16.
Még három hét

  Lécekből összeácsolt dikón feküdt, ahányszor megmozdult, mindig megzörrent alatta a keményre tömött szalmazsák. Puha báránybőrt terítettek a szalmazsákra, kellemes fekvés esett rajta. A takarót forgolódás közben lerúgta magáról, összegyűrődve hevert a földön.
  Riadtan végignézett magán. Félmeztelenül feküdt, de nem a vérfoltos, poros nadrág volt rajta, amelyben Szolnokról elmenekült, hanem puha vászonból szőtt gatya. Levetkőztették hát, amíg eszméletlen volt, s ezt adták rá. Bálint elszégyellte magát a gondolatra, hogy alighanem a két asszony tette ezt is, és látták a meztelenségét.
  Hűvös volt a kamrában, Bálint meztelen felsőteste fázni kezdett. Óvatosan lehajolt, fölvette a döngölt, simított földről a takarót, és magára terítette. Válla még mindig fájt, bal karját nehezen, fájdalmasan tudta mozdítani, de eltűnt tagjaiból a bénító fáradtság.
  Jobb kezét a feje alá tette, a pillantása végigfutott a kamrán. Ugyanolyan volt, mint amikor először látta, csak a zsákokat és a ládákat összébb tolták, hogy helyet szorítsanak a dikónak. A szűk ablak elé vásznat akasztottak, ettől még sűrűbb félhomály borult a helyiségre, de azért meg lehetett különböztetni a tárgyakat.
  "Vajon milyen nap van ma? - tűnődött Bálint. - És este van vagy reggel? Több napot elvesztegettem. A török már alighanem megindult Eger felé."
  Hirtelen belehasított a felismerés: erre vezet a legrövidebb út Szolnok és Eger között! A török had itt fog átzúdulni, és elpusztít mindent, üszkös romok maradnak utána. Az akindzsik talán már közelednek is a falu felé, halál, romlás, rabság jár a nyomukban. El innen, tovább, északra, minél messzebb a pogánytól!
  Az aszab jutott eszébe, aki vigyorogva közeledett, meztelen kardját maga elé nyújtotta, és élvezte az ő félelmét, játszani akart vele, mielőtt megöli.
  Nyikorogva kinyílt az ajtó, az öregasszony jött be, mintás cseréptányért tartott a tenyerén.
  - Jól aludtál, fiam? - kérdezte.
  - Köszönöm, jól.
  - Fáj-e még a vállad?
  - Ha mozdítom...
  - Fájhat is, elég mélyen belevágott az a pogány. De azért járhattál volna sokkal rosszabbul is. Fiatal vagy, és a fiatal test könnyen gyógyul. Három hét múlva útra kelhetsz, akkorra a sebed beforr, nem kell tartani attól, hogy fölszakad valami hirtelenebb mozdulatra.
  - Három hét múlva?! - szörnyülködött Bálint. - Az nem lehet!
  - Tudom - legyintett az öregasszony. - Egerbe kell menned! Mondtad már. Csakhogy arról tegyél le, ha élni akarsz!
  - Jobban vagyok már! - felelte Bálint. - Hirtelen fölült, de úgy megszédült, hogy a falhoz kellett támasztania a jobb kezét.
  - No, látod! - Az öregasszony közelebb lépett. - Hogy jutnál el Egerbe, hiszen ülni is alig tudsz. Mikor ettél utoljára?
  - Útközben egyszer... úgy emlékszem. Volt kenyér az iszákomban.
  - Alig ettél, sok véred elfolyt, nem csoda, ha gyönge vagy. Átaludtad az egész napot, már alkonyodik.
  Bálint sóhajtva visszadőlt a báránybőrre.
  - Ne feküdj vissza, egyél inkább! Hoztam egy kis tejlevest, ez jót tesz. Vastagabb étel még megártana.
  Bálint fölült, a tányért a térdére tette. Az öregasszony ügyesen kifaragott fakanalat adott a kezébe, azután nyögve, a derekát tapogatva leereszkedett az egyik székre a dikó mellé.
  - Egyél!
  Az első néhány kanálnyi leves nem ízlett, Bálint még sohasem evett ilyet, azután már jobban esett, a végén kikanalazta az utolsó cseppeket is a tányérból.
