14.
Új élet

  - Hol vagyok?
  Bálint nem merte kinyitni a szemét, félt, hogy turbános török ördögpofára esik a pillantása. Talán már kihúzta a kését, sőt a hideg penge itt van a torkánál...
  Nem volna szabad beszélnie, még mozdulnia sem, hogy a pogány pokolfajzat holtnak higgye. A vállán átvérzett ruha talán megtéveszti, a török martalóc kiforgatja a zsebeit, elveszi az iszákját, s őt otthagyja, anélkül hogy a kését a torkába döfné.
  Valaki óvatosan megütögette az arcát, azután a szájához illesztette egy korsó vékony kiöntőjét.
  Bálint mohón, nagy kortyokban ivott. Mikor két nyelet között levegőt akart venni, a hűvös víz az arcára folyt, egy csepp befutott az orrába, ettől hatalmasat tüsszentett. Megrándult az egész teste, sebesült bal vállába belehasított a fájdalom. Hangosan felnyögött.
  - Lassan igyál! - mondta egy mély férfihang.
  Bálint szíve megreszketett az örömtől. Magyar szó! Édes Istenem, köszönöm, hogy nem adtál pogány kézre!
  - Hol vagyok?
  Azt hitte, csengő, erős hangon szól, pedig nyöszörgés volt minden szava.
  - Mit mond? - kérdezte egy másik hang. Ez vékonyabban szólt, fiatalabb emberé lehetett.
  Bálint kinyitotta a szemét.
  Naptól cserzett arcú férfi hajolt fölé. A haja a homlokához tapadt, kétoldalt fésületlenül hullott a válláig.
  - Azt kérdezi, hogy hol van.
  - Jó helyen - felelte a másik, aki hátrább állt egy kicsit.
  - Iszol még, pajtás? - kérdezte emez, és fölemelte a tömzsi korsót.
  Bálint bólintott, és várta, hogy a férfi ismét a szájához illessze a korsó kiöntőjét, de az nem sietett vele.
  - Fel tudsz ülni?
  A dereka alá nyúlt, óvatosan emelte, de Bálint vállába így is újra izzón belehasított a kín. Összeszorította a fogát, hogy ne kiáltson föl nyilallástól, és megmaradjon ülő helyzetében.
  - No, most igyál!
  A nagy, hűvös kortyok enyhítették a testét emésztő izzást. Azután a másik elvette a korsót a szájáról, megrázta, hogy csobog-e még benne víz. Elmosolyodott.
  - Béka nől a hasadban, ha ennyit vedelsz!
  - Hol vagyok?
  - Az apáti határban.
  Hallgattak egy darabig, azután újra a férfi szólalt meg:
  - Ki tette? - Bálint válla felé bökött az ujjával.
  - Török.
  Izgatottan közelebb jött mind a kettő. A másik, aki eddig hátrább állt, leguggolt mellé. Csakugyan fiatalabb volt a társánál, Bálinttal egykorú lehetett. A haja rövidebbre volt nyírva, alig ért a válláig.
  - Hol? - kérdezték egyszerre.
  - Szolnokon.
  - Elveszett a vár?!
  Bálint rábólintott. Döbbent csend zuhant közéjük.
  - Ki vagy? - kérdezte a legény, de a társa leintette, mielőtt Bálint válaszolhatott volna.
  - Hagyd békén, Pető! Félholt a fáradtságtól, tán láza is van... - Aggodalmasan rámutatott Bálint sebesült vállára. - Nagyon fáj?
  - Lüktet, de az még kibírható. Hanem ha megmozdulok, úgy belehasít...
  - Tudsz járni?
  Bálint gyötrelmesen fölemelkedett, de nyögve vissza is ereszkedett azonnal.
  - Vess egy köteg szénát a kocsiderékba! - mondta a férfi Petőnek, Bálint felé intett a fejével. - Bevisszük a faluba.
  Nagy nehezen fölsegítették a kocsira. Bálint behunyta a szemét, elnyújtózott a szénán, beszívta az illatát.
  Pető fogta a gyeplőt, a férfi a kocsi oldaldeszkájára ült, aggodalmas tekintetét Bálinton tartotta.
  - No, Jézus, segíts!
  A puha szénával bélelt kocsi lágyan ringott Bálint alatt. A lovak lassan bandukoltak a homokos úton.
  Egynyolcad mérföldet mehettek, amikor Bálint hirtelen kinyitotta a szemét.
  - Hova megyünk?
  - A faluba - felelte a férfi. - Pihenésre meg gyógyírra van szükséged: Kimossák a sebedet, bekötözik...
  - Azt nem lehet!
  Bálint fölült, a jobb kezével belekapaszkodott a kocsi oldalába.
  - Ugyan miért?
  - Egerbe kell mennem! Azonnal állítsa meg kend a kocsit!
  Föltérdelt volna, de fájdalmában visszadőlt a szénára.
  - Maradj nyugton! - a férfi megfogta Bálint ép vállát, és leszorította a kocsi aljára. - Sose érsz el Egerbe, ha most magadra hagyunk.
  - Nem érti kend, hogy Szolnok. elesett?! Hírt kell vinnem Dobó István úrnak!
  - Eger kétnapi járásra van. Sose érsz oda, ha most...
  - Jelentenem kell Dobó István úrnak, hogy ellene indul a török... - Bálint újra föltápászkodott, de a férfi visszanyomta a szénára.
  - Maradj veszteg, ha élni akarsz!
  Bálint válla iszonyúan sajgott, mintha most fúródott volna bele az aszab kardja.
  Úgy érezte, felrobban a hajnali nap vöröses korongja, azután minden belehull valami puha feketeségbe.