9.
A zsoldosok levele

  A török nem vont szoros ostromgyűrűt a vár és a város köré, csak a Tisza jobb partján, a Zagyva torkolata körül táborozott le. A túlparti részen csak néha bukkant föl egy-egy portyázó lovascsapat. Arrafelé éjszaka szabad kijárása esett a várból annak, aki a vízi kapu magasságában átúszta a leapadt Tiszát, és az ártéri erdőkben meghúzódva elkerülte a portyázó akindzsiket.
  Nyáry Lőrinc négy nappal az első török csapatok megjelenése és a királynak írott levél elküldése után újabb levelet íratott Bálinttal, ezúttal Castaldónak, a császári hadak erdélyi főparancsnokának. Értesítette, hogy a török ötödnapja megszállva tartja Szolnokot, de még be lehet jutni a várba, küldjön hát segítséget, főleg gyalogosokat. Ugyanezen a napon azonban egy másik levél is ment az erdélyi főparancsnokhoz, de arról Nyáry Lőrinc csak utólag szerzett tudomást.
  Kora reggel a kapitány Pekry Gáborral, Móré Gáspárral meg Franz Wiserrel éppen az északkeleti bástyáról szemlélte a török tábort. Bálint is ott állt velük, épp ő teljesített szolgálatot Nyáry Lőrinc mellett.
  A török tábor csendben élte a maga mindennapi életét, mintha nem is ellenséges vár körül lenne. Napok teltek el egyetlen lövés nélkül, a törökök heverésztek a sátrak között a füvön, már ahol megmaradt a fű annyi ember lába alatt. Ettek-ittak, vizet hordtak a Zagyvából meg a Tiszából, szinte karnyújtásnyira a falaktól, ellátták az állataikat, ügyet sem vetettek a falak tetején álló várbeliekre.
  Néhány nap alatt mindenki számára nyilvánvaló lett; a török sereg nem érzi magát elég erősnek arra, hogy megkezdje az ostromot, különben nem vesztegetné ilyen derűs tétlenségben az értékes nyár végi napokat. Erősítést vár tehát, vagy talán nem is így kellene mondani, inkább magát a fősereget várja, Ahmed pasa seregét, amely Temesvár felől közeledik.
  Erről folyt a szó az északkeleti bástyán, ki tudja, hányadszor, amikor Kincses Gergely, a naszádosok egyik vajdája odasurrant Nyáry Lőrinchez. Kincses Gergely egyáltalán nem látszott katonának, vászoninget és bő gatyát hordott, amelynek a szára fel volt tűrve, hogy kilátszott a vajda inas lábszára és sovány, bütykös térde. Lába fején friss sár sötétlett, ebből látszott, hogy kívülről jött, a Tisza partjáról, ahol a mélyen leapadt víz szélén még nem szikkadt meg a föld.
  - Kapitány úr! - mormolta Kincses Gergely olyan csendesen, hogy a többiek nem is vették észre, nagy hangon vitatkoztak valamin. Csak Móré Gáspár figyelt föl rá, ő nemcsak a hajdúk kapitánya volt, a naszádosoknak is parancsolt.
  - Mit kíván kegyelmed? - Nyáry Lőrinc türelmetlenül fordult a vajda felé, nem szerette, ha megzavarják a foglalatosságában.
  - Elment valaki a várból - felelte halkan Kincses Gergely.
  - Bálint fiam, elindult a levélvivő Castaldóhoz?
  - El, kapitány úr! - felelte Bálint. - Éjszaka a süvegébe tűzött levéllel átúszott a Tiszán, és baj nélkül eltűnt odaát a bozótosban.
  - Hallotta kegyelmed - bólintott Nyáry Lőrinc, és már elfordult volna Kincses Gergelytől, de a vajda megfogta a karját.
  - Tudok róla, kapitány úr, de hajnalfelé egy másik ember is elment. Levelet vitt az is a kalpagja mellett...
  Nyáry Lőrinc fölkapta a fejét.
  - Micsoda?
