13.
Ostrom és menekülés

  A zaj fölverte a hajdúkat is, de ők már nem jutottak át a vízi kapun, mert a lovasok elállták a keskeny utat. Lökdösődés, ordítozás támadt odafönt, de a hajdúk csak akkor értek le a partra, amikor a lovasok már belegázoltak a Tiszába. Azt hitték, Móré Gáspárt felkoncolva találják, örömmel látták, hogy a parancsnokuk él. Együtt mentek föl azután, hogy felköltsék Nyáry Lőrincet. Néhány naszádos is jött a nyomukban, de nem mind, mert amikor észrevették, hogy csak a hajdúcsapat maradt a várban, közülük is sokan menekülésre adták a fejüket, úszva igyekeztek a túlsó partra a lovasok nyomában.
  Megvirradt, mire a hajdúk felköltötték Nyáry Lőrincet és Pekry Gábort. Bálint akkor már nem volt a szállásán. Nyitott ablak mellett aludtak, s Bálintot fölriasztotta a zaj, különösen Móré Gáspár kiáltozása meg a török puskák durrogása. Fölugrott, Simont kereste a tekintetével a másik ágyon, de a fiú nem volt ott. Bálint az ablakból látta a vízi kapu belső oldalánál a lovasok csapatát, az emberek kavarogva, egymást taszigálva igyekeztek kantárszáron vezetett lovaikkal a kapubejárat felé.
  Bálint lesietett hozzájuk, kérdezte, hogy mi történt, de senki sem válaszolt az örvénylő, szitkozódó sokaságból. Rosszat sejtve fölment a délnyugati bástyára, egy lélek sem volt odafönt. Akkor még nem világosodott ki egészen, egy kis köd is lebegett a víz fölött, csak a kapu előtt a hullámokba merülő lovasokat látta. Azután észrevette, hogy Móré Gáspár a hajdúkkal és néhány naszádossal Nyáry Lőrinc szállása felé indul, hát utánuk iramodott, s éppen akkor ért oda, amikor a kapitány és az alkapitány megtudta a hírt.
  Olyan kevesen maradtak, hogy majdnem az egész csapat elfért a szobában. Az emberek csendben állták körül Nyáry Lőrincet, aki éppen csak magára kapta a ruháit, sápadtan ült az asztalnál. Az utóbbi néhány nap alatt nagyon lefogyott, lötyögött rajta a ruha. Fehér arcbőre szürkére sápadva tapadt a csontjaira. Az alkapitány sem szólt, olyan csend volt, hogy tisztán hallatszott Szanda felől a menekülőkre vadászó törökök kiáltozása, a lövések hangja és a sebesültek ordítása.
  - Hányan vagyunk? - kérdezte végül Nyáry Lőrinc fakó hangon.
  Móré Gáspár körülnézett a szobában szorongó embereken.
  - Majdhogynem csak ennyien. Ötven hajdú, a naszádosok... egy része meg a városiak.
  A döbbent csendbe hirtelen harangszó kondult a várkápolna felől. Kapkodva húzták, észre lehetett venni a harang szaván a kétségbeesett riadalmat.
  - Nyitva állnak a kapuk! - kiáltott föl hirtelen Pekry Gábor. - Besétálhat a török!
  Hajdúk és naszádosok ugrottak a szóra, a szoba egy pillanat alatt majdnem teljesen kiürült.
  Kincses Gergely lépett Nyáry Lőrinc elé.
  - Mi legyen most, kapitány uram?
  - Bezárják a kapukat.
  - És azután?
  Válaszul a kapitány nagyot sóhajtott.
  - Én ugyan megesküdtem, hogy a várat föl nem adom, sőt a megadásról beszélni sem fogok - kezdte óvatosan a naszádosok vajdája -, de hát azóta nagyot változott a világ körülöttünk. - Elhallgatott, aggodalmasan nézett a többiekre.
  - Beszéljen! - mondta komoran Nyáry Lőrinc.
