|| VISSZA || TOVÁBB ||

Bistey András: Élt itt egy ember



14

  A malom leállt, két románkatona ült belakatolt ajtaja mellett, hátukat a hűvös falnak támasztották. Kinyújtott lábszáruk keresztbe ért a keskeny, egyenetlenül lerakott kőjárdán. Egyikük az ölében tartotta a puskáját, a másik a falnak támasztotta maga mellett. Napraforgómagot rágtak, a héját maguk köré köpködték a porba.
  Tombolt a kánikula, hetek óta nem esett.
  Borbás szuszogott, izzadt sötét öltönyében, úgy énezte, a kalapja alól percenként izzadságpatakok indulnak lefelé az arcán és a nyakán. Ilyenkor megállt, a zsebkendőjével megtörölte a homlokát, de a hőségben ez csak pillanatnyi enyhülést adott.
  A malom árnyékában Borbás elégedetten föllélegzett, két ujját a kemény gallér alá dugta, próbálta lazítani, hogy ne vágjon olyan mélyen a nyakába.
  Amikor a katonákhoz ért, megtorpant egy pillanatra. Azt várta, hogy a lábukat visszahúzzák a járdáról, utat engednek neki, de nem mozdultak. Az egyik közönyösen köpködte tovább a magot, a másik pedig fölemelte a fejét, és kihívóan ránevetett.
  Borbás egy pillanatig tétovázott, átlépjen-e a katonák kinyújtott lábaszárán, de félt, hogy valamelyikük fölemeli majd a lábát, és ő a sötét öltönyében végigvágódik a járdán. Kikerülte hát az ormótlan bakancsokat, de a járda mellett már finom porrá törték a kocsik a földet, s a por lótrágyával, széthullott búzaszemekkel, eldobott, széttaposott csikkekkel keveredett. Borbás tükörfényesre kefélt cipője mélyen elmerült a porban. Visszakapta a lábát, az agyát egy pillanat alatt elöntötte a vér, fojtott hangon káromkodott.
  Az egyik katona mondott valamit, azután mindketten hangosan fölnevettek.
  - Rohadt gazemberek! A kurva anyátokkal szórakozzatok! - mormogta Borbás maga elé.
  A káromkodás könnyített rajta, de még mindig vörös karikák táncoltak a szeme előtt.
  Átvágott az úton, a hátában érezte a katonák gúnyos pillantását, a fülében még egyre visszhangzott a nevetésük.
  Nem baj! - gondolta. - Nem baj! Nem baj! Nem baj!
  Ezt ismételgette magában, amíg a Balajthyék kapujához nem ért. Megrántotta a csengő fogantyúját.
  Ezért is megfizetünk! - folytatta a gondolatot. - Mindenért megfizetünk mindenkinek! Először a vörösöknek, azután ezek a pimasz vademberek is megkapják a magukét!
  A cselédlány kinyitotta az előszobaajtót. Egy darabig fürkészte, hogy ki áll a kapuban.
  - Nyitva van! - kiáltotta végül, amikor megismerte a látogatót.
  Borbás belökte a rácsos kaput, átment a kerten.
  A lány mosolyogva félreállt az ajtóból, hogy beléphessen az előszobába.
  - Kezét csókolom, nagyságos úr!
  Elvette a kalapját. Amikor észrevette, hogy Borbás dühös, elkomolyodott.
  - Itthon van a nagyságos asszony?
  - Igen.
  Balajthyné kinyitotta az ajtót.
  - Maga az, Borbás? Meghallottam a hangját...
  Bevezette a férfit a nappaliba. Leült, helyet mutatott a szemközti fotelban. Hallgattak egy pillanatig.
  - Valami baj van? - kérdezte végül az asszony.
  Borbás legyintett.
  - Ezek a szőrös talpú hegylakók, ezek a gazemberek azt hiszik, hogy most az övék a világ!
  - Csak nem tűzött össze velük?
  Hitetlenkedés bújkált az asszony hangjában.
  Borbás vállat vont.
  - Apróság, kedves Zsuzsanna. Ne törődjön vele, már túl vagyok rajta.
  - De hát mi történt? - Az asszony kíváncsian előrehajolt.
