7.
Németek és spanyolok

  Bálint gyorsan beletanult a munkájába, s ahogy teltek a hetek, mindig könnyebbnek érezte a szolgálatot. Nyáry Lőrinc ugyan nem nagyon dicsérgette, de minden dicséretnél többet mondott, hogy egyre inkább ráhagyta a papirosokkal való bíbelődést. Ő maga ritkán vizsgálta át a számadásokat, akkor is inkább csak a Bálint elmondásából tájékozódott.
  A nyár derekán egyszer éppen az elszámolásokat vette szemügyre a kapitány és Pekry Gábor alkapitány Bálinttal, amikor nagy dobogás, hangos beszéd hallatszott odakintről, majd kivágódott az ajtó, és betódult rajta egy csomó német meg spanyol. Arcuk indulattól vöröslött, kezük a kard markolatán, szemükből sütött a gyűlölet.
  Nyáry Lőrinc fölpillantott a papírokból, és összenézett az alkapitánnyal. Mindketten a kardjuk markolatára tették a kezüket. Bálint hátrább lépett, megállt az ablakmélyedésben.
  - Mi dolog ez, urak?! - kérdezte fölállva Nyáry Lőrinc - Betörnek ide hívatlanul, kopogtatás nélkül! Mi olyan sürgős?
  A spanyolok egyik tizedese tisztelgett, és tört magyarsággal megszólalt:
  - Don capitano, a hispaniai soldados nem bírnak tovább ebben a fortaleza!
  Bálint elmosolyodott a furcsa beszéden, de meglátta a kapitány és az alkapitány feszült, izgatott tekintetét, és arcáról lehervadt a vidámság.
  - Ugyan miért nem? - kérdezte Nyáry Lőrinc.
  - Az aleman soldados akarják mienk élet... capitano Hammerspach minket hajszolt a la muerte... halálig... enni meg pfuj... van sok hispán beteg, tele velük az ispotály!
  A németek szószólója többször is közbe akart szólni, de Nyáry Lőrinc mindig leintette. A végén azután a nagydarab, vörös arcú bajor nem tudta magát türtőztetni, belebődült a spanyol beszédébe:
  - Spanisch zsoldos van mind gyáva, szeret csak pénz, és nem szeret harc! Beszél, hogy menni Indiák, ott arany hever szanaszét, és kell harcolni csak meztelen vademberek ellen! Herr Hammerspach akart fegyelem, de megbetegedett nagyon gyanúsan. A hispán mind orgyilkos, méregkeverő, Herr Hammerspach...
  A spanyol tizedes elsápadt, hegyes kecskeszakálla megremegett az indulattól.
  - Don Hammerspach enfermo, vagyis lett ő beteg nagyon gyanúsan, hogy te jól mondasz! Tudta, hogy jön turco had...
  A bajor arcát még jobban elfutotta a düh bíbora. A kardjára csapott, néhány szót mondott az anyanyelvén a honfitársainak. A németek csoportja felzúdult.
  - Fogsz ezért megfizetni, hispán kutya! Herr Hammerspach becsületét mosok tisztára a tied vérrel!
  Kirántotta hosszú, egyenes kardját, olyan széles és nehéz volt, mint valami hóhérpallos. A spanyol vékony pengéje is megvillant egy pillanatra az ablakon át betűző napfényben. A németek és a spanyolok csoportja egymástól távolabb húzódott.
  Nyáry Lőrinc az asztalra csapott, de akkorát, hogy a tollak a magasba szökkentek, a tintásüveg pedig felborult, és a tinta végigömlött a papírokon.
  - Állj! - kiáltotta. - Kardot vissza, vagy lecsukatom az urakat!
  A bajor meg a spanyol - árgus szemmel lesve egymás minden mozdulatát - pimasz lassúsággal visszatolta kardját a hüvelyébe. Csend lett egyszerre, de olyan csend, hogy Bálint meghallotta egy légy zümmögését.