  - Úgy gondolom azért - kapott a biztatáson Kincses Gergely -, hogy szót kéne érteni a törökkel...
  - Az a kérdés, hogy a török akar-e még szót érteni velünk - jegyezte meg Pekry Gábor a maga fanyar módján. - A pogány már tudja, hogy elszökött az őrség nagyobb része...
  - A temesváriak is szót akartak érteni vele! - mordult közbe Móré Gáspár. - Mészárlás lett a vége, hiába adta szavát a pasa a szabad elvonulásra!
  - Nem mindenki veszett oda! - vetette ellene Kincses Gergely.
  - Nem ám! - Móré Gáspárban egyre nőtt az indulat. - A gyermekeket eladták vagy elvitték janicsárnak, a nők meg a bordélyosok sátrában végezték!
  Kincses Gergely nem válaszolt.
  - Én azt tanácsolom - lépett közelebb Móré Gáspár -, hogy a férfinép mind ragadjon fegyvert, fogjuk közre az asszonyokat meg a gyermekeket, és próbáljunk áttörni!
  Pekry Gábor megrázta a fejét.
  - Mi lesz a harcban a fegyvertelen asszonynéppel meg a gyermekekkel? - kérdezte csendesen, s hogy senki sem felelt, maga adta meg a választ: - Mind odavesznek, bizonyosan!
  - Néha a halál a legjobb!
  - Amíg élet van, addig remény is van!
  - Rabszolgavásáron? Bordélyban? - mordult föl Móré Gáspár.
  Pekry Gábor az asztalra csapott. Mondani akart valamit, de Móré Gáspár megelőzte.
  - Azokat kérdezze meg, alkapitány uram, akiknek itt van a feleségük, növendék leányuk!
  - Akkor öljék meg maguk az asszonyaikat, gyermekeiket! - ordította Pekry Gábor, és ismét az asztalra csapott. Mindenki döbbenten nézte, mert hangos szavát alig hallották addig. - No, álljon ki elébük, Móré uram, adjon jó tanácsot! Mondja el, hogy úgy legalább gyorsabban végzik, kevesebb fájdalommal, mint ha a török harcban gyilkolja le őket! Nem vergődnek sebben a harcolók lába alatt, nem nyomorodnak meg...
  Irtózatos dördülés hallatszott a főkapu felől. Pekry Gáborban fennakadt a szó, minden szem az ablak felé fordult.
  - Betörik a kaput! - kiáltotta Nyáry Lőrinc, és kirántotta a kardját.
  Rohantak mind a kapitány után a kapuhoz. Bálint a vár piacáról látta, hogy a templom ajtaja nyitva, zsoltár hangja száll ki. Egyre csak szólt a harang.
  Közben újabb dördülés hallatszott, azután kis idő múlva már folyamatosan ismétlődtek a dörrenések. A török gerendákkal döngette a kaput. A falakon nem állt senki, létrákkal néhány perc alatt átjutott volna rajtuk, de ki törődött most a létrákkal? Az egész török sereg ott kavargott, üvöltött a kapu előtt, a levegőt megtöltötte a dobok monoton dübögése, a sípok, kürtök rikoltozása, és mindezt elnyomta a szabályos időközönként a kapunak csapódó gerendák robaja.
  A gazdagon vasalt, nehéz tölgyfa kapu egy darabig ellenállt a döngetésnek, de a vastag szögek lassan mégis eleresztették a fát, a vasalások meglazultak a csapások alatt. Végül egy helyen recsegve betört a kapu, szilánkok repültek szét, és a gerenda vége megjelent az elgörbült vaspántok között. Pokoli diadalüvöltés harsant odakint. Bent nyögés szakadt ki az emberekből, a tehetetlenség mindenkit megbénított. Értelmetlen dolog lett volna a falakra menni, hogy fölülről lövésekkel vagy más módon akadályozzák a kapu betörését, és megpróbálják szétugrasztani a gerendát hordozó katonákat, túl kevesen voltak hozzá. Bálint arra gondolt, miközben izzadt kézzel markolta a kardját, hogy kár volt bezárni a kaput, most tétlenül kell várni, amíg a törökök betörik, szinte már várta, hogy bezúduljanak rajta, szemtől szemben álljanak velük.
