11.
Hírvivő Egerből

  Másnapra az újonnan érkezett török had is elhelyezkedett, a sátrak sorai már szinte a látóhatár széléig nyúltak, színük a messzeségben összeolvadt az erdők, ligetek rozsdásodó lombjainak színével. Reggelre minden ágyút fölállított a török, a legtöbbet azon a részen, ahol a Zagyva keskeny medre közelebb engedte a falakhoz. A védők úgy számították, hogy északról és keletről lesz erős az ágyúzás. Nyugat felé, a város házai között is álltak ágyúk, de onnan körülményesebb volt a célzás. A déli oldalon, ahol a Tisza folyt a falak alatt, csak néhány kisebb ágyú guggolt a túlparton, az ártéri erdő szélén, ahol a kanyarodó folyó széles sávban puha homokot rakott le.
  Alkonyatkor a naszádosok egy török ruhás embert vittek föl a várba Nyáry Lőrinchez. Nagy diadallal kísérték, négyen markolták a karját, s legalább húszan törtettek a nyomában.
  A kapitány asztalán már mécses égett; bár odakint még nem szállt le egészen a homály. Bálint csizmákat tisztított az ajtó előtt, s amikor a két tucat vitéz bezúdult Nyáry Lőrinchez, ment ő is a nyomukban.
  Odabent elhallgatott a lárma, s a kapitány kérdő tekintetére előlépett Vajda Ferenc a naszádosok közül.
  - Kapitány uram! - kiáltotta. - Kémet fogtunk!
  A török ruhás ember mondani akart valamit, de csak nyögni tudott, mert betömték a száját. Vonaglott, birkózott, de keményen tartották.
  Nyáry Lőrinc közelebb lépett, szemügyre vette az embert. Török öltözéket viselt, de egyáltalán nem látszott ijedtnek, inkább mérgesnek.
  - Hol fogták el?
  - Úszva közelítette meg a vízi kaput - felelte készségesen Vajda Ferenc. - Akkor kaptuk el, amikor óvatosan kigázolta Tiszából, és fölfelé indult a partoldalon. Viaskodott keményen, de hát mi betömtük a száját, mielőtt kiálthatott volna, nehogy jelt adjon a társainak.
  - Vegyék ki a tömést a szájából! - rendelkezett Nyáry Lőrinc.
  A fogoly mély lélegzetet vett, a kendőből valami szösz maradhatott a szájában, mert köpött egyet, azután megszólalt:
  - Ne szorítsátok már úgy a karomat!
  - Ocsmány kurafi! - kiáltotta az egyik naszádos. - Magyar létedre ispionynak álltál a törökhöz! - Megütötte volna, de Nyáry Lőrinc odébb tolta.
  - Ki vagy?
  - Csapi Mihály tizedes vagyok, Dobó István úr seregéből - jelentette a fogoly, és ismét kirántotta volna a karját a szorító markokból, de még mindig erősen tartották.
  - Engedjétek el! - intett Nyáry Lőrinc, azután földerült arccal kérdezte: - Egerből jött?
  - Igen, uram. - Csapi Mihály levette a turbánját, és belsejéből levelet húzott elő. - Dobó István úr küldi - mondta, és átnyújtotta Nyáry Lőrincnek.
  Bálint közelebb lépett, hogy majd fölolvassa a levelet, de Nyáry Lőrinc mohón kapott utána, feltörte a pecsétet, és maga kezdte olvasni az írást a mécses fényénél. Arca egyre komorabb lett. Amikor befejezte az olvasást, egy darabig hallgatott. Elszótlanodtak a naszádosok is, aggodalmasan néztek egymásra meg a kapitányra.
  - Ennyi? - kérdezte Nyáry Lőrinc Csapi Mihálytól, aki egy kicsit oldalt állt már, kívül a mécses fénykörén, félig beleolvadva a sötétségbe. A kérdésre kihúzta magát.
  - Ennyi, kapitány úr!
  Nyáry Lőrinc intett a naszádosoknak, hogy menjenek ki. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, ismét a tizedeshez fordult.
  - Szóval nem üzent Dobó István úr?
  - Nem.
  - Azt sem mondta, hogy küld-e katonát?
  - Csak a levelet bízta rám - felelte rendíthetetlen nyugalommal Csapi Mihály.
  - És azt nem tudja kend - hajolt közelebb hozzá Nyáry Lőrinc -, hogy készül-e valami had Egerben vagy Kassán Szolnok megsegítésére?
  Csapi Mihály furcsállóan megrázta a fejét.
  - Kis ember vagyok én ahhoz, hogy ilyesmit tudjak.
  - Készülődést csak láthatott. Nem járja szóbeszéd az emberek között, hogy valami csapat Szolnokra indulna?
  Csapi Mihály hosszasan elgondolkozott.
  - Hegedűs hadnagy úr emberei beszélték, Kassán már Kisasszony havának elejétől gyűjtöttek volna katonákat azzal, hogy majd Szolnokra mennek, de azok nem nagyon kívánkoztak...
  Nyáry Lőrinc az asztalra csapott.
  - Nem nagyon kívánkoztak?! Mióta szokás megkérdezni az elszegődött katonákat, hogy hová kívánkoznak?
  Csapi Mihály hallgatott, látszott az arcán, hogy már azt is megbánta, amit addig mondott.
  - Dobó István úr a saját hadából nem szándékozik küldeni? - folytatta a kérdezősködést Nyáry Lőrinc.
  - Én azt nem tudhatom, kapitány úr - felelte Csapi Mihály.
