szállt -, és nesztelenül kisurrant a ligetből. A szabad mezőn még nem borongott olyan sötétség, mint a fák között, nyugaton látni lehetett a felhőket, de Bálintnak már nem kellett attól tartania, hogy szürke ruhájában fölfedezi valaki.
  Mehetett vagy ötszáz ölet, amikor magányos fára talált egy kis halom aljában. Leült, iszákját maga mellé tette, és fölvette a mentéjét, mert vékony ingében megdideregtette az esti szél. Az éjszaka már csípősnek ígérkezett, Bálint hiába meresztette a szemét, hogy házat, karámot, szalmakazlat vagy legalább egy szénaboglyát találjon a környéken, ahol megalhat, a sík mezőn csak néhány alig észrevehető halom meg sötét facsoport állt.
  A feje alá tette az iszákját, összegömbölyödött a fa tövében, és aludni próbált. Sokáig feküdt csukott szemmel, de aludni nem tudott, az éjszaka neszei mindig fölriasztották. Egyszer föl is ült, mert tisztán hallotta, hogy lépések dobognak körülötte, de a csillagtalan, koromfekete éjszakában semmit sem látott, s a lépések sem lassan haltak el, mint a távolodó ember léptei, hanem megszűntek egyik pillanatról a másikra, hogy Bálint sokáig figyelt még lélegzetvisszafojtva, nem les-e rá valaki.
  Éhsége ugyan elmúlt, de most olyan gyengének érezte magát, hogy képtelen lett volna menekülni, ha egy török fölfedezi. Azután mégis elszunnyadt, de nem pihentető, mély alvással, hanem rossz félálommal. Ez még ahhoz sem volt elég, hogy tisztességesen álmodjék valamit, rosszat bár, ehelyett összefüggéstelen álomtöredékek borították el, nem tudott semmi kikerekedni belőlük, de azt mindvégig érezte, hogy fázik, és a harmat dermesztő nyirkossága átjárja a ruháit, bekúszik a bőre alá, a csontjáig.
  Még nem vörösödött a keleti ég alja, csak egy kis szürke derengés támadt, amikor végleg kinyitotta a szemét. A foga vacogott, mentéje és inge átnedvesedett a harmattól, úgy érezte, nem tudja megmozdítani a tagjait, megdermedtek a hidegben.
  Azután mégis fölült, körülnézett a mozdulatlan, fakó mezőn; most olyan reménytelen egyhangúsággal terült el körülötte, mintha mérföldekre egyetlen élő embert sem hordozna a hátán.
  Fölállt, kissé megmozgatta tagjait, de alig csökkent a dermedtsége. A hátára tapadt nedves ruha égette a bőrét a hidegével.
  A lassan vörösödni kezdő keleti égbolt alapján meghatározta, milyen irányba kell indulnia. Kereste a Mátra kéklő hegyeit, de az északi ég még összefüggően sötét volt. Elindult, azt remélte, hogy a gyaloglás fölmelegíti, de a hideg továbbra is ugyanúgy kínozta. Futni kezdett, hogy kimelegedjék, de csak nehézkesen döcögött inkább, sérült válla pedig ismét sajogni kezdett a rázkódástól. Száz ölet sem futott a nedves fűben, hirtelen úgy érezte, elfogyott a levegő a tüdejéből. A melle sípolva zihált, meg kellett állnia. Hirtelen forróság lepte meg, és a lába úgy elgyengült, hogy kénytelen volt leülni.
  "Ennem kell - gondolta, bár nem érzett éhséget -, különben nem bírom ki Egerig."
  Maga sem tudta, mennyi ideig ülhetett, tűzvörösen tündöklött az ég alja, amikor továbbindult. Most lassan ment, hogy minél kevesebb erőfeszítésébe teljék a gyaloglás. Takarékoskodik az erejével, hogy kitartson, amíg emberekre lel valahol.
  Szőlőtőkék közé jutott, örömmel szakított volna a fürtökből, de az apró szemek éretlenül zöldelltek még. Ám a tőkék szabályos sorai mögött, egy nagy diófa alatt szalmával fedett kunyhó sárgállott. Azt remélte, hogy emberek lesznek benne, de üres volt.
  A kunyhóban rossz pokróccal letakart fekhelyet talált. Végigfeküdt rajta, a pokrócot magára terítette. Gyengeség fogta el, és a száraz fekhelyen, a pokróc alatt gyorsan elaludt.
