12.
A zsoldosok szökése

  Aznap éjjel a németek őrködtek a falakon, és senki sem vette észre, hogy éjfél után a bárkákat egymás után a vízre tolták, és a sötétség leple alatt óvatosan elhagyták a várat. Mintha a felhők is őket akarták volna segíteni, eltakarták a holdat. A zsoldosok olyan nesztelenül indultak el, hogy sem a közelben alvó naszádosok, sem a törökök nem figyeltek föl rájuk. A bárkák beleolvadtak a sötétségbe, a bezsúfolódott katonák némán ültek tenyérnyi helyükön, a fegyverek, páncélok sem csörrentek meg. Behúzták az evezőket, nehogy csobbanásuk elárulja őket. A bárkákat a folyó sodrására bízták, csak annyit eveztek, hogy a Tisza közepén maradjanak.
  A németek után a spanyolok indultak el. Amikor a gyalogosok már elhagyták a várat, néhány tiszt jött lóháton. Leereszkedtek a folyóhoz, és belegázoltak a vízbe, hogy úszva, a Tisza sodrásával vitetve magukat, kimeneküljenek az ellenség gyűrűjéből. A ló azonban hangosabb, mint az ember, a paták dobogása dübörgéssé erősödött a vízi kapu bolthajtása alatt, a folyóba ereszkedő lovak prüszkölése, nyihogása fölébresztette a naszádosokat.
  Először azt hitték, hogy a török kísérel meg éjszakai rajtaütést, annál nagyobb döbbenettel vették észre, hogy a zsoldosok mind elmentek, a falakra senki sem vigyáz, mert az őrszemek is elhagyták a várat.
  Futottak Móré Gáspárért, aki dühöngve, káromkodva, meztelen karddal a kezében jött elő a szállásáról.
  Kirohant a vízi kapun át a Tisza partjára. Kelet felől egészen halványan derengeni kezdett az ég alja. A folyó feketén nyújtózott el a lábuk előtt, a sötétben már eltűntek a bárkák és a lovastisztek is, de az úszó lovak prüszkölése még egészen közelről hallatszott. A túlsó parton semmi sem mozdult, de jobb kéz felől, a városban táborozó törökök között már érződött valami nyugtalanság.
  - Átkozott gyáva patkányok! - üvöltötte Móré Gáspár, és megrázta a kardját a menekülők után. - Hitvány árulók! Vágjon le benneteket mind egy szálig a pogány! - Nagyot köpött utánuk a feketén tovasiető hullámokba. Még kurjantott volna valamit, de zaj hallatszott a vízi kapu felől, hirtelen elhallgatott hát, és figyelni kezdett arrafelé.
  A kapu torkából egy ember bukkant elő, kötőféken lovat vezetett. Mögötte egy másik, harmadik, negyedik... Akármilyen csendesen akartak jönni, a sok ember és ló mozgása mégis zajjal járt.
  Móré Gáspárban megszakadt a szó, tátott szájjal bámulta, hogyan önti egyre a vízi kapu a lovasokat, s hogyan ereszkednek le a meredek parton. Amikor már annyian voltak, hogy alig fértek el a lenti keskeny, sáros földnyelven, Móré Gáspár hirtelen összeszedte magát, és odaugrott elébük.
  - Mióta szokás ilyenkor itatni a lovakat?!
  A lovasok összetorlódtak, akik bent rekedtek a kapu bolthajtása alatt, meg akik még oda sem jutottak be, türelmetlenül lökdösték az elöl állókat.
  Senki sem válaszolt, Móré Gáspár közelebb ment a csoporthoz.
  - Megkukultatok?! - kiáltotta. - Pedig ti magyarok vagytok, a sötétben is megismerlek benneteket!
  - Álljon el az útból, Móré uram! - szólt fojtottan egy mély hang.
  - Nocsak, hadnagy uram! - fordult oda Móré Gáspár. - Hát kendnek végre megoldódott a nyelve?
  - Azt mondtam, hogy álljon el az útból!
  - Szökni akarnak? Büdös a puskaporfüst?
  - Az idegen zsoldosok elmentek - felelte csendesen a hadnagy. - Ha támad a török, most már nem harc lesz, hanem mészárlás. Mind levágnak bennünket.
  - Így is megdöglötök, csak éppen patkány módra!
  - Álljon el az útból! - ismételte a hadnagy, és kihúzta a kardját. A körülötte állók is kardot rántottak. A naszádosok hátrább húzódtak, némelyiket a lovasok már fél lábszárig beszorították a vízbe.
  A török táborban erősödött a mozgolódás, néhány fáklya imbolygó fénye jelent meg a keskeny Zagyva-ágon túl, a város vízparti házai között.
  Az elöl álló katonák fölpattantak a lovukra, és lassan a vízbe ereszkedtek. Móré Gáspár a naszádosokkal együtt tehetetlenül, fogcsikorgatva nézte, hogyan önti egyre az embereket a vízi kapu, s a lovasok hogyan gázolnak a hullámokba.
  Mind több fáklya gyulladt a török táborban, s imbolygott a víz felé. Azután kiáltozás támadt, és eldördült egy puska. Kardok, lándzsák villantak a fáklyafényben, újabb dörrenések verték föl a hajnali csendet.
  - Mind megdöglötök! - kiáltotta Móré Gáspár. - Puskavégről lövöldöz le benneteket a török!
  A vízi kapu azonban tovább öntötte az embereket. Az arcuk komorabb, a mozgásuk kapkodóbb lett, de ugyanúgy belegázoltak a vízbe a lovaikon, mint az előttük haladók. Csak ők már nem a sodrásba igyekeztek, hogy a víz minél gyorsabban kivigye őket a török tábor közeléből, hanem a túlsó part felé fordították a lovak fejét. Talán úgy gondolták, hogy ott kevesebb a török, a topidzsiken áttörnek, s ha azok mögött nincs komoly erő, egérutat nyerhetnek az ártéri erdőben.
  Már jócskán derengett, amikor az utolsó ember megjelent a vízi kapu sötét boltíve alatt. Leereszkedett a partoldalon a vízhez, fölült a lovára, Móré Gáspár azonban megmarkolta a ló zabláját.
  - Ne menj utánuk, édes testvérem! Legalább te ne menj utánuk! Ne mondhassák, hogy az összes lovas hitvány módon megszökött!
  A katona nem válaszolt, nem is nézett Móré Gáspárra, hanem sarkával megbökte a ló oldalát. Az állat fölhorkant, felcsapta a fejét, és a zablát kiszakította Móré Gáspár kezéből.
  - Gaz árulók! - üvöltötte a hajdúk hadnagya! - Minket és magatokat is elárultátok!
  Kardja egyet villant, és a lovas kettéhasított fejjel bukott a nedves homokra. A lova riadtan fölnyerített, a hullámokba vetette magát, és prüszkölve, nagyokat horkantva a többi után úszott.