12
  Amikor Sóti belépett a szobába, a százados mosolyogva felállt az asztala mellől, elébe ment, már messziről nyújtotta a kezét.
  - Kimondhatatlanul örülök, kedves Mester, hogy meglátogat - mondta hibátlan magyarsággal. - Engedje meg, hogy jelképnek tekintsem ezt a találkozást! Személyünkben a román és a magyar intelligencia nyújt kezet egymásnak a háború vérpatakja fölött. Similis simile gaudet. Én ugyan nem vagyok művész, bár fiatalabb koromban állítólag szépen hegedültem, Clujban néhány hangversenyen is felléptem, no inkább csak szűkebb baráti körben... Megértem, hogy ebben az elmaradott, sivár faluban hiányzik önnek a megfelelő társaság. Nem tudom, hogy meddig maradhatok itt, de amíg nem vezényelnek el, végtelen örömömre szolgálna, ha sűrűn láthatnám önt.
  Sóti vállára tette a kezét, s helyet mutatott neki az egyik fotelban. A festő megismerte a fotelokat, az Arany Kürt szálloda halljában álltak azelőtt, onnan hozatta át őket a százados, amikor berendezkedett az Ipartestület épületében.
  Sóti óvatosan leereszkedett a fotelba, följebb húzta a térdén a szürkecsíkos nadrágot. Kényelmetlenül feszengett a zsakettjében, évek óta nem vette föl, már szűk volt egy kicsit.
  - Lekötelez a nyájassága, százados úr - mondta. - Őszintén szólva alig reméltem, hogy ilyen gyorsan megtaláljuk a közös nyelvet.
  A százados nevetett.
  - Ó, a közös nyelv kétszeresen is adva van számunkra! Mindketten rajongunk a művészetért, s én Clujban, gyermekként az ön anyanyelvét is megtanulhattam. Ott jártam iskolába, ott maturáltam, csak akkor hagytam el azt a gyönyörű várost, amikor drága szüleim Bucurešti-be küldtek a katonaiskolába. Jött a háború, hét évig nem láthattam őket. Képzetheti az örömömet és az örömüket, amikor a felszabadító csapatokkal úgyszólván az elsők között léptem be a szülővárosomba. - Elhallgatott egy pillanatra, hirtelen fölfigyelt a Becsületrend szalagjára, amelyet Sóti a zsakettjére tűzött. - Milyen kitüntetést visel, ha szabad megkérdeznem?
  - Ez a francia Becsületrend szalagja - mondta Sóti közömbösen.
  A százados szeme kerekre nyílt, de bosszús is volt egy kicsit.
  - Ó, valóban... fölismerhettem volna... - közelebb hajolt. - Hogyan kapta meg?
  - Az 1900-as párizsi világkiállításon szerepelt egy képem, azt jutalmazták a Becsületrenddel.
  A százados hökkenten bámult rá egy pillanatig. Hátradőlt a fotelben.
  - Hiszen akkor ön nagyon nagy művész! - mondta megilletődve. Felugrott, üveget és poharakat vett elő a háta mögött álló szekrényből. - Megkínálhatom egy kis konyakkal? - kérdezte. - Valódi francia... - tette hozzá cinkos hunyorítással.
  Sóti bólintott. A százados kitöltötte a konyakot két finom, metszett, kehelyszerű pohárba.
  - Egészségére!
  Sóti is fölállt, magasra emelte a poharát, mint a százados, azután ittak.
  - Miért itt él? - kérdezte a tiszt, amikor ismét leültek. - Hiszen önnek a fővárosban lenne a helye, a legelőkelőbb szalonok díszére válna... igaz, majdnem elfelejtettem... bizonyára a vörösök elől menekült ebbe a csendes kis zugba.
  - Nem előlük menekültem - mondta Sóti. - Ez a táj a szülőföldem, úgy éreztem, hogy vissza kell térnem, ha belefáradtam...
  - Ön még olyad fiatal! - kiáltotta tiltakozó mozdulattal a százados. - Nem hiszem, hogy bármibe is belefáradt volna, inkább új Anteusként erőt merít ebből a földből, melyhez gyermekkorának legszebb emlékei köthetik.
  - Egyébként is hiába menekültem volna, hiszen itt is...
  - Bizonyára sok méltánytalanság érte - vágott közbe a százados. - Ezen nem csodálkozom, hiszen az új barbárok gyűlölik a művészetet, amely már a létével cáfolja földhözragadt materializmusukat. A művészet a zsenik titokzatos misztériuma, a lélek átderengése az esetlen, rút anyagon... Oroszországban - ezt egészen biztos forrásból tudom - a bolsevikiek összetörik a múzeumok és a templomok kincseit, hogy megfosszák a népet a magasabb rendű szellemiségtől, a lélek táplálékától, és gondolattalan, akarat nélküli, állati tömeggé tegyék.
  - Semmiféle méltánytalanság nem történt velem - mondta Sóti. - Sőt, a közreműködésemet kérték a község szépítésében.
  - Együttműködött a kommunistákkal? - kérdezte a százados elkomolyodva.