  Az öregasszony elvette tőle az edényt meg a kanalat.
  - Köszönöm - mondta Bálint. - Isten fizesse meg a jóságukat!
  - Váljék vérré benned, fiam! Most már visszafekhetsz, ilyenkor orvosság a pihenés. Estére kicserélem a kötést a válladon, akkor majd meglátjuk, használt-e a főzetem. Ámbár ha nem használt volna, most lázban hánykolódnál.
  - Hogy lesz ezután? - kérdezte Bálint nagy lélegzettel.
  - Mi hogy lesz?
  - Hogy leszek itt három hétig?
  Az öregasszony legyintett.
  - Majd Jánossal megbeszéled, ha eljön az ideje.
  - Kivel?
  - A fiammal. Ő itt a gazda, mióta az uramat négy éve eltemettük.
  Az öregasszony a szeme sarkához emelte a kezét, szipogott egyet-kettőt.
  - Tartanak csak úgy... ? - kérdezte Bálint.
  Az öregasszony csodálkozva fölvonta a szemöldökét.
  - Istenfélő keresztények vagyunk, nem kegyetlen pogányok! Máté meg Pető behoztak, mert látták, hogy meghalsz, ha sorsodra hagynak. Ha meg már itt voltál, ki kellett mosni, be kellett kötözni a sebedet, hogy megmaradj.
  - Nem tudom megfizetni, amit tettek értem. Csak néhány ezüst van az iszákomban.
  - Ha tudsz, megfizetsz, ha nem tudsz, majd megfizet a Jóisten. János azt mondta, meg Apolka is, hogy...
  Bálint fölkapta a fejét.
  - Kiről beszél?
  - Hát a fiamról. Tari János a fiam, ő itt a gazda, ahogy már mondtam, Apolka meg a menyem. Ő segített bekötözni a sebedet, meg amikor a véres, piszkos ruhából átöltöztettünk...
  Bálint elvörösödött.
  - Sose szégyelld! - nevetett az öregasszony. - A menyem is az anyád lehetne. A kisebbik unokám, Pető alighanem olyan idős, mint te.
  - Nem szeretnék a terhükre lenni - szabódott Bálint.
  - Az Istennek tetsző cselekedet sohasem teher - felelte az öregasszony. - Aztán ahogy gyógyulsz, egyre jobban el tudod majd látni magad. A végén még tán valami hasznodat is vesszük a ház körül.
  - Nem akarok senkit megsérteni... - kezdte akadozva Bálint. - Tudom, hogy a gazda megneheztelt tegnapi szavaimért...
  - Hagyd el! - vágott közbe az öregasszony. - Elfelejtette ő is azóta. Csak azért figyelmeztetett, hogy tudd, mihez tartsd magad. Nem szidott, inkább csak elmondta, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, hogyan szólj hozzánk.
  - Éppen ez az... - bökte ki Bálint. - Nem tudom, hogyan illenék szólítani a ház népét... - dadogta zavartan. - Nehogy megbántsak valakit...
  Az öregasszony elgondolkozott.
  - A fiam a gazda, neki mondhatod, hogy gazduram, a menyemnek, hogy Apolka néném, az unokáimat; Mátét, Petőt meg Veront hívhatod, ahogy akarod. Máté sem ért meg négy-öt nyárral többet nálad, nem is házas még.
  - És az asszonyságot hogyan tisztelhetem? - kérdezte Bálint, és elpirult zavarában.
  - Engem? - Az öregasszony nevetett. - Engem öreganyónak szólít minden unokám, mondjad te is, nem haragszom meg érte. Derék, tisztességtudó fiú vagy, büszke lehet rád az édesanyád.
  Bálint hirtelen elkomorult.
  Érezte, hogy megreszket valami a mellében. Elöntötte a szégyen, hogy az anyja nem jutott eszébe mostanáig, s ki tudja, eszébe jut-e, ha más nem említi.
  - Mi bajod? - kérdezte aggodalmasan az öregasszony. - Fáj sebed?
  - Az édesanyám...
  Az öregasszony felsóhajtott, összekulcsolta a kezét.
  - Igyekezz meggyógyulni, hogy minél hamarabb útra kelhess.