17.
Távozás búcsú nélkül

  Estére Bálint rosszabbul érezte magát, az öregnéne csak nehezen tudott belediktálni egy kis levest. Amikor levették a kötést a válláról, és Bálint meglátta a bíborvörös szélű, gennyes, duzzadt vágást, kétségbeesett; megint erőlködnie kellett, nehogy elsírja magát az asszonyok előtt. Úgy vélte, a sebe sokkal csúnyább lett az előző kötözés óta, de az öregasszony elégedetten cuppogott.
  - Három hét se kell, és útnak indulhatsz.
  - Így is gondolja, öreganyó, vagy csak nyugtatni akar?
  - A garabonciás akar téged nyugtatgatni, nem én! - nevetett az öregasszony. - Megmondanám, ha rosszabb lenne, ha másért nem, csak azért, hogy maradj nyugton, és tedd, amit kell. Nem gyulladtabb a sebed, és most ez a fontos. A láz lenne a legveszélyesebb...
  A nagy sürgés-forgás közepette beállított a gazda. Még előtte volt a kék vászonkötény, amelyet a munkában viselt. A szék nagyot reccsent alatta, amikor leült.
  - Hogy van? - kérdezte az anyjától.
  - Meggyógyul.
  - Mikorra?
  - Nem kell hozzá három hét.
  A gazda hallgatott. Bálint nem tudta, hogy elégedettséget-e vagy bosszúságot rejt a némasága.
  - Nem tudom, hogy elfogadhatom-e gazduraméktól, hogy három hétig tartsanak...
  A gazda nem válaszolt, tűnődve nézett maga elé.
  Bálint kiborította az iszákját a dikóra. Kenyérdarab hullott ki belőle, olyan kemény, hogy nagyot koppant, amikor legurult a kamra földjére. Jó csomó papiros szállingózott a birkabőrre, egy hosszú libatoll, egy penicilus meg néhány csillogó ezüstpénz.
  Bálint összekapta az ezüstöket. Öt darab volt, mind vadonatúj, Ferdinand király pénze.
  - A nadrágod zsebében is volt három - mondta az öregasszony. Megtaláltam a mosáskor.
  - Elég lesz ennyi? - kérdezte Bálint, és a gazdára nézett.
  - Majd elválik... - Tari János vállat vont. - Ráérünk még elszámolni. Nem vagyunk mi seborvosok, se fogadósok...
  Bálint visszaöntötte a pénzt az iszákjába.
  - Van-e biztos helyük valahol? - kérdezte hirtelen.
  - Minek? - A gazda szeme kikerekedett. - Tán az ezüstjeidet akarod elrejteni?
  Bálint sértődötten elfordult.
  - Tudom én, hogy nem kell ennek a néhány garasnak rejtekhely. Nem is azért kérdezem.
  - Akkor miért?
  - Olyan helyre gondoltam - hadarta Bálint -, ahová az egész család elrejtőzhet.
  A gazda nem válaszolt azonnal. Bálint egyre jobban tűzbe jött, úgy érezte, most viszonozhatja a segítségüket.
  - Ugyan minek futnánk el? - kérdezte a gazda felesége csodálkozva.
  - A töröknek erre vezet a legrövidebb útja Szolnokról Egerbe - felelte Bálint. - Ahmed pasa és Hadim Ali budai pasa nem sokat időzik Szolnokon, hiszen pihent haduk van. Talán már útra is keltek azóta. Akkor pedig akindzsik portyáznak előttük, biztosítják az utat, élelmiszert rabolnak, gyújtogatnak, rabszíjra fűzik, akit nem ölnek meg.
  A gazda hümmögött, fejét csóválta.
  - Hát nem érti, gazduram?! - kiáltotta Bálint: - Akármelyik minutumban itt teremhetnek! Ha ropog a tető, és félreverik a harangot, már nem lesz idejük elmenekülni.
  - Nem is akarunk - felelte a gazda. - Kezdődik a szántás. Dolgozni kell, ha jövőre is aratni akarunk.
  - Ki fog aratni, ha megölik magukat, vagy eladják rabszolgának valahová Anatóliába? Először élni kell, hogy majd dolgozhassanak!
  - Dolgozni kell, hogy élhessünk, fiam! - vetette közbe szelíden az öregasszony.
  Bálint arca kipirult, türelmetlenségében fölpattant a dikóról. Hát nem érti meg a sok fafejű paraszt, hogy apró, hosszú szőrű lován talán már a szomszéd határban lovagol egy akindzsi, és markolja a lándzsáját, készül, hogy a hátukba döfje? Mert oda fog döfni, hiszen futnak majd előle, ha a tetőre tüzet vet, de akkor már késő lesz!
