15.
Gyógyítás

  Amikor Bálint újra kinyitotta a szemét, kemény lócán feküdt félmeztelenül, és két asszony sürgölődött körülötte. Az öregebbik fekete ruhát és kendőt viselt, éppen vizet vitt ki egy mély cseréptálban.
  Bálint megmozdult, törte a hátát és a tarkóját a kemény lóca. Felállt volna, de egy kéz visszanyomta.
  - Maradj veszteg, fiam! Rögtön készen leszünk.
  Bálint a hang felé fordította a szemét. Kék ruhás asszony állt mögötte, nem egészen fiatal; az öregasszonynak a lánya lehetett. Fehér pettyes kék kendőjét mélyen a szemébe húzta.
  Imbolygó, nehézkes járással visszajött az öregasszony. Olyan kövér volt, hogy a cseréptál szinte eltűnt a ruha ráncai között, ahogy a derekához szorította.
  Valami langyos pépet kentek a vállsebére, azután hófehér vászondarabbal átkötötték.
  Bálint hálásan pillantott a két fehérnépre. Az öregebbik szorosra kötött kendője alól kiszabadult egy ősz tincs, de nem vette észre. A másik asszony segédkezett neki, végrehajtatta egy-egy odavetett utasítását.
  - Szorosabbra!... Simítsd el!... Keresztbe vesd!... Mozogjon a karja, ne kötözd le, te!
  - Jól van, édesanyám - felelte türelmesen a fiatalabb. - Így már jó lesz.
  Bálint megemelte a vállát. Fájt, de mozdult könnyedén.
  - Felülhetsz, fiam.
  Engedelmesen fölemelkedett, ketten támogatták.
  - Bírsz ülni?
  Bólintott. Hátát a hűvös falnak támasztotta, így jó volt, csak nagy, ólmos fáradtságot érzett.
  Az apró, rácsos ablakon kevés fény szüremlett be, a kamra félhomályban maradt. A meszelt fal mellett zsákok, ládák, hordók álltak, fölöttük polcok, rajtuk edények és sok szerszám - Bálint nem is tudta, mi célt szolgálnak - meg néhány kerek, sárgás sajt. A mennyezet gerendáiról vászonzacskók lógtak. A falon hagymakoszorúk, és felakasztva egy pár vadonatúj csizma.
  Furcsa, meghitt szag volt a kamrában: a hagyma átható szaga összekeveredett a lisztével, a füstölt húséval és a savanyú káposztáéval, de az egészet elnyomta a friss kenyér illata. Bálint táguló orrlyukakkal fordult a kenyérrács felé, ahol kendő alatt nagy, kerek cipók domborodtak.
  - Éhes vagy? - kérdezte az öregasszony.
  Visszakapta a fejét, el is pirult kissé.
  - Van kenyér az iszákomban - dünnyögte röstelkedve.
  - No hiszen! - nevetett a másik asszony. - Abba már alighanem beletörne a fogad.
  Bálint hirtelen fölállt. Várta, hogy belenyilall a fájdalom a vállába, de éppen csak megsajdult.
  - Köszönöm az asszonyságok irántam való jóindulatát - hadarta -, de sürgős dolgom van, tovább kell mennem.
  - Ne siess! - intette az öregasszony.
  - Egerbe megyek. Meg kell vinnem a hírt Dobó István úrnak Szolnok elestéről.
  Sürgetően körülnézett, de nem látta a ruháit a kamrában.
  Mély a sebed - csóválta fejét az öregasszony. - Lever a láz a lábadról, ott pusztulsz el útközben betegen, ha ugyan előbb meg nem ölnek.
  - Hírt kell vinnem az egrieknek! Hol a ruhám? Adják elő!
  A két asszony tanácstalanul összenézett. Csend volt egy pillanatig, azután kinyílt a barna faajtó, és belépett rajta egy termetes férfi. Némán állt egy darabig. Zöldesszürke szemének szúrós pillantását Bálint nem is állhatta sokáig. Megérezte, hogy ő a gazda a háznál.
  - Hallotta kend? - kérdezte a fiatalabbik asszony. - Erőnek erejével el akar menni, pedig...
  A férfi egy intéssel elhallgattatta.
  - Elmehet, ha akar! - Mélyen zengő hangon beszélt, de nem Bálinthoz, hanem az asszonyokhoz fordult. - Senki sem tartja vissza, de a tisztesség úgy kívánja, hogy legalább megtudjuk, kinek az életét mentettük meg. A ruhájáról úgy ítélem, nemes úrfi lehet, a hangja is nagyon hozzászokott a parancsoláshoz. Köszönöm helyett "Hol a ruhám?"... - Még mindig az asszonyokhoz beszélt, nem nézett Bálintra. - Máté meg Pető elmondták, hogyan szedték föl a dűlőúton.
  Bálint elvörösödött.
  - Megköszöntem az asszonyságok jóindulatát... - hebegte. - Tudom én, hogy mi a tisztesség, de sürgős utam van. Egerbe tartok...