  Nehéz, álomtalan, mély alvásba zuhant, a nap delelőn állt, amikor fölébredt. A szeptemberi napnak még maradt annyi ereje, hogy fölmelegítse a szalmakunyhót. Bálint lerúgta magáról a szakadozott pokrócot, megtörölte izzadó homlokát. Amikor föl akart állni, megszédült, visszaesett a fekhelyre. Alig tudott a másik oldalára fordulni, amikor az iszákot kivette a dereka alól.
  "Pihenek még egy kicsit - gondolta -, azután, ha lejjebb száll a nap, elindulok."
  De félelem fogta el a gondolatra, hogy még egy hideg, nyirkos éjszakát a szabadban kell töltenie. A kunyhó legalább védelmet ígért a hajnali hideg és a harmat ellen. Bizonyára kijönnek ide hamarosan a szőlőskert gazdái, jobb megvárni őket, mint nekivágni a bizonytalannak.
  Bálint elheveredett a fekhelyen. Rengeteg csípést érzett, a pokrócban hemzsegtek a bolhák, de ez csak kezdetben zavarta.
  Nagy nyugalom öntötte el. A világ elhalványodott ezernyi bajával, a háborúval és a meneküléssel, csak a legegyszerűbb testi jóérzés maradt, a megszáradt ing és mente melege, a tetőt borító friss szalma illata, a kunyhó körül röpködő darazsak zümmögése.
  Összefolytak az órák, s kusza forgataguk elmerült a múló időben. Bálint álmodott is néha, olykor maga is tudta, hogy ez csak álom: török beszédet hallott, lovak dobogtak a kunyhó körül, bántóan éles hangon sikoltott egy síp, azután Veron vitt valahová egy vödör vizet, ahogy Bálint jobban odanézett, észrevette, hogy a besztercebányai keskeny, meredek kocsiúton cipeli fölfelé a nehéz favödröt, a víz minduntalan kiloccsan belőle. Bálint utána akart kiáltani, hogy fölösleges vizet vinnie fölfelé, hiszen a patakból meríthet odafönt, de a hangja szinte már az ajkán elhalt, amikor pedig a lány után akart iramodni, a lába nem engedelmeskedett, csupán egy-két tétova lépésre tellett az erejéből, azt a néhány lépést is mintha a térdén tette volna meg.
  Azután libegni kezdett, sőt föl is emelkedett a teste, és ő ujjongva szelte a levegőt, alatta kitárult a táj. Törökök vonultak egy végtelen, kanyargós, poros országúton, néma, fenyegető tömegben. Lehajtott fejjel baktattak, gomolygó porfelhő szállt utánuk. Bálint számolni kezdte őket: egy-kettő-három-négy, azután valami tolongás támadt odalent, és ő elvétette a számolást. Újra kezdte, meg akarta számolni az egész török hadat a magasból, hogy majd jelenthesse Dobó István úrnak, ha néhány percnyi repülés után leszáll Eger valamelyik szürke bástyáján. Ismét elvétette a számolást, újra kezdte, egyre izgatottabban, mert a gyalogoshad olyan gyorsan közeledett Eger felé, mintha vágtató paripák röpítenék. Már látszottak a magasba nyúló várfalak, már szétterült a török had az erőd körül, ő pedig rájött, hogy ennyi embert nem tud megszámolni.
  Azután az egyik torony tetején megjelent egy ember, hosszú puska volt a kezében. A csövet letámasztotta a várfalra, és célba vette őt.
  - Ne lőj! - nyöszörögte Bálint, de szava elveszett a végtelen levegőóceánban. - Ne lőj! - suttogta újra, és szívét összeszorította a rémület, mert az aszab célzott rá odalentről, az egri fal tetejéről, megismerte az arcát, pedig a fél szemét behunyta a célzáshoz. Gonosz mosolya mutatta, örömet szerez neki, hogy ölhet.
  - Árulás! - kiáltotta Bálint.
  A puska nagyot dörrent, a lőporfüst elfedte az aszab barna arcát, összenőtt, dús fekete szemöldökét és az állát keretező kis szakállat. Bálint hallotta a golyó süvítését, szeretett volna kitérni előle, de mintha odaszögezte volna valami a tér egyetlen pontjához, nem tudott megmozdulni. Azután égő fájdalom hasított a bal vállába.