  Móré Gáspár megragadta az inget a vajda mellén.
  - Miért hagyták elmenni?!
  A többiek is fölfigyeltek a szóváltásra, mind a vajda köré gyűltek.
  - Magyar volt? - kérdezte Nyáry Lőrinc.
  - Nem beszélt, csak lement a vízhez, mintha nézelődne, és egy pillanat múlva már a Tisza közepén úszott. De a ruhájáról meg az ábrázatjáról ítélve inkább zsoldos lehetett.
  - Mit tud erről, Herr Wiser? - szegezte a kérdést Nyáry Lőrinc a zsoldosok kapitányának.
  A német értetlenül nézett az izgatott emberekre.
  - Nem ertek, mi baj... - hebegte végül zavartan.
  - A katonái titokban levelet írtak valakinek - mondta hangosan és tagoltan Nyáry Lőrinc. - Azután csendesen, inkább önmagának hozzátette: - Az irgalmas Isten adja, hogy ne a töröknek!
  Franz Wiser szeme kikerekedett, szinte fehéren világított.
  - Was levél... Brief? A török neki... unmöglich...
  - Meglátjuk - mondta kurtán Nyáry Lőrinc, és sietve visszaindult a fegyverterembe, a többiek alig tudtak a nyomában maradni. Az ajtónál Simonba ütközött, gyorsan elküldte Don Miguelért. A spanyol sokára került elő, addig mindenki némán járt föl-alá, vagy álldogált a tágas, bolthajtásos fegyverteremben. Kincses Gergely el akart menni, de Nyáry Lőrinc visszahívta az ajtóból.
  Az alacsony, vékony termetű, kecskeszakállas Don Miguel négy társával jött. Szorosan egymás mellett sorakoztak fel, Nyáry Lőrinccel szemben.
  - Csak kegyelmedet hívtam, Don Miguel - intett a kapitány. - Küldje el a társait!
  - Mi vagyunk conjunto... egyben mindig - válaszolta a spanyol. Azután a társaihoz fordult, pergő nyelvvel beszéltek valamit,. de a végén ott maradt a másik három.
  - Uraim! - mondta Nyáry Lőrinc csendesen a spanyoloknak. - Távozzanak! Önöket nem hívattam.
  A három spanyol összenézett, értetlenül mosolyogtak, és nyugodtan álltak tovább a helyükön.
  Csend lett egy pillanatig, súlyos, nyomasztó csend. Azután Franz Wiser hirtelen felüvöltött:
  - Abtreten! Afuera! - Kifelé mutatott, és a másik kezével akkorát lökött az egyik spanyolon, hogy az valósággal repült az ajtóig. A többiek elbizonytalanodva kimentek utána.
  Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, Nyáry Lőrinc Don Miguelhez fordult. A spanyol már nem mosolygott, sápadtan állt a fegyverterem közepén, tenyerével a kardja markolatát ütögette.
  - Ma hajnalfelé valaki levelet vitt ki a várból - kezdte visszafojtott, csendes hangon a kapitány. - Azt a levelet a tudtom nélkül írták. Hallott erről, Don Miguel?
  A spanyol arckifejezése hirtelen derűsebbre változott, előbbre lépett, kezét a füle mögé illesztette.
  - Nem ertek - felelte mosolyogva.
  - Dehogyisnem! - kiáltotta Nyáry Lőrinc, és öklével a levegőbe csapott. - Elég régen él itt, érti a nyelvünket! Csak akkor nem érti, ha nem akarja!
  - Valami levél? Carta enviada... para quién? Kinek küld?
  Kicsit előrehajolt, úgy nézett föl mosolyogva Nyáry Lőrincre.
  Móré Gáspár a kardjára csapott.
  - Bolondját járatja velünk ez a spanyol! A képünkbe vigyorog, közben meg a törökkel levelez... föl kéne köttetni, hogy megtanulják, hol lakik a magyarok istene!