  - Elállták az utamat a járdán, kerülgetnem kellett őket. Ez a primitív emberek szokásos viselkedése. Azt hiszik, most mindent megengedhetnek maguknak... és sajnos jórészt ez így is van. Szerencsére néhány hét múlva hazamennek, nem kell tragikusan venni... Leverték a vörösöket, és ezért még hálásak is lehetünk nekik.
  - Az asszony hallgatott.
  - Hát ezt is megértük, kedves Zsuzsanna - mondta egészen más hangon Borbás egy pillanatnyi csend után. - A diktatúra megbukott, és mi élünk...
  Szétnézett a félhomályos szobában, mintha most látná először a dohánybarna huzatú fotelokat és a széles heverőt, a cirádás öntöttvas kályhát, a faliszekrényt, ahol Balajthy az italt tartotta, és a képeket. Mélyet szippantott a levegőből, amelyben az asszony parfümjének illata összekeveredett a kis asztalon vázában álló rózsacsokor illatával. Borbás ellágyult arccal szívta be a szoba jellegzetes illatát, amely régebben mindig olyan meghitt állandósággal üdvözölte már az előszobában, amikor meglátogatta az asszonyt. Az elmúlt hónapokban azonban Borbás sokkal zaklatottabb volt annál, hogy illatokra figyelhetett volna, és most a ráismerés boldog érzésével szívta be ismét.
  - Élünk - felelte az asszony -, de...
  Borbás felugrott, kezet csókolt neki.
  - Mélységesen együttérzek magával, kedves Zsuzsanna! Gézának voltak hibái, de talpig úriember volt. Az ő, megalkuvást nem ismerő szilárdsága tartotta bennünk a reményt a sötét napokban. Mártírhalála a szívem mélyéig megrendített. Nagyon sokkal tartozunk neki, s ha már arra nincs alkalmunk, hogy megfizessük az adósságunkat, azt hiszem, kedves Zsuzsanna, magát kellene kárpótolnunk, amennyire lehetséges, e nagyszerű ember hiányáért.
  - Hogyan akar kárpótolni, Borbás? Mivel? Kivel? Önmagával?
  - Ne legyen cinikus, kedves Zsuzsanna. Ne higgye, hogy amiért az elmúlt hónapokban a körülmények nem tették lehetővé... - megakadt, egy pillanatra elvesztette a biztonságát. Az asszony álmos, közömbös tekintettel nézte. - Nem találkozhattunk, amíg Géza bármikor hazajöhetett... beszéltünk már erről, biztosan emlékszik rá, kedves Zsuzsanna. Ez azonban nem jelentette, hogy kevésbé szerettem volna, mint korábban, amikor...
  -... amikor a szeretője voltam. Miért nem nevezi nevükön a dolgokat?
  - Ez a szerelem adott erőt a nehéz napokban...
  Az asszony fölnevetett.
  - Miért nevet ki? - kérdezte Borbás sértődötten.
  - Mindig nyakatekerten fejezte ki magát, Borbás, de most különösen elemében van. Érzem, hogy mondani akar valamit, de fogalmam sincs, hogy mi az. Maga tudja?
  - Igazságtalan, kedves Zsuzsanna - mondta Borbás feszengve. - Igazságtalan és türelmetlen. De megértem a lelkiállapotát, és méltányolom is. Azt azonban meg kell értenie, most a legfontosabb, hogy a maga dolgai elrendeződjenek. Maga a fontos most, Zsuzsanna, az én érzelmeim, az én vágyaim...
  - Az önzetlenség lovagja! - mondta gúnyosan az asszony. - Meg kell hagyni, hogy szépen becsomagolja nekem...
  Borbás tiltakozóan fölemelte a kezét.
  - Az én érzelmeim, az én vágyaim várhatnak! - idézte gúnyosan az asszony. - Várhatnak szent sohanapjáig! - Hirtelen elkomorodott, két mély, függőleges ránc jelent meg a szája két sarkában. Borbás csodálkozva nézte, eddig nem vette észre ezeket a ráncokat - Amióta Gézát elvitték a vörösök, rám se nyitotta az ajtót! Pedig akkor aztán tényleg nem kellett tartania tőle, hogy meglep bennünket.
  - De hát... amíg ő a börtönben... addig mi itt...
  Az asszony dühösen, türelmetlenül legyintett.
  - Fejezze már be, Borbás! Meddig akarja játszani a hülyét?
