6.
Vár a vizek között

  Másnap kora reggel Bálint arra ébredt, hogy kemény marokkal rázza valaki. Lassan kinyitotta a szemét. Simon hajolt fölébe.
  - Ébredj, te hétalvó!
  Fölült az egymásra terített puha birkabőrökön, amelyekre leheveredett az este, és kábán körülnézett.
  - Itt nem szokás ám délig aludni! - dörmögte Simon. - Egyél, azután induljunk!
  - Hová?
  - Nem emlékszel, mit mondott Lőrinc úr az este? Hogy mutassam meg neked a várat, oktassalak ki, hogy mi lesz a munkád.
  Bálint felugrott.
  - Menjünk!
  - Nem addig az! - nevetett Simon. - Egyél előbb, azután majd megyünk!
  Kenyér és szalonna volt az asztalon, Bálint nekilátott. Kínálta Simont, de ő csak a fejét rázta.
  - Már ettem. - Azután bort hozott cserépkancsóban, és két poharat tett az asztalra. - De szívesen koccintok veled, ha befejezted az evést. Szereted-e a bort?
  Bálint vállat vont.
  - Ritkán éltem vele.
  - No, itt majd élsz! - nevetett Simon, azután magyarázóan hozzátette: - A folyókban dögök úszkálnak, a vár kútja meg nem elég mély, hogy jó vizet adjon. Amíg bor van, azt igyál, addig nehezebben kapsz meg bármilyen ragályt.
  - Mit kell majd csinálnom? - kérdezte Bálint teli szájjal.
  Simon megcsóválta a fejét.
  - De sürgős! No de elmondhatom máris, ha akarod. Nem szakadsz bele, abban biztos lehetsz. Megírod a kapitány úr leveleit...
  - Tán ő nem tud írni? - kottyant közbe Bálint.
  - Már hogyne tudna! - dünnyögte rosszallóan Simon. - Csak nem szeret piszmogni vele, szívesebben hagyja másra. Nos hát, megírod a kapitány úr leveleit, átnézed a papirosokat, amiket az olasz benyújt a kapitány sírnak.
  - Milyen olasz?
  - Az építész... majd megtudod idejében - legyintett türelmetlenül Simon. - Szóval átnézed a papirosokat, a zsoldjegyzéket, a beszerzők elszámolását... mindent, amit letesznek a kapitány úr asztalára. Ez a legnehezebb. Néha úgy megkeveredik minden, az ördög se ismeri ki magát. Lőrinc úr meg dühös olyankor, mert ő se szeret ilyesmivel foglalkozni. Ha ezt jól elvégzed, a többi már gyerekjáték. Fölváltva leszünk a kapitány úr mellett, rendben tartjuk a ruháit, a csizmáit, a fegyvereit, elhozzuk az ételét-italát, szaladunk, ha üzenetet küld valakinek... nem ördöngös dolog az... csak a papirosokat ne lássam!
  Amikor Bálint befejezte az evést, ittak egy pohár bort, Simon gondosan elrakott mindent egy nagy ládába, azután kinyitotta az ajtót.
  Ragyogó napsütés volt odakint, káprázott a szemük a szoba félhomálya után. Simon tipródott egy kicsit az ajtóban, nem tudta, merre induljon, azután elszánta magát.
  - Fölmegyünk a falra. Onnan mindent láthatsz.
  Vastag, durva deszkából ácsolt falépcsőn lépkedtek, rengett, dobogott a lábuk alatt.
  - A vár nagyjából már kész, csak a kapunál dolgoznak még a talián kőfaragók - mutatott körbe Simon.
  Kitárult előttük a ritkás facsoportokkal tarkított végtelen síkság, csak a Tisza mentén húzódó keskeny erdősáv zárta el a kilátást. Északon csendes, kihalt volt a táj, kelet felé, ahol gondozott kertek szabályos négyszögei sorakoztak a vízen túl, szintén alig volt valami mozgás. Nyugat felé azonban rengeteg ember sürgött-forgott a város félig elkészült falain.
