10.
Az eskü

  Négy nap múlva megérkezett Ahmed pasa hada. Megnövekedett az ostromlók serege, a várbeliek ismét számolgatták, mekkora lehet, legtöbben úgy negyven-ötvenezerre becsülték. A török sátrak felsorakoztak a Tisza túlpartján is, a vízi kapuval szemben, nem lehetett már ki-be járni a hírvivőknek. Az ellenség egyetlen lövés nélkül elfoglalta a várost, Nyáry Lőrinc minden erőt a vár védelmére vont össze, a városban nem akart kilátástalan harcba keveredni. Az ostromlók megszállták a házakat, a bútorokat felhasogatták, tüzet raktak az udvarokban, estére már négy ház is lángokban állt a vigyázatlanságuk miatt. Az Ahmed pasa hadával érkezett kóbor szemétnép, a mindenféle martalócok serege rávetette magát a szolnokiak otthagyott holmijára meg a feljebb álló királyi sóházakra, maga fosztogatott, ahonnan a katonák nem zavarták el, vagy alkudozott a fegyveresekkel a zsákmányra. Ruhák, ágyneműk, edények, szerszámok cseréltek gazdát, olyan holmi, amit a tulajdonosai már nem tudtak fölmenekíteni a várba.
  A szolnokiak a falakon állva, komor arccal, szótlanul nézték, hogyan prédálja, fosztogatja értékeiket a török.
  Egy kopaszra borotvált aszab, aki csak egyetlen varkocsot hagyott meg a feje tetején, derékig kihajolt az egyik ablakból, és cimborái nagy derültségére párnákat hasogatott a késével. A gyenge szélben is repült a finom pehely, fölszállt a háztetőkig, azután leereszkedett, mint a hó, de a legkisebb szélfúvás ismét a magasba ragadta.
  - Közéjük kéne durrantani! - mondta sötéten Móré Gáspár. - Alig értek ide, máris nagyon vigadoznak! Vagy rájuk csaphatnánk a lovasokkal...
  Nyáry Lőrinc nem válaszolt azonnal. A többiekre pillantott, mit szólnak hozzá. Pekry Gábor nem nézett oda, hát Franz Wisertől kérdezte:
  - Mit szól erre, kapitány úr?
  A zsoldosok parancsnoka sokáig töprengett. Végignézett a tengernyi török hadon, a színes sátrak erdején, aztán azt mondta:
  - Az köszön, aki érkezett. Nem kell sietni.
  Nyáry Lőrinc rábólintott. A közelben állók csalódottan fölmordultak. Odalent újabb szélroham kapta föl a szétszóródott pelyheket. A törökök széttárt karokkal álltak a visszahulló pihék alá, mint a gyerekek a hóesésben.
  Közben a topidzsik kezdték fölállítani az ágyúkat. Tizenhat nehéz zarbuzánt lehetett megszámlálni a falakról, meg sok kisebb ágyút szerteszét. Lomha tevék feküdtek az ágyúk mögött, a topidzsik leszedték róluk a bőrzsákokba tömött lőport, és beleöntötték a zarbuzánok sötét torkába. Bunkós végű vasdöröklővel beleverték a fojtást, azután lassan beleeresztették a jókora vasgolyót. Félmeztelenül dolgoztak, a hátukon, mellükön verejték csillogott. Két ágyúval készültek el egyszerre, a pattantyúsok égő kanóccal álltak mögöttük.
  Az emberek úgy bámultak a falakról, mintha az ágyúkat nem is rájuk irányozta volna a török, vagy valami hadijátékot néznének.
  Majdnem egyszerre vetett lángot és füstöt a két ágyú. Az emberek önkéntelenül is lekapták a fejüket, pedig a topidzsik igen rosszul lőttek, inkább csak kóstolgatták még a várat. Az egyik golyó a fal fele magasságában csapódott be, végigporzott az összeácsolt cölöpökön, csak a tűz ellen fölkent vastag sárrétegből vert le nagy, száraz darabokat. A másik golyó átrepült a vár fölött vagy ötölnyi magasságban, és a Tisza túlpartján esett le.
  - Nem tud célozni a török! - örvendezett a szolnoki sótiszt, és gúnyosan meglengette a kalapját a topidzsik felé.
  - Majd megtanul, csak várja ki kend! - szólt egy hang a háta mögött.
  Mindenki odafordult, de nem lehetett tudni, hogy ki beszélt. Német zsoldosok meg magyar lovasok álltak ott komor csapatban.
  Délután Nyáry Lőrinc gyülekezőt rendelt el a vár piacára. Eljöttek a zsoldosok, a magyar lovasok is vagy háromszázan, meg ötven gyalogos hajdú és a naszádosok a két vajda, Kincses Gergely és Vajda Ferenc vezetésével. Ott volt hát mindenki, csak a falakon őrködő néhány tucatnyi fegyveres maradt távol.
  Nyáry Lőrinc mellett ott volt Pekry Gábor alkapitány, Móré Gáspár és Franz Wiser. Mind díszruhában, fényes sisakban, köpenyben álltak ott, néma csend fogadta őket. Nyáry Lőrinc lépett elő a csoportból.
  - Katonák! - kiáltotta erős hangon, és tekintetét végighordozta a szabályos rendben felállt német és spanyol zsoldosokon. - Tudomásomra jutott, hogy némelyek megrettentek a török nagy számától, és a harcot hiábavalónak vélik!