  - Azzal még ráérünk - dünnyögte Pekry Gábor komolyan. Ritkán szólt, Bálint néha napokig sem hallotta a hangját. Csendes, magába zárkózó ember volt, mindig megőrizte a nyugalmát, de most az ő hangja is remegett. - Először meg kell tudnunk, kit köttessünk fel.
  - Én nem tudom levél... - a spanyol széttárta a karját.
  Móré Gáspár odaugrott hozzá, mielőtt kihúzhatta volna a kardját, és két marokkal torkon ragadta.
  - Dehogynem tudod... te vagy a vár rossz szelleme...! Ki fecseg mindig az Indiákról, ahol szanaszét hever az arany?!
  Don Miguel hörögve kapkodott levegő után, sovány, csontos kezével igyekezett lefejteni a torkáról Móré Gáspár ujjait.
  Nyáry Lőrinc meg Pekry Gábor összenézett, azután mindketten másfelé fordították a tekintetüket, és nem szóltak Móré Gáspárnak, hogy engedje el a spanyolt. Az egy darabig vergődött még, azután leejtette két karját, és véreres szemével intett, hogy inkább beszélni fog.
  Móré Gáspár nem engedte el a torkát, csak lazított a szorításon, hogy Don Miguel levegőhöz jusson.
  - Van levél - nyögte a spanyol, hogy egy kis lélegzetet vehetett -, de nem a török...
  - Ne hazudj! - Móré Gáspár újra megszorította a torkát.
  A spanyol kétségbeesetten csapkodott a karjával, tekergette volna a fejét, hogy szabaduljon a szorításból, de hiába.
  - Ha nem a töröknek ment a levél, akkor kinek? - kérdezte Nyáry Lőrinc sötéten.
  - Castaldónak - nyögte Don Miguel. - Senor capitano! - vetett esdeklő tekintetet Nyáry Lőrincre, és kínzója felé intett, szavak nélkül könyörögve, hogy a várkapitány szedje már ki Móré Gáspár keze közül.
  - Engedje el, Móré uram! - szólalt meg Nyáry Lőrinc. - Most már tudjuk a legfontosabbat.
  Don Miguel rendbe szedte az öltözékét, közben gyűlölettel sandított Móré Gáspárra, és spanyolul mormogott valamit a fogai között.
  - Hogy mertek a tudtom és beleegyezésem nélkül levelet küldeni a várból?! - kérdezte haragosan Nyáry Lőrinc.
  A spanyol már visszanyerte lélekjelenlétét, bár néha-néha még aggodalmasan fordult Móré Gáspár felé. Önkéntelenül is fejet hajtott, úgy válaszolt:
  - Az erdélyi főparancsnok nem ellenség - felelte szinte kifogástalan magyarsággal. - Neki írni nem tilos, nem árulás.
  - Ugyancsak meglepődik Castaldo, ha néhány órás eltéréssel két levelet is kap Szolnokról - jegyezte meg csendesen Pekry Gábor.
  És mit írtak az erdélyi főparancsnoknak? - rivallt a spanyolra Nyáry Lőrinc.
  - Kértünk segítséget a király erdélyi fővezérétől - mondta önérzetesen Don Miguel. - Megírtuk, hogy nem lehet megvédeni a vár, ha támad a török. Kevesen vagyunk, van sok lovas, nem szokott falakon való harchoz, és nincsen tapasztalt tüzérség...
  - Lám, megtanult magyarul! - morogta Móré Gáspár. - Csak meg kellett szorongatni a torkát.
  - Pendejo! - vicsorogta Móré Gáspár felé Don Miguel. - Katonákat kértünk Castaldótól, gyalogos, várvédelemre jó katonákat - fordult azután Nyáry Lőrinchez. - Ha nem lesz erősítés, a török lekaszabol mindket. Százezer haddal... katonával jön erre...
  - Senki sem küldhet levelet rajtam kívül - mondta Nyáry Lőrinc. - Se Castaldónak, se a királynak, senkinek!
  Lassan, egymás után végignézett a teremben állókon. Csend volt, nem válaszolt senki.