  A gerendák újabb csapásai alatt a rés lassan tágult, és hirtelen megjelent benne egy aszab. Tátott szájjal üvöltött, a háta mögött tarka tömeg kavargott, nyomta, szorította befelé. Amikor átlépett a résen, egy hajdú odaugrott, és a kardját markolatig döfte a hasába. Az aszab üvöltése vérfagyasztó halálsikolyba fulladt, a hasát vér és bélsár mocskolta be egy pillanat alatt. A feje előrecsuklott, de a teste nem dőlt el azonnal, a ruhája fönnakadt a vaspántokból kiálló szögeken. A külső nyomás azonban hamar leszakította, és a magatehetetlen test bebukott a védők lába elé. A résnél máris újabb aszab bukkant föl. Ő óvatosabban közeledett, előrenyújtott kardjával védte magát, és vigyázva bújt volna át a résen, nehogy fennakadjon. Egy lándzsaszúrás azonban mellbe találta, s a befelé igyekvő tömeg az ő hulláját is a védők elé lökte.
  Közben tovább döngették a kaput a gerendákkal. Az alsó sarokvasak kiszakadtak a falból, a tolózárak is engedtek középen. A két magas kapuszárny megingott, oldalra billent, és úgy maradt lógva, kifordulva, csak azért nem dőlt be egyik sem teljes hosszában, mert a felső sarokvasak megtartották őket.
  Újabb üvöltés harsant odakint. Most már nem egyesével jöttek az aszabok, hanem rajokban nyomakodtak be a lógó, billegő kapuszárnyak között.
  Iszonyú öldöklés kezdődött.
  A hajdúk kétségbeesett elszántsággal vetették magukat a törökökre, megpróbálták kiszorítani őket, hogy kitörjenek, és megkíséreljék a lehetetlent, átverekedjék magukat a táboron.
  A kintiek nyomása azonban egyre erősebb lett. Nemcsak a török hullott, mind gyakrabban a földre bukott egy-egy hajdú is, a maradék kis csapat kénytelen volt lépésről lépésre hátrálni. A vértől ázott földet sárrá tiporta a sok láb, a latyakban halottak hevertek, jajgató, nyöszörgő és káromkodó sebesültek fetrengtek.
  Bálint dermedten állt a hajdúk háta mögött, az összetömörülő védőktől nem fért oda az első aszabokhoz.
  Nyáry Lőrinc az első sorban harcolt, csapásai alatt egyre-másra hullott a török. Hátrált ő is, de minden talpalatnyi földet az ellenség vérével öntözött. Egy puskalövés azonban megsebesítette, a földre bukott. A hajdúk odaugrottak, hogy kimentsék, nehogy sebesülten fogságba kerüljön. Akkor azonban már annyi török özönlött be a kapu roncsai között, hogy attól lehetett tartani, a hátuk mögé kerülnek. Néhány hajdú, amikor látta, hogy Nyáry Lőrinc teste elhanyatlik a törökök tarka tömegében, futni kezdett vissza a várpiacon át a szálláshelye felé. Bálint velük tartott. Minden szívdobbanás akkorát döndült a fülében, mint a kapunak vágódó gerendavégek dördülése, elnyomta a körülötte szaladó hajdúk lábdobogását és nehéz zihálását.
  Futás közben fölnézett az égre. Olyan szikrázón, tisztán, mélykéken borult föléje, amilyennek még sohasem látta. Összefacsarodott a szíve a gondolatra, hogy talán utoljára vethet rá pillantást, nem simogatja többé a szeptemberi nap sugara. És egyszerre úgy érezte, lehetetlenség, hogy megöljék, hiszen olyan sok szépség és öröm vár rá, még nem is élt igazán! És a vörös hajú, sebhelyes arcú zsoldos is eszébe jutott egy pillanatra, aki lám, nem nyeri el gaztettéért a büntetését. Futott, hogy ha csak néhány pillanattal is, de tovább lássa az ég kékjét, a napsugarakat, a tér körül álló házak sötét árnyékát.
