8.
Törökök a vár körül

  A robbanás után, ahogy helyreállt a rend, Nyáry Lőrinc számba vette, hogy mennyi kár esett. Kiderült, hogy nem pótolhatatlan a veszteség, maradt elég lőpor, a tűz és a robbanás sem okozott jóvátehetetlen károkat. A kapitány visszament a szállására, rövid ideig tanácskozott Pekry Gáborral, azután hívatta Bálintot. Nem kellett sokáig várnia, a fiú, mintha sejtette volna, hogy még szükség lesz rá, ott várakozott a szobájában, közvetlenül a Nyáry Lőrincé mellett.
  Franz Wiser közben visszaparancsolta az embereit a szállásukra, a naszádosok meg az összeszaladt lakosok pedig eloltották az égő házakat, összeszedték a halottakat, bekötözték a sebesülteket.
  Nyáry Lőrinc feldúltnak látszott, nem tudott a helyén maradni, az asztalától percenként az ablakhoz sietett, mintha azt fürkészné, nem kezdődik-e újra a veszedelem a zsoldosok között. Azután Bálintra parancsolt, hogy vegyen elő papirost, tollat, tintát.
  Egy jó óra is eltelt, mire kinyílt az ajtó, és Bálint kilépett rajta a levéllel. Simon ott ült egy ablakmélyedésben, amikor meglátta, odasietett hozzá.
  - Kinek megy a levél? - kérdezte izgatottan.
  - A királynak. - Bálint elsietett mellette, de Simon nem tágított, ott loholt a nyomában.
  - Mi van benne?
  - Titok.
  Simon megfogta a ruhája ujját, Bálint kénytelen volt megállni.
  - Nekem nem titok.
  - Ugyan miért?
  - Én is írhattam volna.
  - Miért olyan fontos neked, hogy mi van benne?
  Bálint továbbindult, Simon követte.
  - Azért fontos - mondta -, mert az én bőrömre is megy... ha kiüt egy lázadás, mindnyájunkat lekaszabolnak.
  - Félsz?
  Simon megmarkolta Bálint karját, és úgy megszorította, hogy a fiú fölszisszent a fájdalomtól.
  - Nem félek - suttogta -, de tudni akarom, hogy mire készüljek... - Hallgatott egy darabig, azután látva Bálint habozását, rábeszélően hozzátette: - Mi egyformán a kapitány úr apródjai vagyunk, nem igazság, hogy te többet tudsz, mint én!
  - De senkinek sem mondhatod el! - Bálint a szájára tette a mutatóujját. - Senkinek! Értetted?
  - Értettem hát! - Simon türelmetlenül vállat vont. - Mondd már gyorsan!
  - Esküdj meg!
  - Miért?
  - Hogy nem mondod el senkinek. Az életedre esküdj!
  - Esküszöm az életemre! - Simon fölemelte a jobb keze két ujját. - No! Mi van benne?
  - Nyáry Lőrinc úr tudatja a királlyal, hogy a zsoldosok garázdálkodnak, gyilkolják egymást, több házat felgyújtottak, elhamvasztották a lőszer egy részét, és hogy kicsinyhitűség és félelem ülte meg a várat. Kéri őfelségét, hogy gyalogos katonákat, lehetőleg magyarokat rendeljen az őrség megerősítésére.
  - Ennyi? - kérdezte Simon csalódottan.
  - Ennyi.
  Kiértek a ház elé, egy katona várakozott ott felszerszámozott lóval, útra készen. Bálint odament hozzá.
  - Kend vár a levélre?
  - Igenis! - A katona rántott egyet a mentéjén, megigazította a kengyelszíjat.
  - Ki küldte kendet?
  - Pekry Gábor alkapitány úr parancsolta, hogy legyek útra készen, mert egy levelet kell kivinni a várból.
  - Hová?
  - Pozsonyba, a magyar helytartósághoz.
  - No hát itt a levél, induljon kend!
  A katona a mentéje alá dugta a levelet, azután nyeregbe ült, és elügetett.
  - Azt mondta, Pozsonyba megy - szólalt meg csodálkozva Simon. - A király Bécsben van, hogy kapja meg akkor a levelet?
  - Majd a pozsonyi urak elküldik - legyintett Bálint. - Ki van ez találva, elhiheted.
  Ebben a pillanatban valaki lekiáltott az északi falról.
  - Törökök!
  Bálint és Simon fölrohant a deszkalépcsőn, de már mások is igyekeztek fölfelé, hirtelen megelevenedett a várudvar.