  - De kedves... - a férfi fölemelkedett a fotelból.
  - Üljön vissza! Maga is nagyon jól tudja, hogy Gézával évek óta... semmi közünk nem volt egymáshoz. Nem szerettem. Sőt, hányingerem támadt, ha megéreztem az örökös borszagát, ha meghallottam a rekedt hangját, vagy... eh! Mit magyarázom ezt magának? Egyáltalán nem érdekelt, hogy börtönben van-e vagy szabadon, él-e, vagy meghalt... még ha most viselnem is kell ezt a gyászruhát!
  Borbás felugrott, kezet csókolt az asszonynak.
  - Ez is remekül áll magának, kedves Zsuzsanna. A szomorúság megszépíti...
  Az asszony elrántotta a kezét.
  - Itt akar hagyni, Borbás, be akarja fejezni... de túlságosan gyáva ahhoz, hogy megmondja, hát a lelkiismeretét meg az áldozatkészségét emlegeti...
  - Egyáltalán nem akarom egyedül hagyni, kedves Zsuzsanna. Ezekben a nehéz napokban... Most is azért jöttem, mert segíteni akarok. Gondolt már a jövőjére? - Az asszony hallgatott. - Ugye nem? Én viszont igen, és ez sokkal jobban bizonyítja, hogy szeretem, mintha... mintha...
  - ...mintha együtt akarna hálni velem! Ezt szerette volna mondani? - Az asszony tűnődve hallgatott egy darabig. - Szóval elrendezi a dolgaimat, segít, a barátom lesz... ez is valami, Borbás.
  - A Géza halála önt, kedves Zsuzsanna, olyan helyzetbe juttatta - hadarta Borbás -, amelyben a társadalomnak kötelessége a segítségére sietni.
  Az asszony csodálkozó grimasszal megkérdezte:
  - Milyen segítségre gondol?
  - Ezt még nem tudhatjuk pontosan. A helyzet egyelőre túlságosan zavaros. Az sem bizonyos, hogy milyen rendszer következik a románok kivonulása után. Ha visszatér a király, maga, kedves Zsuzsanna, a férje és a saját érdemei elismeréseként magas rangot, címet kaphat. De elképzelhető, hogy egy korlátozott földosztás keretében az állam földdel honorálja az érdemeket. Megállapíthatnak életjáradékot vagy egyszeri magasabb összeget, esetleg hitelt kamatmentesen vagy kedvező kamattal hosszú lejáratra, hogy modernizálhassa a birtokot... Látja, rengeteg lehetőség van.
  - Túlságosan is sok a lehetőség - mondta az asszony reménytelenül. - Nem hiszem, hogy bármelyik is egyhamar megvalósulhatna.
  - De igen! - kiáltotta Borbás. - És hamarabb, mint gondolja! Egészen biztos, hogy a románok néhány héten belül kitakarodnak. De addig sem szabad tétlenül várnunk.
  - Mit akar?
  - Nyilvánvalóvá kell tenni a maga veszteségét - felelte Borbás izgatottan. Alig tudott megmaradni a fotelban, erővel kellett visszafognia magát. A félhomályos szobában is izzadt, ugyanúgy, mint korábban a perzselő napfényben.
  Az asszony még mindig hűvös és nyugodt volt, ajakbiggyesztve nézte Borbás izgatottságát.
  - Mit kell nyilvánvalóvá tenni?
  - A maga veszteségét... a maga áldozatát, kedves Zsuzsanna! Később elkezdődik a tülekedés, mindenki veri majd a mellét, és nyújtja a kezét. Előnyt kell szerezni.
  - Iszik valamit? - kérdezte az asszony.
  Borbás türelmetlenül legyintett.
  - Majd később. Kérem, Zsuzsanna, hallgasson végig, vegye komolyan, amit mondok! Elsősorban a maga érdeke, hogy...
  - Ezt szánja nekem végkielégítésül?
  Borbás elkínzott arccal a plafonra nézett.
  - Már a románokkal meg kell toroltatni Géza megölését - mondta. Lassan, tagolva ejtette a szavakat, mintha nem bízna benne, hogy az asszony egyébként megérti, amit mond. - Így maga, kedves Zsuzsanna, lezárt üggyel jelentkezik, amikor a többiek még bizonyítékok után szaladgálnak, pereskednek... Egyébként így sem maga lesz az első. Hallottam, hogy a betétesek, akiknek a pénzét közmunkára igénybe vették, máris keresetet adtak be a bíróságon...
