1.
Egy pillanat, amelytől minden megváltozik

  Dél volt. Lágy harangszó úszott a házak fölött, visszaverődött a közeli hegyoldalakról, és egyre halkulva elveszett a szikrázó, végtelen tavaszi kékségben. A nyitott ablakokból frissen főtt ételek illatát hozta a szél.
  Négyen mentek egymás mellett a keskeny utcán. Középen Botos Lőrinc a későn született legkisebb fiúval, Andrással, aki még a tizedik évét sem élte meg, mellettük kétoldalt az ifjabb Lőrinc és Bálint ballagott.
  Mindketten hallgattak, de mennyire más volt a hallgatásuk! Lőrinc derűsen nézett maga elé, még ott zúgtak a fülében az orgona hangjai, nem akarta, hogy emberi szó megtörje a varázsukat. Bálint dacosan nézett maga elé, a világért sem emelte volna föl a pillantását, mintha makacsul keresne valamit az utca porában. Így ült a templomban is, leszegett fejjel, hallotta az orgonaszót, de a hangok leperegtek róla, mintha nem is magasztosan szárnyaló zenét, de kalapácsütéseket, fűrészsivítást hallott volna.
  Egyre a reggeli vita szavai törtek föl az emlékezetében. Nem is volt igazi vita; apja nem hagyta, hogy ő ismét elmondja, miért akar elmenni ebből a városból, kurtán leintette, és még nevetett is rajta. Éretlen, taknyos kölyöknek tartja, aki nem tudja, mit beszél, amikor újra és újra előhozza, hogy el akar menni, mert nyomasztják a szűk utcák, elevenen eltemetik a vasrácsos ablakú házak, a homályos kapualjak, mert nem akar élni a mozdulatlanságnak, a változatlanságnak ezen a szigetén, miközben tudja, hogy a világ. tele van színes kalandokkal. Nem akar az apja és a bátyja nyomában belépni a bányához, hogy egész életét árkus papirosok, végtelen számoszlopok között töltse, miközben vakmerő emberek csodálatos fölemelkedésétől hangos a világ.
  Ezt szerette volna elmondani az apjának, de a gúnyos tekintet, a lekicsinylő hang belefagyasztotta a szót.
  "Elmegyek! Elmegyek! - ismételgette magában minden lépésnél. - Akkor is, ha szöknöm kell!"
  Óvatosan fölnézett, a fejét nem emelte, csak a szeme sarkából pillantott az apjára, nehogy találkozzék a tekintetük.
  Az enyhén emelkedő út megdobogtatta Botos Lőrinc szívét. Arca kipirult, kalapja alól vékony izzadságpatak csordult alá. Elengedte s fia kezét, és ünneplő posztóruhája zsebéből nagy kendőt vett, elő.
  - Minden évben meredekebb ez az út - mondta zihálva, és megtörölte az arcát.
  Lőrinc mosolyogva hallgatott, András egy követ rugdosott a fal mellett. Jócskán eléjük került, szürkésfehér por szállt fel a nyomában.
  Botos Lőrinc éppen eltette a kendőt, amikor részeg óbégatás harsant föl a közelükben. Még nem látták, hogy kik ordítanak, mert az utca élesen elkanyarodott. András visszaszaladt az apjához.
  - Istentelen pogányok! - mormogta Botos Lőrinc, és megfogta a fia kezét. - De a darabontok majd ellátják a bajukat!
  - Hacsak nem zsoldosok - felelte az ifjabb Lőrinc. - Azokkal nem mernek ujjat húzni a városi darabontok. - Hallgatott egy pillanatig, azután hozzátette: - Talán jobb volna elkerülni őket!
  Az apja hátranézett, mintha fontolgatná, hogy visszamenjenek-e a templom felé, amerre a keresztutcákon elkerülhetik a részegeket, azután megcsóválta a fejét.
  - Lehet, hogy csak duhaj legénykék, akik férfiembert akarnak játszani.
  - Ahogy apámuram gondolja - felelte Lőrinc, de nem volt sok meggyőződés a hangjában.
  Lassan elindultak. Botos Lőrinc nehezen kapkodta a levegőt, telt, kerek arcán ismét végigfutott egy izzadságcsík, de most nem állt meg, hogy letörölje. Az ifjabb Lőrinc közömbös tekintettel ballagott mellette, csak megrebbenő szeme mutatta, hogy nehezen tud nyugodtnak mutatkozni. Bálint továbbra is makacsul a földet nézte, hidegvért színlelt, de hirtelen megfeledkezett a szökésről is, a gyomra összerándult, és mintha nagy gombóc akadt volna meg a torkában. András az apjához bújt, nyirkos kis kezével egyre erősebben szorította az ujjait.
  A hangoskodás mind közelebbről hallatszott, azután az utca kanyarulatában négy zsoldos bukkant föl. Kettő erősen dülöngélt, a másik kettő támogatta volna őket, de maguk sem tudtak szilárdan megállni a lábukon. Teli torokból üvöltöttek valami trágár német dalt, és nagyokat röhögtek közben. Az ordibálásból csak néha lehetett kivenni egy-egy szót, de az is éppen elég volt, hogy Botos Lőrinc arca vörösre váljék a haragtól.
