2.
Sorsdöntő elhatározás

  Nehéz csend telepedett a következő napokban a Botos-házra. Bálint anyja kisírt szemmel üldögélt a vasrácsos udvari ablak előtt, csak ritkán és suttogva szólt, mintha félne megzavarni a némaságot. A két nagyobb fiú is szótlanul járt-kelt a nagy, bolthajtásos házban, ha látogatók jöttek, mondták az ilyenkor szokásos szavakat, gépiesen elismételték, mi történt, hogyan történt.
  Botos Lőrinc bányafelügyelőt sokan ismerték és tisztelték Besztercebányán, egymásnak adták a kilincset a látogatók.
  András is megilletődve nézte a fekete ruhás, szomorú szemű embereket, bátyjai fájdalmas tekintetét, hallgatta halk szavaikat, de néha azért megfeledkezett a gyászról, nagyokat kiáltott, amikor Néróval, a hófehér komondorral játszott az udvaron, csak akkor szótlanodott el ismét, ha édesanyja sápadt arca jelent meg az ablak vasrácsa mögött.
  Bálint furcsa ürességet érzett ezekben a napokban. Két évvel idősebb bátyja, Lőrinc volt a gazda, olyan magától értetődően vette át a ház ügyeinek intézését, hogy Bálintnak eszébe sem jutott ellentmondani neki. Tette azért ő is, amit kellett, virrasztott az emeleten felállított ravatal mellett, ott volt, ha részvétüket kifejező látogatók jöttek, de valahogy távoli volt minden, mintha ő már nem is itt volna, ez a ház nem ugyanaz lenne...
  A temetésre a fél város elment, a hegyoldalban lévő temető feketéllett a néma tömegtől. Nemcsak a rokonság volt ott, meg az ismerősök a bányától, hanem idegenek is jöttek, gyors szárnyakon szállt a hír, az emberek úgy érezték, velük is bármikor megeshet ugyanaz, ami Botos Lőrinccel történt, a félelem és a megrendülés hozta ki őket a temetőbe.
  Zúgtak a harangok, szállt a fájdalmas ének a nyitott sír fölött, Bálint beszívta a tömjén édeskés füstjét, s amikor tekintete egy pillanatra a lent elterülő városra tévedt, hirtelen maga is megdöbbent, mennyire idegennek érzi már a jól ismert utcákat, házakat, tornyokat.
  Elmegyek innen! - tolakodott elő ismét a régi gondolat, de már nem mint távoli, ködös, bizonytalan terv, hanem eldöntött tény, bizonyosság.
  Az elmúlt napok feszültsége hirtelen feloldódott benne, szinte derűs nyugalom szállta meg.
  A pap a Szentírásból idézett, a megbocsátásról beszélt, s Bálint keze hirtelen ökölbe szorult, mert a forradásos arcú zsoldos jutott eszébe, amint megvetően eldobja az ezüstdénárt, és megmarkolja a ruhát az apja mellén. Azután tőr villant, szemmel követhetetlen gyorsasággal.
  "Nem cél nélkül indulok a világba, arra teszem föl az életemet, hogy azt a haramiát megtaláljam! - gondolta Bálint. - Nincs megbocsájtás! Az csak a gyengék és a gyávák önáltatása!"
  Ő pedig most erősnek és bátornak érezte magát, puszta kézzel szembeszállt volna akár a négy zsoldossal is.
  - Megkeresem és megölöm! - nemcsak gondolta, halkan ki is mondta a szavakat.
  Ha a mellette állók közül ránézett valaki abban a pillanatban, azt hihette, hogy imádkozik.