  - Mennyi embere van Dobó úrnak?
  - Alig több másfél ezernél.
  Nyáry Lőrinc legyintett.
  - Annyiból nem fog küldeni.
  Leült az asztalhoz, fejét az öklére támasztotta. Csend ereszkedett közéjük. Csapi Mihály mozdulatlanul állt a félhomályban.
  - Mikor indul vissza? - kérdezte végül fölrezzenve a kapitány.
  Csapi Mihály közelebb lépett.
  - Még az éjjel visszamennék.
  - Aludjék kend egyet!
  A tizedes megrázta a fejét.
  - Elvesztegetnék egy napot, kapitány úr - mondta -, ha csak holnap éjjel indulnék. Visszavárnak Egerbe.
  Körbenézett, de olyan idegen, kényszeredett pillantással, hogy Bálint arra gondolt, talán nem is várják vissza olyan sürgősen, inkább ő maga szeretne már minél előbb kívül lenni a falakon.
  Nyáry Lőrinc felállt.
  - Hát akkor menjen, amíg nem virrad!
  - Levél nem lesz?
  A kapitány megrázta a fejét.
  - Nincs mit írnom Dobó István úrnak. Ő vitéz helytállásra buzdít, azt üzenem neki, hogy vettem a levelét, és megtesszük, ami telik tőlünk. A többit bízzuk az Úristenre.
  Csapi Mihály indult volna, a kapitány intett Bálintnak.
  - Készíts ennivalót a tizedes úrnak!
  Csapi Mihály megrázta a fejét.
  - Köszönöm, de magamnak is van még... - Fölemelte iszákját, amelyet a naszádosok utána hoztak.
  - Elég lesz Egerig?
  - Vannak útközben jó embereim, akik adnak, ha kell.
  - Hát akkor menjen Isten segedelmével! - mondta Nyáry Lőrinc, azután Bálinthoz fordult. - Kísérd le a tizedes urat, Bálint fiam, nehogy megint spionnak nézzék.
  Némán haladtak egy darabig, azután Bálint megszólalt:
  - Tizedes uram! Vannak-e most német zsoldosok Egerben?
  Csapi Mihály csodálkozva rápillantott.
  - Nemigen.
  - Egyáltalán?
  A tizedes nem válaszolt azonnal. Kiléptek a várudvarra. A hold ezüstös fényt vetett a házakra, a templom tornyára, a falakra. Már csend ült mindenen, aludt a vár népe. Bálint fölnézett a fal tetejére, várta hogy megcsillan odafönt az őrök fegyvere a holdfényben, de nem látott semmit. Azután eszébe jutott, hogy a silbakok bizonyára védett helyre húzódtak, ahol nem érhetik őket a törökök golyói. A tizedes szava riasztotta föl a gondolataiból.
  - Miért kérdezi, deák uram?
  - Hát... - Kellett néhány pillanat, amíg eszébe jutott, hogy miről beszél a tizedes. - Azért, mert keresek én egy németet, egy vörös hajú, forradásos arcú zsoldost. Kerestem Fülekben és Egerben még a tavaszon, akkor nem leltem ott, kerestem Szolnokon, de most már bizonyos, hogy nincs az itteniek között sem. Gondoltam, hátha közben valahogy mégis Egerbe került.
  Csapi Mihály töprengett egy darabig, azután megrázta a fejét.
  - Nálunk nincs, annyi szent. Néhány német tüzér van a várban, de egyik sem vörös. - Már a vízi kapunál jártak, amikor ismét megszólalt: - Mi dolga vele a fiatalúrnak?
  - Megölte az apámat - felelte csendesen Bálint. - Azért akarok a szemébe nézni...
  Csapi Mihály válaszolt volna, de hirtelen megelevenedett a környék, a felfordított bárkák között néhány naszádos bukkant föl a sötétben. Amikor látták, hogy kik jönnek, csendben visszahúzódtak.
  - Engedelmet, tizedes uram! - Vajda Ferenc jött közelebb hozzájuk. - Ha tudtuk volna, hogy mi járatban van, finomabban bántunk volna...
  Csapi Mihály legyintett.
  - Sose mentse magát kend, hiszen nem tudhatták...
  Vajda Ferenc bólogatott.
  - Úgy igaz... hiszen lehetett volna török ispiony is... - Még mondott volna valamit, de Csapi Mihály továbbindult.
  Bálintban egyre erősödött a meggyőződés, hogy a küldönc szeretne mielőbb kívül lenni.
  A vízi kapuhoz értek. Ez nem is igazi kapu volt, inkább egyölnyi magasságú, a földfal alatt átvezető kőboltozatos folyosó, a Tiszára lehetett kijutni rajta. A végén súlyos, tölgyfából készült kapu barnállott, azt Nyáry Lőrinc nem záratta be, hiszen a török csak csónakon juthatott volna az előterében húzódó keskeny földnyelvre, s nagyon valószínűtlen volt, hogy éppen ezen a könnyen védhető helyen kísérel meg támadást. Ott szürkéllettek a partra húzva a bárkák, és a naszádosok rendszerint errefelé táboroztak, a víz közelében érezték igazán otthon magukat.
  Még nem volt éjfél, amikor Csapi Mihály csendben leereszkedett a vízi kapunál levő meredek parton. Iszákját a feje tetejére kötötte, és belegázolt a folyóba. Hullám se csobbant utána, egy pillanat múlva már eltűnt Bálint szeme elől, pedig a holdfény ott táncolt a víz fodrain.