3.
Meddő vita

  A temetés utáni nap reggelén átjött hozzájuk Botos Pál, az apjuk testvére, aki városi tanácsnok volt, járatos a törvényekben, s a két fiút meg az özvegyet behívta a belső szobába.
  Botos Pálról senki sem mondta volna, hogy Lőrinc testvére, annyira különböztek egymástól. Lőrinc testesebb volt, lassúbb mozgású, csendes, megfontolt szavú, Pál vékony és mozgékony, a szava gyors, hogy néha érteni sem lehetett, a haja, a szemöldöke fekete, arcbőre barnás, mintha minden idejét a szőlőben töltené, és kora tavasztól késő őszig égetné a nap.
  Némán ültek egy darabig a félhomályos szobában, Botos Pál, hiába volt fürge szavú, most nehezen kezdett a mondandójához.
  - Rettenetes csapás érte a házat - szólalt meg végül bizonytalanul -, de az élet azért megy tovább.
  Bálint a többiekre nézett. Bátyja némán bámult maga elé, az anyja kendőt vett elő a gyászruha ujjából, beletemette az arcát, és felzokogott.
  Botos Pál zavartan köhintett.
  - El kell dönteni - folytatta -, hogyan legyen ezután!
  Ismét elhallgatott. A fiúk némán néztek rá, az özvegy már nem sírt, a szemét törölgette.
  - Úgy gondolom, a család megélhetése ezután is biztosítva van. A szőlő nem nagy ugyan, de szépen jövedelmez. Tegnap délelőtt beszéltem Scheler úrral, azt mondta, Botos Lőrinc fiainak mindig helyük van a bányánál. Ha megbecsülitek magatokat, vihetitek annyira, mint szegény megboldogult...
  Lőrinc lehajtotta a fejét, és aprókat bólogatott. Botos Pál ekkor Bálintra nézett, az egyetértés jelét várta tőle is, de Bálint megrázta a fejét.
  - Megköszönöm az irántam való... - hirtelen mind felé fordultak, és ettől elvesztette a biztonságát -... nekem azonban más elgondolásom van.
  - Ugyan mi lehet az? - kérdezte Botos Pál csodálkozva.
  - Nem maradok itt.
  Bálint látta, hogy anyja leejti kendőt tartó kezét az ölébe.
  - Hová mennél? - kérdezte váratlanul erős hangon.
  - Katona leszek!
  - Katona? Te? Még mindig nem felejtetted el ezt a gyerekséget?
  Bálint nem válaszolt.
  Csend támadt egy pillanatig, olyan mélységes csend, hogy behallatszott a kerten túli utcában elhaladó szekér zörgése. Botos Pál zavartan nézett egyikükről a másikra.
  - Mondtad ugyan, hogy el akarsz menni - szólalt meg Lőrinc -, de eddig mégis inkább a tudományok érdekeltek, szívesen tanultál...
  - És hol akarsz katonáskodni? - Botos Pál még mindig hitetlenül bámult rá, nem tudta, mennyire kell komolyan venni, amit hall.
  - Elszegődöm akárhová. Az Alföldön most kell a katona... a várakban...
  Az anyja odafutott hozzá, és magához szorította a fejét.
  - Nem engedem! - kiáltotta. - Az uram után a fiamat is elveszítsem?
  Bálint óvatosan kibontakozott az anyja öleléséből.
  - Két fia marad itthon, édesanyám! És meghalni itt is éppen olyan könnyű, mint az Alföldön.
  - Nem igaz! Nem igaz! Sose látlak többé, ha egyszer elmégy innen!
  - De hát miért akarsz elmenni? - kérdezte Lőrinc. - Sose voltál harcias fajta, inkább a tudományok...
  - Megkeresem azt a vörös hajú, forradásos képű haramiát, és megölöm.
  - Hát ezért? - Az özvegy szemét elfutotta a könny. - Apádért akarsz bosszút állni?
  Bálint némán bólintott. Mind őt nézték, az anyja meleg pillantással, a bátyja csodálkozva, de egy kis elismeréssel, Botos Pál pedig hitetlenkedve.
  - Tudjuk, nagyon szeretted apáduradat, ha utóbb néha volt is vele vitád... - kezdte az anyja rábeszélően, s Bálint hirtelen arra gondolt, ha akkor birokra kel a katonával, aki lefogta, és tőrt szegezett a torkának, talán megmenthette volna az apját. Lehet, hogy elfutnak a zsoldosok, talán bátorságra kapott volna valaki a bezárt, súlyosan vasalt kapuk és a betámasztott ablaktáblák mögött. - Esztelenség, amit akarsz, magad is elpusztulsz, és apádat akkor sem támasztod föl, ha megtalálod és megölöd a gyilkosát.
  - Hol keresnéd? - szólt közbe Botos Pál. - Hamarabb ráakadsz a szalmakazalba rejtett tűre, mint egy zsoldosra a mostani zűrzavaros világban. Hiszen a nevét sem tudod! Csak az bizonyos, hogy valahová Szolnok vagy Temesvár felé indult az a csapat...
  - Tanácsnok uraimék darabontjai itt a városban nyomát vesztették! - kiáltotta indulatosan Bálint. - Én tudom, hol keressem! Az Alföldön vonul a török, oda küldik most a katonákat, Szolnokra vagy Temesvárra!
  - Azt hiszed, Szolnok meg Temesvár itt van egy ugrásra a Garamon túl, hogy csak úgy odasétálhatsz?
  - Amíg itt volt a városban az a haramia, nem is kerestették! - mondta újra makacsul Bálint.
  - Az a néhány városi darabont nem szállhatott szembe a zsoldoshaddal - morogta sértetten Botos Pál. - Aztán, ha előkerül is az a vétkes, cimborái megesküsznek, hogy akkor éppen valahol a város másik végében járt. - Legyintett. - Eh! Felfordult a világ, eskü, emberélet annyit ér, mint a pelyva.
  - Majd megbünteti az Isten - suttogta az özvegy. - Rabságba hurcolja, felkoncolja a török, vagy a ragály végez vele.
  - Azt akarom, hogy tudja, miért hal meg! - kiáltotta Bálint. - Hogy tudja, ki vagyok én, és emlékeztessem az apámra, mielőtt végzek! azzal a nyomorult rablóval!
  Az anyja némán, megütközve nézte.
  - Nagyon megváltoztál - mondta végül csendes, szomorú szemrehányással. - Szelíd, kedves fiú voltál, azt hittem tanító lesz belőled vagy pap...
  - Láttam, hogyan villant meg a gyilkos tőre, édesapám hogyan bukott hörögve a porba! Lehet, hogy abban a pillanatban más ember lettem. Ne is kérleljen, édesanyám, ne nehezítse az elválást! Úgyis elmegyek, ha nem enged, hát megszököm.
  Bálint körülnézett, s belesajdult a fájdalom, ahogy anyja és bátyja tágra nyílt szemét meglátta. Úgy szereti őket, mint senkit a világon! Hát miért nem értik meg, hogy neki most el kell mennie? Visszajön, ha valóra váltotta szándékát, a sors bocsájtotta rá ezt a próbát, rongy ember, ha meg nem állja.