  - Megtiltom, hogy a vár védői fegyvert emeljenek egymásra! - mondta csendesen Nyáry Lőrinc. - Aki a kardját nem az ellenség ellen vonja ki, azt vasra veretem, akár német, akár spanyol, akár magyar. Elmenetelről pedig többé ne essék szó, mert akitől még egyszer meghallom, annak a fejét vétetem, és kitűzetem a kapu fölé, hogy mindenki okuljon a példájából. Az élelmezésre nem lehet panasz - tette hozzá -, mindenki ugyanazt az ételt kapja. A vár jól el van látva élelemmel és hadiszerszámokkal, nem kell ide más, csak bátorság és egyetértés. A rend és a fegyelem mindenkire kötelező, a hadifoglalkozás elrendelése pedig a parancsnok joga, azon semmilyen hadseregben nincs vita.
  Elhallgatott. A spanyol meg a bajor pergő nyelvvel fordította a szavait a többieknek. Amikor befejezték, mindkét csoport felmorajlott. Nyáry Lőrinc intett nekik.
  - Elmehetnek az urak!
  A zsoldosok nagy csörtetéssel, lábdobogással kivonultak.
  Nyáry Lőrinc visszaült a székébe, megtörölte a homlokát, és nehéz sóhajtás szakadt ki belőle:
  - A jó Isten őrizze meg Szolnokot! - Hallgatózott egy darabig, de most senki nem ütött zajt. Ám Bálint alig itatta föl a tintát porzóval a papírokról, alig fogtak hozzá újra a készletek számbavételéhez, amikor éktelen kiabálás, sikoltozás, lövések durranása verte föl a vár csöndjét.
  Nyáry Lőrinc az ablakhoz ugrott. Sűrű, fekete füst gomolyodott az égre, égett egy épület a várkápolna környékén.
  Kirohantak a házból. Nyáry Lőrinc futtában maga mellé intett minden magyar katonát, akivel útközben találkozott, lehettek már vagy húszan, amikor a kápolna elé értek.
  A téren lárma, por, füst gomolygott. Néhány német zsoldos éppen a kápolna ajtaját akarta betörni egy gerendával, mások a mellette álló ház ajtaját döngették, a szemközti házét pedig már be is zúzták, fegyvercsattogás, ordítozás, asszonyi sikoltozás hallatszott belülről, és senki sem törődött vele, hogy a tetőn egyre jobban elharapózik a tűz.
  Bezúzott fejű német zsoldos hevert a ház előtt a téren, vére nagy, fekete foltot rajzolt a porba. A fal mellett egy spanyol feküdt. Még volt annyi ereje, hogy az árnyékig vonszolja magát, tenyerét az oldalára szorította, ujjai közül szivárgott a vér.
  - Agua! Agua! - nyöszörögte. - Por compasión! Agua! Kenyergek, víz!
  Senki sem törődött vele. Bálintnak eszébe jutott ugyan, hogy megitassa, de a kapitány mellett kellett maradnia.
  Közben a gerenda hatalmas döndüléssel újból nekivágódott a kápolna ajtajának, de a nehéz tölgyfa deszkák még ellenálltak. Nyáry Lőrinc egy intéssel odaküldte az alkapitányt néhány emberrel, ő pedig a többiekkel az égő házhoz futott, ahol már a szilánkokká zúzódott ajtó mögött ölték egymást a német és a spanyol zsoldosok.
  Az egyemeletes ház kapuja mögül keskeny lépcső vezetett fölfelé. Ahogy a vakító napfényből beléptek, Bálint az első pillanatban csak gomolygó emberi testeket meg szikrázó pengéket látott, és hallotta a fegyverek csattogását, az ordítozást és a nehéz csizmák dobogását a téglapadlón. Ahogy a szeme megszokta a benti homályt, kitisztult a kép. Két spanyol védte a keskeny lépcsőt, úgy félmagasságban, szorosan egymás mellett állva forgatták a kardjukat. Velük szemben négy-öt német zsoldos törtetett volna fölfelé, egymást is lökdösve, taszigálva, egy pedig oldalról, a lépcsőkorlát farúdjai között próbálta megszúrni a spanyolokat, de a kardja nem ért föl odáig. Ugrálva is csak a csizmájukat tudta döfködni, de a pengéje mindig lecsúszott a kemény bőrről.