  - Nem is értem, hogy még egyetlen török portya sem jutott el idáig - fűzte tovább Bálint fennhangon a gondolatot. - Szolnok idevagy hat és fél, hét mérföld, ezt egy rossz lovas is megteszi ilyenkor déltől éjszakáig. Tán rajtuk ütött valaki, hogy nem mozdulnak? Ha Serédy uram, a kassai várkapitány meg Werner György úr, a kassai királyi hadbiztos, Dobó István úrral és az északi megyék fölkelt nemességével elindult a törökre... de ez lehetetlen, hiszen nekik is erre kellett volna menniük. Vagy a király hada érkezett meg Bécs felől? - Bálint elhallgatott, szomorúan megrázta a fejét. - Ugyan hol van most olyan had Magyarországon, amelyik a nyílt mezőn megállna Kara Ahmed pasa és a budai pasa egyesült seregével szemben? De hát akkor miért nem mozdul a török? Mire vár Szolnokon? Nem úgy kezdett ehhez a hadjárathoz, hogy Temesvárral meg Szolnokkal megelégszik, és szépen hazamegy, mielőtt elkezdődnek az őszi esők. Még egy várra fáj a foga, és az a legfontosabb: Eger.
  - Látszik, hogy országos dolgokban jártas, nagy urak körül forogtál - dörmögte a gazda.
  Bálint kihúzta magát.
  - Sok levelet letisztáztam Nyáry Lőrinc úrnak. Tavasz óta, de inkább már tavaly karácsony havának derekától, amikor Alvincon megölték György barátot (ő úgy tudta volna kötögetni a szövetség szálait, hogy tán távol tartja tőlünk a törököt), már mindenki beszélte: háború lesz. Azt mondták, senki sem tudja, hogy a török Szolnok vagy Eger ellen megy-e. De ez se igaz, hiszen aki ért egy kicsit a hadművészethez, gondolhatta volna, a pogány nem bolond, hogy Egerre támadjon, amíg olyan erősség van a hátában, mint Szolnok. De hiába írt levelet Nyáry Lőrinc úr a királynak meg Castaldónak, nem kapott segítséget.
  Bálintot lelkesítette, hogy nagyon figyelnek szavaira. Beszélt a jövő-menő futárokról, Csapi Mihály tizedesről, aki Dobó István levelével még akkor is átcsúszott a török hadon, amikor Kara Ahmed azt hitte, a madár se repülhet be. Beszélt az egri kémekről, akik jöttek-mentek az egész Alföldön, de még délebbre is; az a mondás járta, ha Szulejmán szellent egyet Sztambulban, huszadnapra Dobó István már azt is tudja. Ejtett szót a zsoldosok szökéséről, Móré Gáspárról, arról, hogyan zárták be a tárva-nyitva hagyott kaput, amelyet azután betört a török, s ők ötvenen hogyan szálltak szembe ötvenezerrel... Említette az aszabot is, aki játszadozni akart vele, mielőtt megölte volna, ijesztegette a meztelen karddal, vigyorogva a vállába szúrt. Elmondta, hogyan villant föl a pogány szemében halálfélelem, amikor ő ráfogta a pisztolyt... De az akindzsik már közeledtek, s menekülni kellett. Ha nem értik meg, hogy a kapu előtt leselkedik a veszély, mind elpusztulhatnak!
  A háziak némán hallgatták.
  Tudom, hogy merre indul a török - folytatta Bálint. - Az is nyilvánvaló, hogy Eger előtt emberfia már meg nem állíthatja. Ezért tanácsolom, gazduram, kerekedjék föl a háza népével, és húzódjék valami biztos helyre, amíg hadak járnak a környéken.
  - Minket nem bánt a török - mondta a gazda nyugodtan.
  - Ugyan miből gondolja, hogy éppen kegyelmedéket kíméli meg?
  - Két éve a hatvani bég kiküldte hozzánk is a defterdárt, ugyanúgy, mint a környező községekbe, és összeírták a lakosságot. Azóta a török csak módjával háborgat bennünket. Nem mondom, el-elvisz annyi ennivalót, amennyi kell neki, de nem gyújtogat, rabol és öl, mert az adónk a szultánt illeti. Őt rövidíti meg, aki nekünk vagy bennünk kárt tesz, és a hatvani bég ugyancsak kemény kézzel vigyáz, hogy maradjon, aki adózni tud a padisahnak.