  Olyan csendes és néptelen volt a szállásuk, mint egy kísértettanya. A hajdúk bezárták a kaput, Bálint meg fölrohant az emeletre. Arra gondolt, elrejtőzik valahol, azután, ha lecsillapul az ostromlók első dühe, majd előjön, vagy megvárja, míg besötétedik, török köntöst kerít, és éjnek évadján átlopózik a török táboron. A szobákban azonban nem akadt olyan hely, ahol elbújhatott volna. A hófehérre meszelt falak mentén alig néhány bútordarab állt. Volt ugyan több nagy, vasalt láda is odabent, megpróbálta kinyitni az egyiket, de zárva találta, és egyébként is tudta, hogy a fosztogató török először a ládákra veti majd magát.
  Eszébe jutott, hogy Simont reggel óta nem látta. Alighanem elszökött a zsoldosokkal! Megsajdult benne valami, a barátjának vélte Simont, de mindez csupán egy pillanatig tartott, éppen csak átvillant az agyán.
  Nyáry Lőrinc szobájában az asztalon lelt egy pisztolyt. Finom olasz munka volt, a kapitány elfelejtette magával vinni, amikor meghallotta, hogy a török döngeti a kaput. Bálint a pisztolyt az övébe tűzte, de szinte azonnal meg is feledkezett róla, egyre csak az járt az eszében, hogy találnia kell egy búvóhelyet; közben meghallotta, hogy betörték a ház kapuját, lábak dobogása áradt szét az épületben.
  A saját szobájába húzódott, volt ott két alacsony dikó, arra gondolt, hogy ha bebújik valamelyik alá, nem veszik észre, hiszen a kamra elég sötét, remélhette, hogy még akkor sem látják meg, ha valamelyik török lehajol, és futólag benéz a fekhely alá. Arra azonban már nem volt idő, hogy elbújjék, mert kivágódott az ajtó, és a küszöbön megjelent egy aszab, karddal a kezében. Amikor Bálintot megpillantotta, óvatosan közelebb lépett. Bálint hátrált néhány lépést, a kardját védekezően előrenyújtotta. Az aszab úgy tett, mintha szúrni akarna, de nem szúrt. Kegyetlen, torz mosolyra rándult az arca, amikor látta, hogy Bálint nagyot csapva próbálja kivédeni a tettetett szúrást. Hátrált néhány lépést, majd megint előreugrott, jobbról majd balról vágást mímelt, s amikor Bálint a fegyvere után csapott a kardjával, és védtelenül hagyta egy pillanatra a testét, a bal vállába döfött. Bálint úgy érezte, tűz mar bele, s mintha egyúttal az aszab egy nagy bottal is odavágott volna. Felnyögött a fájdalomtól, a kardját elejtette, és jobb kezét a sebre szorította. Tenyere tüstént lucskos lett a vértől. Az aszab ismét hátrált, az arcán még ott fénylett a kéjes vigyor, látszott, örömet szerez neki, hogy ölhet, és meg is teszi, de előbb élvezni akarja áldozata kínlódását. Kardját egyenesen előrenyújtotta, hegyével megcélozta Bálint szívét, és várt.
  Ez a néhány pillanatnyi várakozás mentette meg Bálintot. A válla iszonyatosan fájt, de a világ ismét kitisztult előtte. Az aszab ördögpofáját is egyszerre olyan élesen látta, hogy egész életére belevésődött az emlékezetébe, ugyanúgy, mint a zsoldosé, aki megölte az apját. Hátrált néhány lépést, egészen a falig, s ahogy nekidőlt a hűvös, fehér falnak, az övébe tűzött pisztoly megnyomta a derekát.