  - Azt mondta, hogy a románokkal kell megtoroltatni Géza halálát. De mi közük ehhez a románoknak?
  Az asszony még mindig mozdulatlanul, félig leeresztett szemhéjakkal ült a fotelban. A redőnyök között bevágó napfény csíkokra szabdalta a berendezést. Borbás megtörölte a homlokát, s egy másodpercre az asszony arcán felejtette a, pillantását.
  Még egy-két év - gondolta -, és nagy, kövér, lomha nő lesz, akinek az evés a legnagyobb öröme.
  - Mit néz, Borbás? - kérdezte az asszony.
  - Miért kérdezi?
  - Olyan furcsán nézett rám, mintha először látna... - Nevetett. - Vagy hirtelen észrevett volna valamit. Öregszem?
  - Maga sohasem öregszik meg, kedves Zsuzsanna - mondta Borbás, és eltette a zsebkendőt. - Éppen ellenkezőleg, a bánat megszépítette.
  - Milyen bánat?
  - Hát a Géza halála miatt... - hebegte megütközve Borbás.
  Az asszony felugrott.
  - Nem érti, hogy szó sincs bánatról? Örülök, hogy megszabadultam attól a vadállattól! De maga olyan korlátolt, Borbás, hogy ennyit már nem képes felfogni! Az asszonynak meghalt a férje, tehát bánatos. A maga esze ennél többet nem bír tudomásul venni, pedig látta, hogyan éltünk... maga aztán tényleg tudja...
  - Nem értem, hogy miért mond ilyeneket, kedves Zsuzsanna, amikor egyre a maga érdekében fáradozom. Lehet, hogy nem látom át teljesen, ami a lelkében végbemegy, de ez még nem ok arra, hogy...
  Az asszony türelmetlenül legyintett.
  - Inkább azt mondja meg, milyen szerepet szán a románoknak ebben az ügyben?
  - El kell érnünk, hogy a százados ismét elrendelje Sümegi letartóztatását. Sőt, ennél még többet kell tennie. Ha Sümegit kivégzik a Géza halála miatt, ez megtámadhatatlanná teszi a maga jogait.
  - A jogaimat? Mire?
  - Például a kártérítésre. Ahogy mondtam...
  - Miért Sümegit akarta kivégeztetni? - kérdezte az asszony megütközve. - Hiszen Gézát az őr lőtte agyon.
  - Az őr elmenekült, lehet, hogy külföldre szökött, és sohasem kerül elő. Sümegi egyébként is fontosabb személy, nyomatékot ad az ügynek. Járási népbiztos volt, a történtekért tehát felelősséggel tartozik: az árokszállási gyilkosságokért, Géza haláláért, a rekvirálásokért, a takarékbetétek lefoglalásáért. Nagyon valószínű, hagy mindent elárvereznek, ami Sümegi után marad, a házat, a műhelyt, mindent. Így legalább egy kis részben kárpótolni lehet a betéteseket. Beszéltem néhány emberrel, mind azt mondták, hogy ha Sümegi háborítatlanul élhetne itt, ezzel elismernénk, hogy amit tett, az nem volt törvénytelen. Ez pedig abszurdum, maga is beláthatja, kedves Zsuzsanna.
  - Tehát Sümeginek mindenképpen pusztulnia kell, s ha már pusztul, miért ne húzzunk mi is hasznot a halálából? - kérdezte az asszony gúnyosan.
  - Árnyaltabban kell néznie a dolgokat, kedves Zsuzsanna - felelte Borbás. - Ha túlságosan leegyszerűsítjük...
  - Tulajdonképpen sajnálom... - mondta elgondolkozva az asszony.
  - Magunk között szólva, bizonyos értelemben én is sajnálom. - Borbás vállat vont. - Néhányszor beszéltem vele. Furcsa volt, hogy bevette magát a főszolgabíró régi irodájába... egy géplakatos..., de azt hiszem, személy szerint nem volt gonosz. - Hallgatott egy darabig, azután emeltebb hangon folytatta: - De kiszolgálta a diktatúrát, és most csak ez számít! Az elnézés, a megbocsátás olyan gesztus lenne, aminek a hatása már túlmenne rajtunk, s amit a most formálódó új rendszer, akármilyen lesz, úgysem viselne el. Egyetért velem, kedves Zsuzsanna?