  - Mennyien vannak! - ámult el Bálint.
  Simon elégedetten nevetett.
  - Ez már semmi! A város falait építik, de ahhoz nem kell annyi ember. Akkor volt itt igazi sokaság; amikor a várat építették! Öt-hatszáz ember dolgozott egyszerre a falakon robotban, a környező falvak népe, szigorú rend szerint beosztva. Mint a hangyaboly, úgy nyüzsgött a töméntelen ember, nemcsak férfiak ám, hanem nők és gyerekek is. Tokaj felől nagy tutajokba kötve úsztatták le a cölöpöknek való fát. Egy-egy nagy csapat férfinak csak az volt a dolga, hogy a tutajokat szétbontotta, és a szálfákat fölvitte a vállán a partra, ahol a szekercések kihegyezték mindegyiket. Szekeresek meszet, követ, agyagot fuvaroztak, kiáltások, zörgés, lónyerítés... akkora volt a lárma, hogy belesüketült az ember.
  - Most is épp elegen vannak - vetette közbe Bálint. Lefelé mutatott, arra, ahol asszonyok hosszú láncban merítették a vizet a Tiszából, meszet oltottak vele, meg vitték azoknak, akik kondérokban főztek, a tüzek csípős füstje a bástyák tetejéig fölszállt. Bálint nézelődött még egy kicsit, azután megkérdezte:
  - Minek az a rengeteg fa? Azt mondtad, a fal földből épül.
  - Igaz - felelte Simon -, de nem úgy ám, hogy csak összetúrják a földet. Figyeld meg, a városfalak ugyanúgy készülnek, ahogy ezeket építették. - Előbbre ment, a fal széléig. - A kihegyezett cölöpöket leverik két sorban, olyan messze egymástól, amilyen szélesre a falat tervezték, azután a két sor cölöp közötti helyet kitöltik földdel, amit az új Zagyva-ág ásásakor nyertek. Ezt a frissen ásott földet tapossák rétegenként keményre az asszonyok meg a gyerekek. Néha annyian voltak, hogy az énekük elnyomta a szekerek zaját. Aztán ha feltöltötték a falat, agyagból sarat gyúrnak. Meztelen lábbal tapossák, az asszonyok visszagyűrik a ruhájuk alját a derekukra kötött zsinór mögé, a katonák kiabálnak is nekik mindenfélét, tréfálkoznak, amikor a lábuk elővillan a ruha alól. - Nevettek mind a ketten. Keresték a sarat taposó asszonyokat a sokaságban, de azok messze voltak. - Az agyagból gyúrt sárral azután betapasztják kívülről a palánkot, hogy ha tüzet vetnek rá, ne fogjon rögtön lángot a fa.
  Hallgattak egy darabig, Simon hagyta, hogy Bálint nézelődjék. Azután elsétáltak a Tisza felőli bástyához. Egy őr állt ott, ügyet sem vetett rájuk. Simon kinyújtotta a kezét.
  - A várost a Tisza felől nem védik bástyák, sem falak, csak a Zagyva felől, ahol keskenyebb a víz. Ha jön a török, a várost nem is fogjuk védeni.
  - Akkor ennyi fal se kellene.
  - Kisebb portyázó martalóchad ellen megteszi, ha igazi sereg ostromát nem is állná ki.
  - És a vár?
  Simon fürkészően rápillantott.
  - Igazi katonák akármilyen sereg ellen megvédik. A falak magassága itt nyolc-kilenc öl, a bástyák szélessége hat öl.
  - De csupa föld meg fa...