  Olyan vad öröm fogta el, hogy most attól homályosult el a világ a szeme előtt. Óvatosan hátranyúlt, s miközben megmarkolta a pisztoly agyát, a hüvelykujjával fölhúzta a kakasát.
  Az aszab is észrevette Bálint színe változását, mert némi csodálkozás keveredett a vigyorgásába, de mire észbe kapott, Bálint már rászegezte a pisztolyt.
  Az aszab mereven előretartott kardja lassan remegni kezdett, azután egyre lejjebb ereszkedett, végül a hegye kis koppanással a padlóhoz ütődött. A török vigyora szétfoszlott, szeme kitágult a rémülettől, szinte kifordult, fehéren világított a félhomályos szobában. Az álla reszketni kezdett, motyogott valamit, azután megroggyant a térde, s talán a földre zuhan, ha Bálint még vár egy pillanatig, de hirtelen meghúzta a ravaszt. A pisztoly váratlanul nagyot dörrent, Bálint úgy érezte, megsüketül, zúgott utána a füle, mintha víz ment volna bele. Csípős, fekete lőporfüst töltötte meg a kamrát. Az aszab a melléhez kapott, térdre rogyott, azután teljes hosszában előrebukott, a homloka keményen odakoppant a padlóhoz, a turbánja Bálint lába elé gurult.
  Ez adta az ötletet: Bálint a fejébe csapta a turbánt, leráncigálta az aszabról a köpenyét, és a saját vállára terítette.
  A kapunál véget ért a harc, elcsendesült a fegyvercsattogás, a lövöldözés. A törökök kis csapatokba verődve óvatosan szétszéledtek a várban, az az épület is megtelt velük, ahol Bálint lelőtte az aszabot. Egy kisebb csapat dobogva elrohant az ajtó előtt, akkor Bálint óvatosan kilesett, és karddal a kezében lesuhant a lépcsőn.
  A várpiacon már nyüzsögtek a törökök, janicsárok, szpáhik, aszabok, akindzsik, tarka ruhás szedett-vedett önkéntescsapatok lepték el a teret, de már közéjük keveredtek a markotányosok, kótyavetyések is. A martalóchad már megkezdte a fosztogatást.
  Bálintnak sikerült elvegyülnie a sokadalomban. A kapu felé igyekezett; ennek leszakadt, ferdén lógó két szárnya között még mindig áradt, hömpölygött befelé a tarka sokaság. A tömeg a templom körül volt a legsűrűbb. Az izzadt, véres katonák százai lábujjhegyen tülekedtek, egymást lökdösve, taszigálva igyekeztek közelebb kerülni a templomajtóhoz, hogy lássák kijönni az asszonyokat, a gyermekeket meg a velük együtt odahúzódott férfiakat.
  Bálint csak egy pillanatra torpant meg, azután továbbfutott, szembe az áramló emberfolyammal. A kapunál kétszer is visszasodorták a befelé igyekvők, valaki dühösen rákiáltott, végül mégis sikerült kisurrannia az egyik résen.
  A kapu előtti hídon, amely a várat és a várost elválasztó Zagyva-ágon vezetett át, s amelyet a védőknek már nem volt idejük elpusztítani, szakadásig zsúfolódtak a pogányok. Reménytelennek látszott ott átjutni, ezért Bálint keresztülgázolt a vízen a város felé. A ruhája hónaljig vizes lett, de meg sem érezte az egyre növekvő forróságban.
  A városban sokkal kevesebb török őgyelgett. Topidzsik heverésztek a házak árnyékéban, őrizték az ágyúikat, csauszok loholtak látszólag céltalanul ide-oda, híreket, parancsokat vittek a csapatokat vezénylő parancsnokoknak. Szemét lepte el az utcákat, cseréptörmelék csikorgott a fiú talpa alatt. Tüzek égtek, ahol egy kissé szélesebb tér nyílt a házak között, itt-ott már főzéshez készülődtek az ellátó egységek katonái, akik most is olyan egykedvűen tették a dolgukat, mintha nem is tudnának a vár elestéről.