  - Elfogják a hírvivőt! - komorodott el Simon. - Akkor pedig nagy baj lesz. Megtudják, mi van a várban, rögtön támadnak.
  - Ha már itt vannak, támadnak akkor is, ha nem olvassák el a levelet - felelte Bálint. Nyugodtan figyelte Simon riadalmát.
  Messze, a városon túl, az ártéri erdő mögül néhány tucatnyi hosszú lándzsás, turbános akindzsi porzott elő. Fürgén ügettek apró lovaikon, majd ahogy közelebb értek a városhoz, lassítottak, a mozgásúk óvatosabb lett.
  Bálint a hírvivőt kereste a tekintetével, s meg is találta hamarosan. Már átúsztatott a Zagyván, észak felé vágtatott.
  - Nem vették észre! - dünnyögte Bálint nagy sóhajtással. - Most azonban már akkor sem érik utol, ha észrevennék.
  A törökök egészen a város nyugati faláig jöttek, megálltak a Tisza partján, tanakodtak egy kicsit. Hamarosan a túlsó oldalon is akindzsik tűntek föl, lerúgtattak a partra, megitatták lovaikat, átkiabáltak egymásnak a keskeny víz fölött. Száraz, meleg nyár járta, a hosszú szárazság miatt leapadtak a folyók.
  Az első akindzsiket újabbak követték, azután más had is érkezett, gyalogosok, letakart, nyikorgó, nehéz ökrös szekerek, bivalyok vontatta ágyúk. A nap már az égalj felé ereszkedett, a fölvert por megszűrte vöröses sugarait, mintha fojtó, nehéz füstben lángolt volna nyugat felől a környék.
  A török óvatos volt, csak a könnyűlovasok keltek át a Tiszán túlra, a sereg zöme nyugatról folyta körül a várat és a várost. A katonák azonnal hozzáláttak a sátorveréshez, szürkületkor már sátrak tömege tarkállott a vár körül a végtelen síkságon. A nyüzsgésnek azonban a beálló sötétség sem vetett véget. Az embertömeg forrt, rengett, látszólag céltalanul, mégis pontos terv szerint. Nagy tüzek gyúltak a sátrak között, üstök kondulása, kondérok csengése, a sülő és fövő hús illata jelezte, hogy a tábor megkezdte mindennapi életét.
  A várbeliek mind a falakon tolongtak, Bálint észrevette, hogy Nyáry Lőrinc, Pekry Gábor, Wiser zsoldoskapitány, Móré Gáspár, a hajdúk kapitánya meg néhány spanyol tizedes az északnyugati bástyáról nézi, hogyan özönlik a török a vár alá.
  A városkapukat bezárták, de a vár és a város közötti keskeny Zagyva-csatornán át lehetett még járni, a várkapu is nyitva volt a város felé. A lakosok nagy csoportokban igyekeztek a várba, batyukkal, kosarakkal jött a nép, már akik korábban nem menekültek el biztonságosabb vidékre. Lehajtott fejjel, szótlanul bandukoltak, látszott, hogy nehéz szívvel hagyták ott a házukat, komoran foglalták el a nagy hirtelen kiürített szobákat, amelyekben Nyáry Lőrinc elhelyeztette őket. Négy-öt családnak jutott egy szoba, egy embernek alig több hely, mint amennyin elnyújtózhatott. Sokan, amikor látták, hogy a török nem lép a városba, még visszamentek újabb portékáért, meg azért, mert tartottak tőle, hogy a zsoldosok az üres házakat szabad prédának tekintik. És reménykedtek is, maguk sem tudták, hogy miben, talán azt hitték, a török csak megpihen, és vonul tovább, vagy megérkeznek a király katonái, mielőtt az ellenség bevonul a városba.
  Bálint elsodródott Simontól, arrafelé igyekezett, ahol Nyáry Lőrincet látta a többiekkel.
  Az északnyugati bástyán senki sem szólt, talán számolt magában mindenki, hogy mennyi lehet a török. A katonák és a behúzódott városiak is fölmentek a falakra. Ők sem szóltak, a nagy némaságban a szekerek nyikordulása is fölhallatszott, hiszen a Zagyván túl vagy hatvan-nyolcvan lépésre merészkedtek a törökök.
  - Mennyien lehetnek? - szólalt meg végre egy gyalogos hajdú Pekry Gábor mellett.
  Hümmögés volt a válasz, mindenki latolgatta magában.
  - Nincsenek ezek hatezren se! - mordult oda Móré Gáspár.
  - Az kevés - felelte egy spanyol tizedes. - Van turco had tíz és öt ezer.