  - Az asszony vállat vont.
  - Nem értem, hogy mihez kéri az egyetértésemet.
  - Szükség van az egyetértésére, hiszen hivatkoznunk kell magára, amikor fölkeressük a katonai parancsnokot.
  - A századost?
  - Borbás legyintett.
  - A százados túl jelentéktelen figura ehhez az ügyhöz, és nem is lehet megbízni benne, amióta elengedte azt az embert. Képzelje, drága Zsuzsanna, Sóti feltűzte a francia Becsületrend szalagját, úgy ment el a századoshoz, és kieszközölte, hogy Sümegit engedje szabadon! Hihetetlen, hogy egy ilyen művész mibe ártja magát! No, de nem róla van szó. Tehát megkeressük a százados fölöttesét, a berényi parancsnokságon. Hasznos volna, ha maga is bejönne velünk, kedves Zsuzsanna. Talpig gyászban, szomorúan... hol van az a férfi, aki visszautasítaná a kérésünket?
  - Mire akar fölhasználni!? - kérdezte az asszony bizalmatlanul.
  - Ez a maga érdeke is, kedves Zsuzsanna! - vágta rá Borbás. - És nem is hazudik, hiszen valóban gyászol... a ruha...
  - A végén még elad engem valamelyik román tisztnek...
  Borbás tiltakozóan magasra emelte a kezét, és felugrott.
  - ...vagy elcserél Sümegiért - tette hozzá az asszony.
  Borbás lehajolt, megcsókolta a kezét.
  - Ne gonoszkodjék velem, kedves Zsuzsanna, hiszen tudja, hogy szeretem, és csak a maga érdekei irányítják a tetteimet. Ugye megígéri, hogy eljön Berénybe?


15

  A lovak patkói egyhangúan csattogtak a makadámút apró kövein, a könnyű homokfutó puhán ringatózott a jegenyefák között. Balajthyné hátradőlt az ülésen, fölhajtotta a fekete fátyolt a kalapjára és élvezte, hogy a szél simogatja az arcát. Az árnyékok már hosszúra nyúltak, a fény nem könnyeztette meg, ha a napba nézett.
  Borbás fogta a gyeplőt, de nem a bakon ült, hanem hátul, Balajthyné mellett. A lovak lassú trappban ügettek, a férfi éppen csak az ujjai hegyével tartotta a kantárszárat. Gyerekarcú fiatalember ült az asszonnyal szemben, kissé zavarban volt, kamáslis lábát nehezen tudta úgy tartani a szűk helyen, hogy az asszonynak legalább a ruhája ne érjen hozzá.
  - Úgy beszélt, mint a vízfolyás - mondta Borbás elismerően, és füttyentett hozzá. - Hogy tanulta meg ilyen jól ezeknek a nyelvét?
  A fiatalember barnás arcbőre egy kissé sötétebb lett.
  - Hallottam gyerekkoromtól - felelte. - Ragadt rám, mint a bogáncs.
  Borbás nevetett.
  - Mint a bogáncs! De jól mondta!
  Megrántotta a gyeplőt, a lovak egy darabig gyorsabban trappoltak, azután ismét fölvették a korábbi tempót.
  - Akárhogy tanulta meg - mondta Borbás -, nagyon sokat segített vele.
  A fiatalember zavartan vállat vont.
  - Azt hiszem, ezzel nyertük el az őrnagy jóindulatát. Igencsak kikerekedett a szeme, amikor maga oláhul kezdett vele beszélni. Nemigen szokhatott hozzá ezen a vidéken.
  - Nálunk marad? - kérdezte hirtelen Balajthyné.
  - Úgy érti, nagyságos asszony, hogy maradok-e a gimnáziumban?
  Az asszony bólintott.
  - Szeretnék. Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam, hogy menekült létemre ilyen hamar állást kaptam.
  - Hiányzik magának Erdély?
  - Most még minden olyan zavaros... ez más vidék, másfajta emberekkel. Biztos, hogy hiányozni fog... de mit tehettem volna? Én csak Magyarországon tudok élni.