  Ahogy Bálint távolodott a vártól, egyre kevesebb emberrel találkozott, a városkapunál már senki sem állt, csak néhány öszvér és teve hűsölt a fal árnyékában. Ott is egy Zagyva-ág állta az útját, de híd vezetett át rajta; ezen, ellentétben a másikkal, amelyik a várba vitt a túlsó oldalon, teremtett lélek se látszott.
  Amikor a város is a háta mögött maradt, már sejtette, hogy sikerül megmenekülnie. Nem kanyarodott rögtön északnak, mert arra nagy, letarolt térség nyújtózott, ahol nem lehetett elrejtőzni, csak néhány csenevész fa maradt meg a tábor körül. Lehúzódott hát a Tisza partjára, ahol a sűrű, cserjékkel benőtt ártéri erdő kezdődött, közvetlenül a város alatt, s haragoszölden kísérte a folyó kanyarulatát.
  Néhány török szolga szpáhilovakat itatott a parton; halkan elosont a hátuk mögött, a bokrok elrejtették.
  Ahogy a veszély elmúlt a feje fölül, észrevette, hogy sajog a sebe. Már nem vérzett, de minden lépésnél belenyilallt a fájdalom. Északnak fordult, egy jó félóráig ment még szapora léptekkel, azután le kellett ülnie, mert úgy érezte, nem bírja tovább.
  Kifújta magát. Errefelé már néptelen volt a határ, ameddig a szem ellátott, semmi sem mozdult a csenevész fűvel benőtt pusztaságban.
  Bálintban lassan elcsitult az öröm első hulláma, de még mindig alig tudta elhinni, hogy megmenekült.
  Nem felejtette el, hogy még nagyon közel vannak a törökök, sietnie kell, mert még belebotlik valami kóbor lovascsapat. De hová siessen? Háta mögött Szolnok azóta talán már lángokban, nyugatra Budán a török, kelet felé a Tisza, azon túl a Kunság és a Hortobágy végtelen, kopár pusztasága, észak felé vezet az egyetlen, menekülést ígérő út. Arra van Eger. Ez a végvár most halálos veszedelembe került. Arra vezetne az út Besztercebányára is, de Bálint tudta, hogy hazamennie még nem lehet, nem végezte el, amit vállalt.
  - Hát akkor Egerbe! - állt föl szilárd elhatározással. - Egerbe! Megviszem a hírt Dobó István úrnak Szolnok elestéről.
  Hosszú órákig bandukolt. Egy kis patakból ivott közben, de az evésről megfeledkezett. Már lefelé ment a nap, amikor ismét le kellett ülnie. Ennivaló után kutatott az iszákjában, de csak egy darab kenyeret talált.
  "Majd Egerben! - gondolta. - Ott lesz minden, friss kenyér, szalonna, tiszta víz."
  A szája kiszáradt, alig tudta lenyelni az összerágott falatokat. Vissza is tette a kenyeret az iszákjába, alig evett belőle valamit.
  Óvatosan kigombolta mentéjét, amelyen keményre kérgesedett a kifolyt vér, és megnézte a sebét. Felfordult a gyomra, ijedten vette észre, hogy a szúrás nagyobb és mélyebb, mint hitte.
  "Csak lázat ne kapjak!" - gondolta szorongva. Kimosta volna a sebet, de víz nem volt a közelben, annyi sem, hogy cserepes ajkait megnedvesítse.
  Sötétedésig pihent, azután megkereste a Sarkcsillagot, és a gyenge holdfényben folytatta útját. Furcsa, gondolattalan, félálomszerű állapotban ment tovább, már a sebe sem fájt. Azután szinte egyik pillanatról a másikra rettenetes álmosság fogta el, úgy érezte, egyetlen lépést sem tud továbbmenni. Egy sekély kis füves árok akadt éppen az útjába, ledőlt benne, iszákját a feje alá tette, és azon nyomban mély álomban zuhant.