5.
A kapitány előtt

  A vén palóc szekeres hátratolta széles karimájú kalapját a tarkójára, meg se fordult, csak odaszólt Bálintnak:
  - Megérkeztünk vóna, fiatalúr! Én megyek le arra, a vízhez...
  Bálint fölkapta az iszákját, átlépett a hosszú szekér oldalán, és menet közben leugrott a földre.
  - Köszönöm.
  A szekeres intett neki, azután a lovai közé csapott.
  Sík puszta terjengett köröskörül, csupán néhány facsoport törte meg a táj egyhangúságát. Bálint várat keresett, vastag falakkal, égbe szökő tornyokkal, de csak valami sárgás földhányás magasodott előtte. Alkonyodott, a nap jobb felől vöröslött, Bálint megszaporázta lépteit. A sárgás földhányást egyre tekintélyesebbnek látta. Erősség ez, ha nem is olyan, mint amilyenek odafönn emelkednek a hegyek között.
  Egy patakhoz ért, frissen ácsolt fahíd vezetett át rajta. A kitárt, nehéz kapuszárnyak mellett hangos szóval katonák beszélgettek.
  - Adjon isten jó napot! - köszönt Bálint, és odalépett hozzájuk.
  A beszélgetés megszakadt, a katonák egy pillanatig némán méregették a jövevényt.
  - Neked is, öcsén! - felelte végül a legközelebb álló szürke ruhás, idősebb férfi. - Ámbár lassan már jó estét kívánhatsz. - Bálint erre semmit sem szólt, hát hozzátette: - Látom, messziről jössz. Mi járatban vagy errefelé?
  - Nyáry Lőrinc urat keresem.
  A katonák összenéztek, azután az előbb szóló Bálintra mosolygott.
  - Nocsak! Kisebb úr nem is jó neked?
  - Besztercebányáról jövök - mondta Bálint zavartan. - Szeretnék elszegődni...
  A közelben csellengő katonák meg polgárok mind odaszállingóztak, körülvették Bálintot. A katona elkomolyodott, azután végigmérte a fiút.
  - Azzal még várhatnál. Nem nézlek valami erős legénynek. - Várta, hogy Bálint mond-e valamit erre, de hogy a fiú nem válaszolt, folytatta: - Aztán minek akarsz elszegődni?
  - Deáknak, apródnak... aminek kellek.
  - Aha! A pennát akarod forgatni, nem a kardot.
  A körülöttük állók nevettek.
  - A pennát se könnyű jól forgatni - felelte Bálint. - Ha azt megtanultam, megtanulom a kardforgatást is.
  - Nem olyan bizonyos az! - szólt közbe egy villogó szemű fiatal legény. - De azért jól jár a nyelved. Hanem igyekezz a kardforgatást is gyorsan megtanulni, mert ha nem sietsz, ideér a török, mielőtt befejeznéd a leckét.
  Megint nevettek, azután az idősebb katona, aki először beszélt Bálinttal, körülnézett.
  - Hívjátok Simont! Itt láttam a közelben.
  A hátul állók közül néhányan kiabálni kezdtek:
  - Simon! Hé! Simon! Gyere ide!
  Már nyílt is szét az embergyűrű, hatalmas termetű, mackós mozgású fiatalember nyomakodott át rajta.
  - Mi az? - kérdezte, a hogy beért a kör közepére. - Miért kiabáltok?
  - Ez a legény most érkezett - mutatott Bálintra a katona. - A kapitány urat keresi.
  - Mit akarsz? - fordult Bálinthoz a fiatalember.
  - El akar szegődni ide - tüsténkedett az egyik katona a körülállók közül -, azért menne a kapitány úrhoz...
  - Hát jöjjön! - Simon vállat vont.
  A csoport szétnyílt előttük. Szótlanul ballagtak néhány lépést, azután Simon megszólalt:
  - Ki vagy?
  - Botos Bálint a nevem, Besztercebányáról jöttem.
  - Ide akarsz elszegődni?
  - Ide.
  - Miért?
  Bálint hallgatott, de Simon várta a választ, hát végül meg kellett szólalnia:
  - Nem mindegy, hogy hová?
  A másik hirtelen megállt.
  - Nem egészen - dörmögte csodálkozva. - Vagy te nem tudod, hogy háború van? Jön a török, és Szolnok mindenképpen az útjába akad.
  A falakon belül már szürkületbe olvadtak az árnyékok. A kitárt kapu felől hűvös szél tört be a várudvarra.
  Bálint körülnézett, a föléjük magasodó, sárgásszürkére tapasztott falakat mustrálta.
  - Miből vannak ezek?
  - Földből. - Látva Bálint hitetlen ábrázatát, Simon elmosolyodott. - Földből bizony! De azért ne ijedj meg, vannak olyan erősek, mint a kőfalak.
  Épületek közé értek, katonák és polgárok haladtak el mellettük. Érthetetlen, idegen nyelvű beszéd foszlányait hallották. A falak tetején meg a bástyákon sétáló őrszemek alakja lassan beleolvadt az ég elsötétülő hátterébe. Énekszó hallatszott valahonnan.
  Simon megállt az egyik hófehérre meszelt épület előtt.
  - Helyben vagyunk.
  Átbotorkáltak néhány félhomályos helyiségen, azután Simon megállt egy sötét színű ajtó előtt. Megigazította a ruháját, nagy lélegzetet vett, és bekopogtatott.
  - Ki az? - hallatszott belülről egy mogorva hang.
  Simon benyitott.
  - Én vagyok, kapitány úr.