  - Istenem! - Az asszony ellágyuló, anyás pillantást vetett rá. - Maga, még olyan fiatal, és máris mi mindenen ment keresztül!
  - Hány éves, tanár úr? - kérdezte Borbás.
  - Huszonöt - felelte kényszeredetten a fiatalember.
  Zsebkendőt vett elő, megtörölte a felsőajkát, amelyet vékony, nyírott bajusz keretezett.
  - Mit szól? - az asszony Borbáshoz fordult. - Huszonöt éves, és máris így kivetve a világba, egyedül, se család, senki, aki mellette állna.
  Borbás hallgatott, csend volt egy darabig.
  - Szinte hihetetlen, hogy már hét hónapja él a faluban, és most találkozunk először.
  A fiatalember zavartan meghajolt egy kicsit.
  - A körülmények, nagyságos asszony... a diktatúra nem kedvezett a társasági életnek... nem volt alkalom...
  Az asszony Borbásra nézett.
  - Nem bocsátom meg magának, Balázs, hogy eltitkolta...
  - Mi sem ismertük egymást! - mentegetőzött Borbás helyett a fiatalember.
  - De hát hogyan jött rá, hogy a tanár úr?...
  - Amikor eldőlt, hogy be kell mennünk a herényi parancsnokságra - kezdte Borbás -, eszembe jutott, hogy jó hatást keltene, ha az ottani tiszttel az anyanyelvén... Él néhány menekült család a faluban. Például az állomásfőnök a Felvidékről, valahonnan a lengyel határ mellől került ide... szóval, biztos voltam benne, hogy az erdélyiek között lesz, aki tud oláhul... hát így találkoztunk a tanár úrral.
  - Maga zseni! - mondta az asszony nevetve, és Borbás vállára csapott, ám a férfi nem nevetett vele, az országutat nézte.
  - A családja odaát maradt? - Az asszony előrehajolt, az arca egész közel volt a fiatalemberéhez.
  - Igen.
  - Miért nem jöttek ők is?
  - Az apámnak van egy kis fűrésztelepe...
  Az asszony felsóhajtott.
  - Hát igen! Az élet ott is folytatódik... ahogy lehet.
  - Fűrészárura ezután is szükség lesz - mondta a fiatalember. - Latin-magyar szakos tanárra azonban...
  - Ne keseredjen el! - Borbás az egyik kezével elengedte a gyeplőt, és nagyot csapott a fiatalember térdére. - Nem lesz ez mindig így ott sem! Nálunk a kommunistákkal még rosszabb volt, de már vége. - Fölemelte az ujját. - Az oláhokkal leverettük a vörösöket, most megerősödünk egy kicsit, rendbe tesszük a dolgokat itthon, azután ők következnek. Nem telik bele egy-két év, és... - A fiatalember kétkedő pillantására elhallgatott. - Nem hiszi, tanár úr? Minden ugyanúgy lesz itt, mint régen!
  - Nem szabad, hogy minden ugyanúgy legyen!
  Mindketten csodálkozva ránéztek.
  - Ezt hogy érti? - kérdezte Borbás.
  - Mindennek meg keld változnia! Ez a régi világ menthetetlenül elöregedett! A liberalizmus halott, már semmire sem jó, csak anarchiához vezet.
  A fiatalember arca kipirult a lelkesedéstől. Balajthyné mosolyogva figyelte, Borbás óvatosan hallgatott.
  - Új kultúrára, új eszmékre, új erkölcsi értékekre van szükség! - folytatta a fiatalember.
  - Melyek lennének azok? - kérdezte Borbás. - Ez a fontos! Ugyanis a vörösök szintén új eszmékről, új kultúráról beszéltek.
  - De Balázs... - az asszony szemrehányóan közbeszólt. - Ne sértse meg Miklóst!
  - Eszembe sincs megsérteni. Éppen arra kérem, hogy fejtse ki bővebben az eszméit. - Elmosolyodott. - Nyilván nem először teszi, látszik, hogy nagyon kerek, átgondolt...
  - Hagyja már beszélni, az Istenért!
  Ingerülten Borbásra nézett, s egy pillanatig a férfi arcán felejtette a pillantását.
  Uramisten! - gondolta hitetlenkedve. - Ez a kövér, szétfolyó senki feküdt az ágyamba. Géza őrült volt, örökké borszaga volt, de legalább férfimódra tudott meghalni.