  - Ne bántsd, fiam, beteg ez! - vetette közbe az öregasszony. - Meg fiatal is még, nem ért tán tizenhét nyarat sem.
  A férfi türelmesen végighallgatta, azután gondolkozott egy darabig, mintha fontolgatná szavait. Kerek arca - vékony, lilás erek sokasága szőtte át - megenyhült valamelyest.
  - Ki vagy? - kérdezte kurtán, de a hangja lágyabb lett egy árnyalattal.
  - Botos Bálint a nevem, Nyáry Lőrinc úr apródja vagyok... - megakadt egy pillanatra -... vagyis csak voltam. Most nem tudom, hogy mi vagyok... inkább csak földönfutó...
  - Mikor esett el a vár?
  - Szent Mihály havának negyedik napján reggel törte be a kaput a török. Ötvenen ha maradtunk Nyáry Lőrinc úr körül...
  - Eger innét legalább nyolc mérföld - dörmögte a gazda.
  -... mindenkit levágtak vagy sebesülten elhurcoltak. Nyáry Lőrinc úr becsülettel harcolt, de csapatosan törtek ellene. Egy janicsár közvetlen közelről rásütötte a puskáját, Lőrinc úr a földre bukott, hallottam a pogányok diadalordítását...
  Elhomályosult a tekintete, félt, hogy szégyenszemre könnyezni kezd.
  - Hová való vagy? Ki az apád?
  - Botos Lőrinc volt az apám, bányafelügyelő, de nyár nem él.
  Foghegyről vetette oda, bántotta a gazda szenvtelensége. Hát nem érti, hogy elesett Szolnok? Nyitva az út a török előtt Egerig, s ki tudja, Eger után talán Miskolc és Kassa vagy Fülek és a bányavárosok felé! Majd nem lesz ilyen nyugodt, ha szélsebes lovaikon ideérnek az akindzsik, és fölprédálják a falvakat az Egerbe vezető út mentén. Meglehet, nemsokára szedi majd a lábát ez a nagydarab, lomha ember, s ha majd valahol a nádasok mélyén rejtőzködik az üldözők elől, megvilágosodik az elméje, rájön, hogy Szolnok eleste az ő bogárnyi életében is...
  - És az apád apja?
  - Lőrincnek hívták őt is. Régi család a miénk Besztercebányán...
  - Azért hordod olyan magasan az orrod?
  Bálint riadtan nézett rá, sokáig nem válaszolt.
  - Nem akartam senkit megbántani - nyögte végül elvörösödve.
  - Nemesek vagyunk - bólogatott a gazda -, akkor is, ha tulajdon kezünk munkájával szerezzük meg a betevő falatot, nem pedig jobbágyok túrják nekünk a földet. A jász - nyomatékul fölemelte a mutatóujját - adót csak a királynak fizet, csak a palatinus parancsol neki, nem holmi rissz-rossz földesúr!
  - Megkövetem, gazduram - mondta Bálint. - Köszönöm a jóságukat, az asszonyságok jóindulatát. - Megtapintotta a kötést a vállán. - Van az iszákomban néhány ezüstpénz, talán elég lesz, hogy megfizessem, amit tettek értem, meg egy kis élelemre, hogy kitartson Egerig.
  A gazda nem válaszolt. Bálint körülnézett, az iszákját kereste, de nem látta a kamrában.
  - Megvan az iszákod, ne félj - mondta a gazda. Azután az ajtó felé fordult. - Veron! - Olyan erős hangon kiáltott, hogy Bálint nem csodálkozott volna, ha a hagymakoszorúk leesnek a falról, vagy himbálózni kezdenek a gerendáról függő zacskók. - Hozd be az úrfi iszákját!
  Egy libbenés volt az egész. Bálint föl sem ocsúdott a meglepetéstől, a lány már behúzta az ajtót maga mögött, az iszák pedig ott volt a gazda kezében.
  Bálint megbabonázva nézett az ajtóra.
  Vajon mit rejt még ez a ház? Ki ez a libbenő jelenés, aki egyetlen pillantást sem vetett rá. Vagy talán mégis, olyan gyorsan, hogy ő inkább csak megérezte két szemhunyás között. "Veron" - ismételgette magában a szép nevet. Nagy, dióbarna szeme van, látta, amikor találkozott a pillantásuk; hajfonata a háta közepéig ér, és olyan súlyosnak tetszik, mintha akármelyik pillanatban hátraránthatná a fejét. "Eh! - Bálint elhessentette a képet. - Hiszen gyermek ez a lány még. A nyaka milyen vékonyka... Gyermek ez még, legföljebb tizenkét-tizenhárom éves..."
  - Itt az iszákod - mondta a gazda.
  Bálint fölrezzent.
  - Köszönöm - motyogta zavartan. Fölállt, hogy elvegye a gazda kezéből az iszákot.
  Akkor hirtelen forróság öntötte el, úgy érezte, megfordul vele a szoba.
  Kapott volna támasz után, de ujjai a levegőbe markoltak.