  - Ha részeg, és duplán látja őket, akkor sincs annyi - vetette oda Móré Gáspár, és gúnyosan körbevillant a tekintete, de mindenhol komor pillantásokba ütközött, csak a hajdúk közül nevettek vele néhányan.
  Mindenki Nyáry Lőrincre nézett, várták, kinek ad igazat.
  - Nyolc-tízezernél nincsenek többen - szólalt meg végre a kapitány.
  Móré Gáspár fölkiáltott:
  - Ennyivel a szandai réten megverekszünk!
  - De ez még nem az egész török had - folytatta Nyáry Lőrinc.
  Mindenki feléje fordult. Egy spanyol halkan fordította a szavait a többieknek. A németek között halk mormogás támadt, a városból felhúzódott lakosok pedig komor arccal néztek maguk elé.
  - De hát hol vannak a többiek, kapitány uram? - kérdezte egy fekete posztódolmányos férfi, a királyi sóraktárak intézője.
  - Ez a budai pasa serege - mondta Nyáry Lőrinc. - A nagyobb had, az Ahmed pasáé még valahol Szeged környékén járhat. Bevette Temesvárt, és most itt egyesül Ali pasa seregével.
  Temesvár említésére nehéz sóhajtás szakadt ki a bástyán álló emberekből. Hallották, hogyan esett el a vár, hogyan mészárolta le vagy hurcolta rabságba a török a védők maradékát, akik megadták magukat, de eddig az egész történet valamiképp mendemondának rémlett, mint a vándor lantosoktól hallott megannyi históriás ének. Most azonban a legenda egyszerre valóság lett. Ha Ahmed pasa egymagában bevette Temesvárt, milyen sors vár Szolnokra, amely ellen két török sereg fog össze?
  - Hátha már egyesültek - akadékoskodott a sóraktárak intézője -, és mégis ez az egész had?
  Pekry Gábor haragosan feléje fordult, de Nyáry Lőrinc pillantása megakadályozta, hogy szóljon.
  - Ali, a budai pasa csak a katonáit hozta el- válaszolta a férfinak -, a janicsárokat, a szpáhikat, az akindzsiket, a topidzsiket az ágyúkkal, meg a különféle ellátóegységeket. Majd meglátja kegyelmed, hogy Ahmed serege egészen másféle had. Önkéntesek jönnek vele, kurdok, perzsák, tatárok. Tömegük félelmetes, de a harcban csak arra használják őket, hogy eleven pajzsot alkossanak az igazi katonák előtt, mert másra nem jók. És jönnek kupecek, mutatványosok, bordélyosok, hullafosztogató martalócok, bosnyákok, görögök, örmények, cigányok, akiket minden nagyobb hadjárattal ideokádik a legsötétebb Balkán. Ezért mondom, ne a számát, ne a tömegét nézzék kegyelmetek a töröknek, hanem az erejét. Szolnok erős! - jelentette ki emelt hangon. - Ha egy szívvel, egy akarattal állunk a falakra, megvédjük bizonyosan! Nézzék meg! - Nyáry Lőrinc a lent sürgölődő török táborra mutatott. - Ez ugyan csak a sereg egyik része, a kisebb, de az erősebbik! Ha ezzel a szandai réten megütköznénk, akkor a várat a kettő ellen is megvédjük, mert Ahmed közeledő serege nagyrészt ringy-rongy martalóchad, amelyik nem szívesen megy igazi harcba, csak a könnyű portyát, a zsákmányolást szereti.
  Senki sem szólt egy pillanatig, de az arcokon enyhült a komorság. Hiszen ezernégyszáz ember a vizektől védett falak mögött csakugyan nagy erő.
  S akkor csendesen megszólalt egy magyar katona:
  - Ahmed pasa mégis bevette egyedül Temesvárt azzal a ringy-rongy martalóchaddal...
  Az arcok újra elkomorultak. A remény, amely egy pillanatra fészket rakott a lelkekben, hirtelen tovaröppent, és csak a nehéz kétség maradt.
  Nyáry Lőrinc haragosan rávillantotta szemét a katonára, de nem intette rendre. Móré Gáspár ellenben nem tartotta magában a haragját. Odaugrott a meglepett emberhez, két kézzel megfogta a nyakát.
  - Harapd le a nyelved, te vészmadár! - ordította villogó szemmel. - Levetlek innen, hogy kitöröd a nyakad azonnal! - És tolta maga előtt a rémülten hebegő, fuldokló embert, bizonyára letaszította volna a nyolcöles mélységbe, ha nem szedik ki a markából.