  A keménygallér mélyen belenyomódott a Borbás tokájába, percenként odanyúlt, hogy meglazítsa az ujjával.
  Korábban nem ilyen volt, vagy talán én nem vettem észre? - Összeszorult a szíve, úgy érezte, elveszített valamit, vagy inkább lemaradt valamiről, ami fontos lett volna az életében. Hirtelen elkapta a tekintetét Borbásról, mert tudta, hogy rosszul lesz, ha még egy pillanatig nézi izzadt, vöröses tokáját, amely ráfolyt a gallérra, majdnem eltakarta...
  Borbás sértődötten hallgatott.
  - Az új rendnek a célszerűség lesz az alapja - kezdte a fiatalember, és az égre nézett. - A célszerűség pedig csak a társadalom szigorú szervezettségével érhető el, az alá- és fölérendeltségek, egyszóval a hierarchia tökéletes tiszteletben tartásával. Az erre alkalmas elit hivatott a társadalom vezetésére.
  - Elit, elit - mormogta Borbás. - Milyen elitről beszél? És hogyan uralkodik az az elit? Most éltük át a kommünt, láthatta a saját szemével, hogy a világ tele van felforgató eszmékkel és mindenre kész...
  - Az abszolút célszerűen szervezett társadalom képes a tömegeknek azt a minimumot nyújtani, amellyel megelégszik, és elveszíti lázadó kedvét.
  - Mesebeszéd! - legyintett gúnyosan Borbás. - Ha ennyit adsz a prolinak - a kisujját mutatta -, az egész kezedet akarja! És ha magától nem akarná, majd jönnek agitátorok...
  - A tömeg egészében nem képes a valódi kultúra birtokba vételére - folytatta rendületlenül a fiatalember -, ez azonban nem mond ellent annak, hogy bizonyos egyedei önmagukban, egyénileg elsajátíthatják, sőt akár alkotó módon továbbfejleszthetik. Főleg ezek az emberek a potenciális agitátorok, akik, ha más utak elzáródnak előttük, az egész társadalom lerombolásának árán is megkeresik önmegvalósításuk útját. Nos, ha őket idejekorán kiemeljük, és a hatalmat gyakorló elit soraiba integráljuk, egy csapásra elejét vesszük a tömeg lázadásának, legalábbis, ami a szervezett lázadást illeti. Az indulatok esetleges spontán kitörésének elfojtására elegendő erő fenntartása már nem okozhat problémát.
  Borbás füttyentett.
  - Ki van találva, tanár úr! - Elismerően bólogatott. - Maga gondolta el ezt ilyen szépen?
  A fiatalember ismét elpirult egy kicsit. Mielőtt válaszolt volna, a pillantása találkozott Balajthyné tekintetével.
  - Nem én gondoltam ki - mondta kényszeredetten. - Nagy filozófusok eszméi ezek, én csak megpróbálom kiszedni a tanaikból, ami talán szegény hazánk mai helyzetében hasznos lehet. Az érdem Nietzschét, Simmelt, Spenglert illeti. - Elhallgatott egy pillanatra, mintha habozna, folytassa-e. - De talán egyszer én is hozzátehetek valamit...
  Balajthyné előrehajolt, megragadta a fiatalember kezét. Az arcuk majdnem összeért.
  - Istenem! Milyen öröm, hogy ebben az unalmas porfészekben végre van egy érdekes ember... egy okos ember... egy filozófus!
  A fiatalember fülig pirult. Zavarában elfordította volna a fejét, de úgy érezte, valami ellenállhatatlan erő mindig arra kényszeríti, hogy visszaforduljon. Gyönyörűnek látta a gyászruhás asszonyt.
  - Túloz, nagyságos asszony - nyögte végül. - Nem vagyok filozófus, csak érdeklődöm... néha azt hiszem, nekem is tenni kell valamit... de bizonyára untattam... elnézését kérem... - Hirtelen megcsókolta Balajthyné kezét, s amikor szédülten fölegyenesedett, egy pillanatig összefolyt előtte a világ, csak az asszony nedvesen csillogó nagy barna szemeit látta.
  Borbás hallgatott. Összeszorította a fogát, és nagyot rántott a gyeplőn. A lovak hirtelen megugrottak.
 

[Tovább]