  Bálint dermedten hallgatott, nem is értette a gazda minden szavát, csak a lényeg jutott el a tudatáig.
  - Gazduram... az itteni nép... titokban meghódolt a pogánynak?
  A gazda derűsen rápillantott, csak most vette észre a fiú hüledezését.
  - De elfehéredtél, fiam! Ülj le gyorsan, mielőtt leesel a lábadról! A sebed fáj tán?
  - Mondja kegyelmed! Titokban meghódoltak a pogánynak?
  - Nem titokban ment az, te - felelte a gazda. - Megjelent a defterdár vagy harminc csausszal, és házról házra járva összeírta, kinek mije van: a házat, az állatokat, de még a méhkaptárakat is. Van ugye a dzsizje, a fuluri, a nijábet... ezek mind adók... fizetünk a ház után, a megtermett gabona után, a szőlő után, az állatok után, a kincstári rét szénatermése, az erdőhasználat után. Akit rajtakapnak, büntetéspénzt fizet részegség, verekedés, tilosban való legeltetés után. Egy bárányért tíz akcse, egy méhkasért két akcse...
  - A kegyelmetek pénzén tartott török had vette be Temesvárt és Szolnokot! - fortyant föl Bálint, és hangja elfúlt a haragtól. - Milyen emberek kegyelmetek? Idejön egy defterdár harminc rossz csausszal, az istállójukba is benéz, még tán a ládájukat is kiforgatja, kegyelmetek meg tűrik!
  - Ne, te ne! - szólt rá a gazda. - Úgy tüzelsz, mint Mihály, az a méregzsák kun.
  - Kegyelmetek hizlalták Kara Ahmed hadát, a szolnoki hajdúk halála a kegyelmetek lelkén szárad...
  - Mi hizlaltuk Kara Ahmed hadát, azt mondod! De a szolnoki várnépet meg az egrit is a mi pénzünkön tartották. Mert az urak Egerbe futottak, onnan meg Fülekre, amikor hírét vették, hogy jön, a török, de évente elküldik a katonákat a régi adóért, amit a királynak fizettünk! Ha nem adod meg, ugyanúgy bánnak veled, mint a pogány, pedig ők keresztények, meg mi is azok vagyunk!
  - Tűzzel-vassal kéne irtaniuk a pogány kutyákat, helyette pedig felíratják magukat, és megfizetik nekik az adót! Nem is csoda, ha az ország szívében jár a török, amikor ilyen nép söpri az utat előtte!
  A gazda felállt, most is megreccsent alatta a szék.
  - Azt ne hidd, öcsém, hogy beszélhetsz, ahogy akarsz, csak azért, mert szagoltál egy kis puskaporfüstöt, és egy aszab beledöfött a válladba. Kicsi vagy te még ahhoz, hogy mást megítélj, akármilyen nagy urak körül forgolódtál.
  - Mi a vérünket ontottuk...
  - Egyszer... Mi meg a verejtékünket ontjuk mindennap. Kétfelé adózunk, mindenkinek kiszolgáltatva, védtelenül. Mert a Fülekre futott urak katonái csodálatosképpen sohasem botlanak bele a hatvani bég csauszaiba, és a törökök is csak akkor jönnek, ha a por régen leszállt a hajdúk lovai után. Mind viszi, amit a másik meghagyott.
  - Inkább felgyújtanám a házamat, elbujdosnék az erdőkbe, nádasokba...
  - A száddal, fiam - legyintett a gazda. - Mit tudsz te a mi életünkről? Bújj az ágyba, gyógyulj meg, és eredj haza Besztercebányára!
  Bálint előtt elsötétült a világ. Már csak egyetlen vágya volt: valami olyat mondani ennek a makacs parasztnak, hogy elveszítse a nyugalmát. A szónak is van ereje, égethet, mint az ostorcsapás. Mondani akármit, az se baj, ha nem igaz, csak fájjon.
  - Elárulták az országot, a keresztény hitet, pogányok lettek!
  - Hallgass, te!
  - János! - mondta félhangosan, figyelmeztetően az öregasszony.
  - Hagyja, hiszen gyerek még! - tette hozzá a gazda felesége.
  - Ha gyerek, akkor tudjon tisztességet! - felelte János gazda, azután visszafordult Bálinthoz. - Annyit mondok én, fiatalúr, hogy mi még most is megadjuk a királynak, ami jár tőlünk, adunk pénzt és katonát, pedig nyúz a török is! Hát a király védjen meg bennünket, hiszen azért van az adó! Verje ki a törököt Hatvanból meg Szolnokról, foglalja vissza Budát! Csellel vitte el a sok szájtáti úrtól a pogány. Nyugodt lehetsz, nem loholunk majd az adóval a menekülő török után...