  Halk mormogás támadt a zsoldosok között: akik nem tudtak magyarul, azoknak a társaik fordították le a kapitány szavait.
  Nyáry Lőrinc fölnézett az égre, mintha onnan akarna erőt és elszántságot kérni a védők számára, de csak gomolygó fehér felhők néztek rá vissza. A nap már lefelé hanyatlott, hosszúra nyújtotta az árnyékokat.
  - Aki zsoldosnak szegődik - folytatta Nyáry Lőrinc -, tudja, hogy mire teszi az életét. Ezért hát most félelemnek, menekülésnek helye nincs! Szolnok az Alföld legnagyobb erőssége, ha elesik, szabad az út Egerbe, Kassára. A maradék ország felét meghódíthatja a török, ha mi nem állunk helyt becsülettel. Szolnok fölépítése és ellátása sok-sok ezer aranyába került a királynak. Van élelmiszer, van fegyver, vannak erős falaink, még folyók is védelmeznek bennünket. Erős szívvel és erős akarattal meg tudjuk védeni a várat! Nem azért kaptok zsoldot őfelségétől, hogy szükség esetén elfussatok, hanem hogy halálig harcoljatok, ha kell! Álnok módon hazudik, aki azt mondja, hogy a távozás vagy a megadás az egyetlen mód arra, hogy ki-ki megmentse az életét! Gondoljatok Temesvárra, gondoljátok meg, hogy a kicsinyhitű védőket hányszor megcsalta a török, szabad elvonulást ígérve, azután pedig kardélre hányta vagy rabszíjra fűzte őket! Most egyetlen módon mentheti mindenki az életét, ha erős szívvel és erős karral áll a falakra, és nem törődik a kicsinyhitűek suttogásával, a török mézes-mázos ígéreteivel! Ezért halálbüntetés terhe mellett megtiltom, hogy bárki is eltávozzék a várból, vagy a megadásról akár csak beszéljen is, törökkel szóba álljon, bármilyen módon pártot üssön, bajtársára kezet emeljen! Esküdjetek meg, hogy mindezt nem teszitek, hanem halálig becsülettel harcoltok!
  Bizonytalan mormogás hangzott fel válaszul, a zsoldosok komoran bámulták a földet.
  - Mondjátok utánam: esküszünk! - kiáltotta Nyáry Lőrinc.
  Móré Gáspár kirántotta a kardját, és a feje fölé emelte. Megcsillant rajta a lenyugvó nap fénye.
  - Esküszünk! - kiáltotta.
  - Esküszünk! - válaszoltak a hajdúk.
  - Esküszünk! - hallatszott a kiáltás a naszádosok és a magyar lovasok felől.
  - Esküdjetek! - kiáltotta Nyáry Lőrinc, és a zsoldosok felé fordult. - Esküdjetek az égre emelt fegyverrel, hogy nem hagyjátok el a várat!
  Újra csak határozatlan mormogás volt a válasz. Az első sorokban néhány kard kiröppent a hüvelyéből, elhangzott három-négy bátortalan kiáltás, de a tömeg zöme komoran, megátalkodottan hallgatott.
  - Egy szálig le kell vágni az árulókat! - üvöltötte vérben forgó szemekkel Móré Gáspár.
  A zsoldoscsapat összébb tömörült, egy pillanat alatt szemben álló ellenséggé változott a németek és a spanyolok serege meg a magyarok kicsiny csapata. Az idegen zsoldosok lehettek vagy ezren, a magyarok talán négyszázan, a naszádosokkal együtt.
  A feszültség elviselhetetlenné sűrösödött. Mindenki érezte, hogy elég egy kiáltás, egy rossz mozdulat, és menthetetlenül megkezdődik vérontás.
  Ebben a pillanatban Franz Wiser odalépett Nyáry Lőrinc elé.
  - Kapitány úr! Engedélyt kérek csapataimat a szállásukra vezényelni!
  Nyáry Lőrinc némán bólintott. Az arca hirtelen rettenetesen fáradt lett, az egész ember szinte összetöpörödött.
  A zsoldosok csendben elvonultak, elporoszkált a magyar lovasok csapata, Nyáry Lőrinc szintén elindult a szállására. Olyan bizonytalan, reszketeg lépésekkel ment, hogy Pekry Gábor, talán maga sem vette észre, megfogta a karját, és támogatta.
  Csak a hajdúk és a naszádosok maradtak a vár piacán. Móré Gáspár intett nekik, egyszerre felbomlott a rend, mind odasereglettek a hajdúk hadnagya köré. A vállak egymásnak feszültek, az arcokon látszott, hogy jó érezniük egymás közelségét.
  - Barátaim és édes testvéreim! - kezdte Móré Gáspár, és pillantása végigsiklott az emberek arcán. - A zsoldosok megijedtek, és nem akarnak velünk harcolni. Ki részes köztetek az árulásukban?
  - Senki! - mormogták a körülállók.
  - Mi megesküdtünk, hogy a várat el nem hagyjuk, föl nem adjuk soha. Én arra is megesküszöm, hogy aki mégis a zsoldosokkal tartana, azt irgalom nélkül megölöm! Hát mindenki a helyén maradjon, és teljesítse a reá rótt kötelességet!