  - Nem baj az! Tán még jobb is, mint a kő. Mert a kő törik, pattan, ezeken a cölöpökön meg elporzik az ágyúgolyó. A várat mindenfelől víz veszi körül. A Zagyva a torkolatnál három ágra szakad, vagyis kettőt úgy ástak neki, ezért északról, nyugatról és keletről is védi a várat meg a várost. A déli oldalon meg ott a Tisza, azon ostromhoz nem kel át a török. Látod, a vár szabálytalan négyszög alakú, a sarkain kőbástyákkal. Van egy nagy kapuja a város felé, meg egy kisebb, a vízi kapu, amelyen a Tiszához lehet lejutni.
  - Milyen katonák szolgálnak itt? - kérdezte Bálint, és szemügyre vette az őrt, aki unalmában köpködött lefelé a bástyáról.
  Simon elkomorodott.
  - Mindenfélék - felelte kedvetlenül. - Németek, spanyolok, egy kevés magyar hajdú meg naszádos.
  - Ez itt milyen? - Bálint az őr felé mutatott.
  - Alighanem spanyol - válaszolt Simon vállat vonva. - Értenek a hadimesterséghez, de csak a pénzért harcolnak...
  - Mostanában nem jött újabb csapat?
  - Jönnek-mennek... én nem tartom számon őket.
  - Nem láttál itt egy vörös hajú, forradásos németet?
  Simon gondolkozott.
  - Nem emlékszem. Bár azért lehet, a fene nézegeti... Miért kérdezed?
  Bálint vállat vont.
  - Nem fontos. Találkoztunk Besztercebányán, és mintha az ő csapatuk is errefelé tartott volna.
  Simon visszaindult a deszkalépcsőhöz, Bálint követte. A lépcső aljában fekete köpenyes, beesett arcú, szálfaegyenes férfival találkoztak. Rájuk sem nézett, öles léptekkel elsietett mellettük.
  - Ki ez a furcsa szerzet? - kérdezte Bálint, és utánafordult.
  - Ez Buselius pallér, a többiek Giacomo mesternek is hívják. Nagyon büszke, nemigen vesz észre egyszerű halandót. Csak a kapitány úrral áll szóba, meg legföljebb Pekry Gábor alkapitány úrral, a kisebb rangúaknak meg az építőmestereknek csak odavet egy-egy utasítást, de nem magyarul ám, még csak nem is olaszul, hanem latinul. Mindig összetekert nagy árkusokkal jár a falakon, néha kiteríti egyiket-másikat, gondterhelten nézegeti, csóválja a fejét. Az asszonyok már azt mondogatják, bizonyára valami boszorkányság van azokban a nagy papirosokban. Este a szállásán tervezget, reggelig nem mutatkozik. Az az igazság, hogy neheztel, amiért ilyen vakondtúrást építtetnek vele, pedig fellegvárakat is emelt ő már az Appenninusokban. Bár hát akármilyen büszke ember, a püspök úr neki is parancsol, ezért aztán kénytelen építeni a "vakondtúrást", ahogy a szolnoki várat nevezi.
  - Hát ilyenek az olaszok?
  - No, nem mind - nevetett Simon. - Vannak másfélék is, rögtön mutatok neked nehányat.
  Faragott sziklatömbök hevertek szanaszét a kapu körül, fehéren szikráztak a napfényben. Kőtörmelék borította a környéket. Néhány bőrkötényes ember üldögélt a fal mellett az árnyékban meg a köveken, csak kettőnek a kezében csengett a kalapács.
  - Ők azok - mutatott feléjük Simon. - Hatan vannak, Giovanni a vezetőjük. Nem hajtja az embereit, ráérnek beszélgetni, tréfálkozni.
  Kocsi robogott el mellettük, istenkísértő közelségben, szinte súrolta a köveken üldögélő olaszokat, utána pedig asszonyok mentek át a boltíves kapu alatt, nagy, fonott kosarakban cipeltek valamit a város felé. Az olaszok nevettek, kiabáltak nekik, azok is abbahagyták a munkát, akik addig még dolgoztak.