  - Ki tudhatja? - kérdezte Bálint ferde mosollyal. - Vajon engem nem azért tartanak-e vissza, hogy ne tudjak hírt vinni Dobó István úrnak...
  A gazda arca elvörösödött.
  - Takarodj innen! Menj, ahová akarsz, nem tartunk vissza! De máris menj, mert ha még egy minutum múlva itt talállak...
  - Egy minutumot sem kell várnia! - mondta Bálint. - Adják ide a ruhámat!
  - Várj! - Az öregasszony előbbre jött. - Miért beszélsz így? Olyan szelíd, tisztelettudó fiú voltál... Kövesd meg a fiamat, hiszen ok nélkül megbántottad!
  - Ne kövessen meg! - dörmögte János gazda. - Éretlen fattyakkal, akik a jóért pimaszsággal fizetnek, nem állok szóba! Csak annyit mondok, eltakarodjék a házamból, mert ebrúdon rakom ki, s akkor nem gyógyul meg olyan könnyen, mint a török kardvágása után!
  - A ruhámat!
  - Hozd be neki! - mordult a feleségére János gazda.
  Az asszony lábujjhegyen kiosont. Olyan csend volt a szobában, hogy behallatszott az udvarról a tyúkok kárálása. Szekér zörgött el a ház előtt, hosszan bőgött egy ökör.
  Az asszony behozta a nadrágot meg a mentét, átnyújtotta Bálintnak. A fiú habozott, mi legyen a bő fehér gatyával, végül ügy döntött, nem veti le az asszonyok előtt, inkább ráveszi a sajátját, és itthagy egy ezüstöt, ha a ház ura szóvá teszi. János gazda azonban némán állt az ajtóban, amíg Bálint magára kapkodta a ruhát. Arcáról lassan eltűnt a vörösség, aminek láttán attól lehetett tartani, hogy megüti a guta.
  Bálint felhúzta a csizmáját, a mentét a vállára kanyarította, nem bújt bele, iszákját a nyakába akasztotta, azután körülnézett, nem hagy-e itt valamit.
  - Felkötném a karodat, fiam - mondta az öregasszony, és óvatosan a gazdára pillantott. - Járás közben mozog majd, és ez árthat a válladnak.
  - Nem kell! - vetette oda Bálint. Amikor észrevette, hogy az öregasszony elszomorodik a nyers szótól, enyhébben hozzátette: - Köszönöm, nagyanyó, megleszek így is... És köszönöm az asszonyságok irántam való jóindulatát. - Az iszák mélyéről előhúzott egy ezüstpénzt. - Ezt itthagynám fizetségül.
  - Tedd el! - mondta az öregasszony. - Hosszú az út Besztercebányáig, szükséged lesz rá.
  - Egerbe megyek, Dobó István úrhoz, nem Besztercebányára.
  - Akárhová mégy, indulj már! - horkantotta a gazda.
  Bálint jól végigmérte, amikor elment mellette. A gazda arcán izzadság fénylett, hajába toklász keveredett, nehéz fújtatással szedte a levegőt.
  Bálint kilépett a kamrából. A konyhában megcsapta a tűzhelyen fövő étel illata. Csak egy pillanatra állt meg, gyomra nagyot kordult, aztán felrántotta a szabadba nyíló ajtót.
  Erősen alkonyodott. Veron állt a kútnál, éppen átemelte nagy erőlködéssel a nehéz favödröt a káván, azután elindult vele az ólak felé. A vödör lehúzta a vállát, a víz ki-kiloccsant, a felfröccsenő sár összepettyezte a lány lába szárát.
  Bálint nem tudta róla levenni a szemét. Hiszen segíthetne neki, ha most nem futna éppen a háztól. Így, legyengülve is jobban bírná a vödröt, mint a lány. Bár ki tudja, Veron fiatal ugyan, de látszik, hogy korán munkára fogták, és ő sem kíméli magát, karja, dereka, lába izmos, az egész lány alacsony, de arányos és majd kicsattan az erőtől, egészségtől.
  Hangos szóváltás hallatszott a házból, vagyis csak a vastag férfihang jutott el hozzá, indulatából sejtette csupán, hogy János gazda veszekszik a halk szavú asszonyokkal. Azután becsaptak egy ajtót odabent, és Bálint sietve elindult, nehogy bámészkodáson kapják.