4.
Szökés

  Amikor kinyitotta a szemét, az ablaktáblák résein még nem szűrődött be fény. Nem hallatszott a darabontok kiáltása, lépésük zaja sem verte föl az utca éjszakai csendjét, messze volt a hajnal.
  Bálint óvatosan megmozdult, nagyot reccsent alatta a régi faágy. Arrafelé nézett, ahol Lőrinc szuszogott a sötétben, de onnan nem hallatszott zaj. Csak András forgolódott egy kicsit, motyogott valamit álmában, de hamarosan ő is elcsendesedett.
  Bálint fölhajtotta a takarót. Este gyorsan elfújta a mécsest, a testvérei azt hihették, majd sötétben rakja le a ruháit, de csak a csizmáját tette le az ágy mellé. Most kitapogatta és fölhúzta egy pillanat alatt, azután az iszákért nyúlt, ott rejtőzött az is este óta az ágy alatt, benne egy kis élelem, pénz, váltás fehérnemű.
  Nem látott ugyan semmit, de így is biztonságosan mozgott a szoba jól ismert bútorai között. Az ajtó nyikorgás nélkül nyílt, azután csendben becsukódott mögötte. Egy pillanatig állt a küszöbön, hallgatta a vastag falú kőház éjszakai neszeit, egy faajtó halk reccsenését, egy nyitva felejtett udvari ablak fatáblájának csapódását.
  Szeretett volna még egy pillantást vetni Lőrinc és András arcára, talán sosem látja őket többé! Megsajdult a szíve. Mennyivel könnyebb lenne, ha elengednék, ha megértené az anyja, hogy nem maradhat itt! Ha búcsút vehetne tőlük, nem így, lopva, tolvaj módjára kellene bujkálnia a szülői házban.
  Lassan elindult a kertre nyíló ajtó felé. Elfordította a kulcsot, azután kilépett a kertbe. A hold keskeny sarlója halvány fényt vetett a fekete bokrokra, a fák susogó leveleire. Fölrikoltott valami éjszakai madár, tétova szárnycsapkodás hallatszott a nagy diófa ágai közül, azután csend lett.
  Bálint nem bajlódott a kapu kinyitásával, nem is akarta tárva-nyitva hagyni a házat maga után, inkább a faragott terméskövekből emelt kerítésfalhoz lopakodott, már tegnap odakészített egy magas fűrészbakot, ezen a tót favágók szokták ősszel aprítani a tűzifát. Fellépett, kinyújtott kezével éppen elérte a fal tetejét. Nem kapaszkodott föl azonnal, fülelt egy darabig, nem hall-e lépéseket, de az éjszaka némán borongott.
  Iszákját átdobta a falon, riadtan hallotta, mekkorát puffan odaát. Azután gyorsan fölhúzódzkodott a fal tetejére, még egyszer körülnézett föntről, de nem látott senkit a homályban.
  Óvatosan, halkan lehuppant, nehogy fölkeltse a darabontok figyelmét, ha itt járnak valahol a szomszéd utcákban.
  Megkereste és leporolta az iszákját, azután a nyakába akasztotta.
  Hát sikerült! Már a szülői ház falán kívül áll, előtte az egész világ, arra vár, hogy csodálatos kalandok után meghódítsa! Örülnie kellett volna, de maga is meglepődött, hogy nehéz a szíve, szinte fojtogatta valami, alig jutott levegőhöz.
  Azt hitte, könnyű szívvel és könnyű léptekkel hagyja ott a házat, az utcát, a várost, és hirtelen belesajdult, hogy több köti őt ide, mint korábban gondolta, maga is megijedt tőle, milyen nehéz az elválás.
  Lépett néhányat a fal mellett, azt méregette, vajon felugorva elérné-e a tetejét, ha részeg, garázda zsoldosok bukkannának föl az utca kanyarulatában, s föl tudna-e mászni rá, hogy egy ugrással eltűnjék a másik oldalon, a biztos védelmet ígérő kertben.
  Ebben a pillanatban szabályosan dobbanó léptek hallatszottak az utca felső vége felől. A darabontok éjszakai őrjárata közeledett. Bálint meggyorsította a lépteit, úgy érezte, meghalna a szégyentől, ha elfognák, tömlöcbe zárnák, reggel pedig hazavinnék. Hogyan nézne az édesanyja, a testvérei szemébe? Szökésének híre gyorsan elterjedne a városban, kigúnyolnák, hogy csak az első sarokig jutott, összesúgnának a háta mögött, sőt a szemébe nevetnének.
  Tovább, tovább tehát, amilyen gyorsan csak lehet! A házfalak mellé húzódott, először csak sietett, végül futott, óvatos macskaléptekkel, hogy ne üssön zajt, s megnyugodva hallotta, hogy a darabontok dobogása elhalkul mögötte.
  Meglepődött, amikor hirtelen a városkapu előtt találta magát. Azt hitte, zárva lesz, s várnia kell, amíg hajnalban kinyitják, de már nyitva volt, ponyvával letakart nehéz katonai társzekerek gördültek ki rajta.
  Egész csapatnyi alabárdos őr állt ott, lobogó fáklyákat tartottak a kezükben, a parancsnokuk hangos szóval számolta a szekereket. Néha kísérő lovasok kis csapata ügetett ki utánuk, s belevesztek a kapun túli végtelen sötétségbe.
  Bálint meghúzódott a fal egyik kiszögellésében, sokáig figyelte a vonulást. Jó lenne kiosonni a szekerek között, de félt, hogy meglátják a fáklyák fényében, s még rosszabbul jár, mint ha az utcán kapnák el a darabontok.
  Azt hihetik, kárt akart tenni a szekerekben. Ki tudja, mi lenne vele, mire kiderül, hogy kicsoda valójában.
  Ekkor lovas rúgtatott előre a szekérsor mellett.
  - Hadnagy uram! - kiáltotta, amikor a kapuőrök parancsnokához ért. - Hátrább a fáklyákkal!
  - Miért? - kérdezte egy hang.
  - Puskaporos szekerek jönnek! Félre a fáklyákkal, de szaporán!
  Az őrök szétrebbentek, a kapu környéke egy szempillantás alatt sötétségbe borult. Bálint végig se gondolta, hogy mit tesz, hirtelen ellökte magát a faltól, s becsúszott két szekér közé.
  A mögötte jövő lovak fölhorkantak, kapkodták a fejüket, az egyik hosszan nyerített, de a kocsis a sötétben nem vette észre Bálintot. Megrántotta a gyeplőt, és felüvöltött:
  - Hóha, a Krisztusotokat!
  Bálint az előtte haladó szekér végéhez lapult, majdnem bebújt alá, s mögötte hamar megnyugodtak a lovak. Sokáig ment így, észre sem vette, hogy már régen kiért a kapun, s a Fülek felé kanyargó úton zörögnek a szekerek a Garam völgyében.