  - Gyere be!
  Beléptek. Sötét volt a szobában, csak Nyáry Lőrinc előtt az asztalon égett három szál gyertya. Simon kihúzta magát.
  Kapitány úr, ez a fiú most érkezett. Azt mondja, el akar szegődni...
  Nyáry Lőrinc végigmérte Bálintot.
  - Gyere közelebb!
  A fiú lépett egyet előre. Csendesen nézte néhány pillanatig a sárgás, táncoló gyertyafényben lévő arcot.
  A kapitány telt arcú, kopaszodó ember volt, Bálintban bizalmat ébresztett, de valami kételyt is. Ha pattogó szavú, netán goromba ember fogadta volna, talán megbántódik, de természetesnek tartja, hogy egy várkapitány olyan. Valami lágyság bujkált Nyáry Lőrinc vonásaiban, s ez bizonytalanná tette Bálintot. Elképzelte volna, hogyan parancsol a szedett-vedett, idegenből összecsődült zsoldoshadnak, de nem nagyon sikerült.
  Egerben közelről látta Dobó István urat, nem gorombáskodott, nem kiabált, de a szava súlyosan esett, mint a kő, egyetlen intésére ugrottak a hadnagyok is. Egerben néhány német pattantyúson kívül nem akadtak idegenek, de Bálint tudta, hogy Dobó István úr őket is tudná rövid kantárszáron tartani, ha arra kerülne a sor.
  - Ki vagy? - kérdezte Nyáry Lőrinc.
  - Botos Bálint a nevem, kapitány úr.
  - Honnan jöttél?
  - Besztercebányáról.
  - Csak nem Botos Pál fia vagy?
  - Nem, kapitány úr. Ő édesapám testvére.
  - Ismerem - dünnyögte elgondolkozva Nyáry Lőrinc. - Néhány hónapja beszéltem vele Pozsonyban. Derék, eszes ember, a városi küldöttséggel járt a helytartóságon. Tehát atyádfia! No, ez derék! - Hallgatott egy kicsit, azután megkérdezte: - Hogy hívják az apádat?
  - Botos Lőrincnek. Bányafelügyelő volt, jó két hete temettük... Egy zsoldos agyonszúrta... vasárnap délben, az utcán... a szemem láttára...
  A kapitány arca elkomorodott.
  - Testvéred van?
  - Kettő: Lőrinc és András.
  - Kicsik?
  - Lőrinc nagyobb nálam, András még tízéves sincs.
  - Árván maradtatok - bólogatott a kapitány -, azért kell hát elszegődnöd.
  Nem kérdezte ezt, hanem kijelentette, Bálint nem mondott ellent. Úgy érezte Nyáry Lőrinc szavaiból, hogy részvéttel van iránta, bízott benne, hogy ittmaradhat.
  - Eddig mit csináltál?
  - Iskolába jártam.
  - Kardforgatáshoz értesz-e?
  - Kardforgatást nem tanultam, kapitány úr - felelte Bálint. - De megtanulom, amikorra szükség lesz rá.
  Nyáry Lőrinc bólogatott, Bálint a szemén látta, hogy tetszett neki a válasz.
  - Lehet, hogy hamarabb szükség lesz rá, mint gondolod - fűzte tovább a szót gondterhelten a kapitány. Lehajtott fejjel hallgatott egy darabig, azután hirtelen fölkapta a tekintetét, mintha álomból ébredne. - Elszegődhetsz a várba - jelentette ki. - Fölfogadlak apródnak, íródeáknak. Ez itt - mutatott Simonra - derék legény, erős, mint a bika. Azt mondta ő is, hogy tud írni. Ez igaz is, csak olyan az írása, mint a macskakaparás. Remélem, veled nem vallok szégyent, ha levelet írsz a pozsonyi helytartósághoz vagy a kassai királyi hadbiztosi hivatalba.
  - Igyekszem a legjobb tudásom szerint, kapitány úr - mondta Bálint. - Az iskolában gyakran megdicsértek szép írásomért. A számoláshoz is értek, latin szót is tanultam, németül úgy tudok, mint magyarul...
  - Derék! - bólogatott Nyáry Lőrinc. - Kosztot, kvártélyt, ruhát kapsz, a többi fizetségedről majd beszélünk, ha megmutattad, mit tudsz.
  Bálint egy pillanatig arra gondolt, beszél a vörös hajú, forradásos arcú zsoldosról, aki megölte az apját, elmondja, hogy bosszút esküdött ellene, azután mégsem említette. Félt, hogy Nyáry Lőrinc úr is úgy vélekedik, mint Botos Pál: tűt keres a szalmakazalban. Vagy ami még rosszabb, kineveti, talán el is küldi a várból. Pedig szeretne ittmaradni, Szolnok védői közt sok idegen zsoldos nyüzsög, nem úgy, mint Fülek és Eger várában, itt megtalálhatja azt a gazembert, akit üldöz. De ez időbe telik, és óvatosan kell a kereséshez látni, mert ha híre megy, hogy miért jött, és a sebhelyes arcú zsoldos is megtudja, könnyen elteszi láb alól, mielőtt ő a nyomára bukkanna a tömegben. S ha egy hajnalon átvágott torokkal találják valamelyik elhagyott szögletben, a kutya sem ugat többé utána.
  - Derék! - ismételte a kapitány, azután hirtelen Simonhoz fordult. - Mutass neki helyet a szobádban, azután holnap vezesd körül a várban, hadd lásson mindent, amit kell! Gondoskodj róla, hogy enni is kapjon!