  - Térjünk ki, apámuram! - súgta Lőrinc.
  Félrehúzódtak a fal mellé.
  - Pogány disznók! - szűrte a szót a fogai között Botos Lőrinc. - Ezek mennek az igaz hit védelmére a török ellen! Jaj annak az országnak, amelyik ilyen népség védelmére szorul!
  A katonák már majdnem elhaladtak mellettük, de a szélső, akinek émelyítő hagymaszaga és izzadságbűze megcsapta őket, hirtelen megállt.
  - Was?! - kiáltotta. Megragadta a ruhát Botos Lőrinc mellén, és egészen közel hajolt hozzá. - Was sagst du? - Kivillant hiányos, sárga fogsora.
  Botos Lőrinc hátrább lépett volna, de a házfalnak ütközött.
  Egy hórihorgas, vékony zsoldos, akinek vörös haja csimbókokban lógott a vállára, félretolta a társát, és békítően rájuk vigyorgott.
  - Nem ő haragszik - mondta. - Van benne bor, az a dühös.
  Botos Lőrinc szótlanul megigazította a ruháját, és indult volna, de a vörös hajú zsoldos elállta az útját. Amikor egy kissé oldalt fordult, Bálint észrevette, hogy hosszú, fehéren behegedt vágás van a bal arcán, a halántékától egészen az álláig.
  - Ő még szomjas - folytatta a zsoldos. - Van nagy meleg... de nincs pénz... te adod neki pénz, ő lesz neked barát.
  Csend volt egy pillanatig, azután a zsoldosok egymás között váltottak néhány szót, majd sürgetően közelebb húzódtak.
  - Adjon nekik valamit, apámuram! - mondta Lőrinc. Vékony arcán megfeszültek az izmok. - Ezektől másképpen nem szabadulunk.
  - Ja! Ja! - lelkendezett a sebhelyes arcú zsoldos. - Te vagy fiatal, de van neked már sok ész! - Akkorát csapott Lőrinc vállára, hogy a fiú térde megroggyant. - Mi megyünk törökre meghalni értetek... te adhatsz ezért nekünk... legyen kis bor...
  Botos Lőrinc a zsebébe nyúlt, és egy pénzdarabot vett elő.
  Mind egyszerre kaptak utána, de a vörös hajú, sebhelyes zsoldos állt legközelebb, ő kaparintotta meg. Egy pillanatig a markában szorította, azután, amikor látta, hogy a többiek már nem akarják erővel elvenni tőle, lassan szétnyitotta az ujjait, és mohó kíváncsisággal közelebb hajolt. Egy kis ezüstdénár tapadt izzadt, piszoktól szürke tenyeréhez. Három társa csalódottan felmordult.
  - Te adsz nekünk csak ez? - A zsoldos tekintete elsötétült, a pénzt dühösen a háta mögé hajította. Elkapta a ruhát Botos Lőrinc mellén, és teljes erejéből megrázta.
  András rémülten fölsírt, még most is görcsösen szorította az apja kezét.
  Bálint ugrott volna, hogy segítsen, de hirtelen egy tőr hegye villant meg előtte. Az egyik részegen támolygó katona, mintha egy pillanat alatt kijózanodott volna, vasmarokkal elkapta a karját, bal kezével pedig tőrt szegezett a torkának.
  - Hohó! - kiáltotta gúnyosan, azután még mondott valamit, de Bálint nem értette.
  Egy zsoldos beletúrt Botos Lőrinc zsebébe. Az ifjabb Lőrinc nekiugrott, de a katona sokkal erősebb volt, egyetlen lódítással messzire lökte magától.
  Botos Lőrinc elengedte a fia kezét. András földbe gyökerezett lábbal állt mellette, arca eltorzult a félelemtől.
  - Fuss! - kiáltotta az apja, s a fiú, kikerülve egy utána nyúló kezet, rohanni kezdett hazafelé.
  Botos Lőrinc, hogy mindkét keze felszabadult, elkapta a vörös hajú zsoldos karját. A vastag ünneplő posztómente nagyot reccsent. Botos Lőrinc a falhoz szorította a zsoldost, ujjai a torkára fonódtak. S ekkor egy villanás volt az egész. Bálint látta, hogy apja a melléhez kap, ujjai közül vér szivárog elő, azután hörögve előredől, s lassan lecsúszik a porba. Ugrott volna, hogy fölsegítse, de a nyakához nyomott tőr megállította.
  - Átkozott gyilkosok! - nyögte. - Haramiák!
  Egy pillanatra mind megdermedtek, azután az egyik katona kiáltott valamit, és mind a négyen futásnak eredtek. Nehéz, patkolt bivalybőr csizmájuk dobogása gyorsan halkult, csak áttetsző porfelhő maradt utánuk.
  A két fiú Botos Lőrinc mellé térdelt.
  - Édesapám! - Bálint torkát sírás fojtogatta, amint fölé hajolt. - Ugye csak megsebesült? Mondjon már valamit! Nézzen ránk!
  De Botos Lőrinc rezzenetlenül fölfelé nézett a végtelen kékségbe, tágra nyílt szemében megcsillant a napfény.