  Nyáry Lőrinc teleszívta a tüdejét, és akkorát kiáltott, hogy tán a falak is beleremegtek.
  - Megállni! Halt!
  A lépcső tetején ekkor megjelent még két spanyol, nagy faládát cipeltek. Egy asszony botladozott mellettük; sikoltozva rángatta a karjukat.
  - Hagyjátok! Pogány kutyák! Nem adom a ládát!
  Teljes súlyával a katonákba kapaszkodott, de azok vonszolták magukkal.
  - Állj! - kiáltotta újra Nyáry Lőrinc. - Halt! Fegyvert le!
  A lépcsőn álló két spanyol egyszerre eresztette le a kardját. Ekkor az egyik német előreugrott, és a korlátnál lévő spanyol hasába szúrt. Az felüvöltött, elejtette fegyverét, és próbált megkapaszkodni a korlátban, de lassan lecsúszott a lépcsőre, nyöszörögve szorította sebét a tenyerével.
  A lépcső tetején álló spanyolok megdermedtek egy pillanatra, azután dühösen felordítottak, kitépték magukat az asszony kezéből, és a nehéz, vasalt sarkú ládát együttes erővel ledobták a földszinten álló németre, aki néhány pillanattal előbb még a korlát farúdjai között próbálta megszúrni a lépcsőn védekező, most már hamuszürke, verejtékes arccal nyöszörgő spanyolt. A német hang nélkül összecsuklott, félig elborították a leszakadt fedelű ládából kiforduló ruhák.
  - Halt! - kiáltotta újra Nyáry Lőrinc. Hátulról elkapta a legközelebb álló zsoldost, és nekivágta a falnak, hogy megremegett a ház. - Kifelé!
  A katonák lassan kioldalogtak, egymást lesve, kezüket a kardjuk markolatán tartották.
  A téren Pekry Gábor éppen sorakoztatta a németeket, a spanyolok akkor óvakodtak elő a kápolnából meg a másik házból.
  Abban a pillanatban loholt oda Franz Wiser, a zsoldoshadak új gyalogos kapitánya, aki a beteg Hammerspach helyett alig néhány nappal korábban érkezett. Futtában igazgatta öltözékét. Amikor Nyáry Lőrinc elé ért, tisztelgett, és megkérdezte:
  - Mi itt történik, kapitány úr?
  Nyáry Lőrinc arcát elfutotta a pirosság.
  - Ezt én kérdezem kegyelmedtől! A katonái egymást ölik!
  A zsoldosok parancsnoka tanácstalanul téblábolt, azután hirtelen ráordított a körülöttük álló katonákra. A csoport lomhán megmozdult. Franz Wiser újabb vezényszavakat üvöltött, a zsoldosok mozgása fürgébb lett, külön csoportba álltak a németek, külön a spanyolok. Éppen befejezték volna a sorakozót, amikor hatalmas robbanás hallatszott a délkeleti sarokbástya felől, és egy pillanat múlva fekete füstfelhő lövellt az égre. Forró légáramlat csapott az arcukba, korommal pettyezte a bőrüket.
  Franz Wiser csodálkozva forgatta a fejét, a zsoldoshad alig alakuló rendje pedig fölbomlott. A vízi kapu felől magyar gyalogosok jöttek Móré Gáspár vezetésével, naszádosok követték őket, hirtelen fölkapott csáklyákat, tolórudakat, evezőket tartottak a kezükben.
  - A lőpor! - kiáltotta Nyáry Lőrinc - Fölrobbantották a lőportárat!
  Égett ruhás, kormos arcú emberek rohantak elő. Az egyik a szemére szorított kézzel botladozott.