  Kissé testesedő, bőrkötényes férfi ment oda hozzájuk, a feje búbján már kopaszodott. Nyújtotta a kezét Simonnak, az arcán, a homlokán és ritka, szürkülő hajszálai között izzadságcseppek csillogtak. A karját apró sebhelyekkel pettyezték a lepattanó kőszilánkok, és vastagon kidagadtak rajta az erek.
  - Simone mio! - kiáltotta az olasz, és keblére ölelte Simont. - Te jönni végre szegény faragók hozzá!
  Simon kibontakozott az öleléséből, és Bálintra mutatott.
  - Ez itt Bálint. Tegnap óta a kapitány úr deákja, apródja, ugyanúgy, mint én.
  Giovanni egyetlen pillantással végigmérte Bálintot.
  - Bravo! - kiáltotta. - Te is vagy apró, ő is apró a signor capitanónak!
  - Nem apró, hanem apród! - mondta emelt hangon Simon, mintha azt remélné, Giovanni jobban megérti a kiabálva kimondott szavakat.
  - Apró, apród! - Az olasz legyintett, azután egy kissé alulról, ravaszul Simonra pillantott. - Hát te nem vagy apró, azt látok.
  A többiek már mind körülöttük álltak, nevetve hallgatták Giovanni bolondozását.
  - Dolgozzatok! - vigyorgott rájuk Simon. - Jön Buselius mester, és lesz nemulass!
  Giovanni kihúzta magát, magasra emelt fővel tett néhány lépést, a pallért utánozta. A társai fuldokoltak a nevetéstől.
  - Furcsa fickó ő is - jegyezte meg Bálint, amikor eltávolodtak néhány lépésnyire a kőfaragók csoportjától. - Olyan különös a pillantása... mintha mindig valami csalafintaságon törné a fejét... ravaszul pislog megállás nélkül...
  - Egy kis huncutságért ugyan nem megy a szomszédba - felelte Simon -, de a ravaszság, amit a pillantásában látsz, attól is van, hogy gyulladt a szeme, és ég a szálló kőportól, ezért kell sűrűn pislognia.
  Bálint hallgatott, csendben mentek egy darabig.
  - Halálra nevetheted magad rajta - folytatta Simon. - Majd beszélsz még vele, magad is meglátod. Nagyon szeret csácsogni. Amikor megismertem, rögtön leültetett egy ládára, kenyeret, sajtot, vörösbort hozott, nem nyugodott, amíg bele nem kóstoltam. Rettenetesen erős, egyszer fogadásból a feje fölé emelt egy olyan kőtömböt, amilyet egyébként csak két ember tudott nagy nehezen arrébb tenni. Majd panaszkodik neked is, hogy ilyen alantas kőfaragómunkát kell végeznie, pedig ő szobrász, scultore, akinek a pápa vagy legalábbis a toscanai nagyherceg udvarában lenne a helye. Aztán eldicsekszik majd, hogy dolgozott ő már Rómában jó tíz évvel ezelőtt, a pápa megrendelésére.
  - Látta a szentatyát? - álmélkodott Bálint kikerekedő szemmel.
  Leértek a keskeny vízhez, amely a várat elválasztotta a várostól. A túlsó parton már elkészült a fal, az építők távolabb dolgoztak, innen lentről nem lehetett látni őket. A kiabálás, szekérzörgés, ökörbőgés idehallatszott ugyan, de gyengébben, összemosódó morajlásként.
  - Nem tudom, igaz-e, de nem is egyszer emlegette, hogy esténként; ha elhúzódott a munka, őszentsége gyakran lesétált a palota kertjébe, ahol a szobrászok faragták a márványtömböket, s egy kis sajt és vörösbor mellett vele is elbeszélgetett. Amikor szemügyre vette Giovanni munkáját, állítólag azt mondta, hogy alig ismer nála nagyobb szobrászt Itáliában, valósággal az öreg Buonarrotihoz hasonlítható, ahhoz a művészhez, akit már régóta a keresztnevén emleget, Michelangelónak ismer és magasztal egész Róma.