  - Azt akartam s azt akarom most is, hogy ez a község vagy ahogyan ön mondta, százados úr, a szülőhelyem, amelyhez gyermekkorom legszebb emlékei fűznek, mindig szebb legyen.
  - A község régi vezetőivel is együttműködött e cél érdekében?
  - Örömmel segítettem volna nekik is, de ők sohasem igényelték a tanácsaimat.
  A százados nem felelt azonnal, tűnődve nézett maga elé, zavartan köhintett.
  - Másfél napja vonultunk be ide - mondta megenyhülve -, és azóta több mint száz följelentés érkezett hozzánk kommunisták, kommunistagyanús személyek és szimpatizánsok ellen. A legtöbb Sümegi Endre géplakatos, volt járási népbiztos és Tajti Mihály suszter, a községi direktórium egykori elnökét vádolja, de megkell mondanom, hogy az ön neve is szerepel egynéhányban. Természetesen a román megszálló hatóságok tudatában vannak, hogy ilyen időkben a személyes bosszú vágya adja a tollat sok ember kezébe, ezért följelentéseket, különösen mivel majdnem mind névtelen, nagy körültekintéssel és óvatossággal fogadja. Ön például legyen egészen nyugodt, nem eshetik bántódása. De Sümegi Endrét természetesen letartóztattuk. Őszintén szólva nem egészen értem, hogy miért maradt itt, hiszen bizonyára lett volna módja a menekülésre. A községi direktórium volt elnöke szökésben van.
  - Nem szeretném, ha félreértené, százados úr - kezdte óvatosan Sóti. - Én nem vagyok kommunista, egyáltalán nem foglalkozom politikával, igyekszem csak a művészetnek élni. A kommün napjaiban is csak mint a városrendezési és szépészeti bizottság elnöke találkoztam Sümegi Endrével, de mondhatom, hogy kevés nála jóindulatúbb, emberségesebb embert ismertem eddig.
  - Bizalmat előlegeztem önnek - mondta a százados egy árnyalattal ridegebben. - Szavamat adtam, hogy a följelentések ellenére nem esik bántódása. Kérem, hogy ezt a... jóindulatot ne pazarolja arra, hogy kommunisták érdekében emel szót.
  - Egy ártatlan ember érdekében emelek szót. Számomra közömbös, hogy kommunista-e vagy sem.
  - Egy kommunista, legalábbis a jelenlegi helyzetben, semmiképpen sem lehet ártatlan. Ezért tanácsolom, hogy hagyjon föl a védelmével.
  - Ön most mindent megtehet, százados úr - mondta Sóti. - Engedje szabadon Sümegit!
  - Ha kitudódik, hogy közbenjárt az érdekében, kellemetlenségei származhatnak belőle. Ne hozza magát olyan helyzetbe, hogy a saját honfitársai haragjától kelljen megvédenem, ha ugyan képes leszek rá.
  - Én majd vigyázok magamra! - felelte legyintve Sóti. - Velem szemben nagylelkű, százados úr, legyen az Sümegivel szemben is!
  Előrehajolt, akaratlanul is összetette a két kezét. A százados megenyhült egy kicsit, mosolyogva hátradőlt a fotelban.
  - De hát kije-mije önnek ez a Sümegi? Rokona? Jóbarátja? Ezt alig hiszem. Ön elismert, híres, nagy művész. Sümegi pedig csak egy géplakatos. A társadalmi hierarchiában ilyen távol álló emberek között aligha születhet barátság. - Elhallgatott, tűnődve kinézett a nyitott ablakon. Hatalmas jegenyefa állt odakint, a lombja, eltakarta a kilátást. - Nos - folytatta egy kis idő múlva -, mi ragadta meg önt annyira ebben az emberben. - Mosolyogva hozzátette: - Talán meg tud győzni.
  - Sümegi jó ember - mondta Sóti.
  Csend volt egy darabig.
  - Ez minden, kedves Mester? - kérdezte a százados egy kis iróniával.
  - Nem minden - felelte Sóti -, bár ez sem kevés. Nehezen tudok beszélni róla... ha ismerné, sok mindent megértene szavak nélkül is.
  - Ki ez az ember? Honnan származik? Kik voltak a szülei? Hol élt, hol dolgozott azelőtt? Hogyan lett kommunista? Hogyan lett vezető? - Elnevette magát. - Látja, félig már megnyerte a csatát, hiszen kíváncsivá tett egy géplakatos...
  Sótinak hirtelen olyan érzése támadt, hogy ez a beszélgetés nem a valóságtan zajlik, talán csak álmodja vagy képzeli. A susogó jegenyelomb mögött néha fel-felvillant a templomtorony, amilynek gerendái alól gyermekkorában annyiszor szedett galambtojásokat, az utcáról kocsizörgés hallatszott be, a falon ott volt egy festménye, amelyet az Ipartestület vett tőle vagy tíz évvel ezelőtt. Minden a régi volt, a megszokott képek, hangok, hangulatok vették körül, s ebben a környezetben teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy egy idegen tiszt ül vele szemben, akinek könyörög, s aki láthatóan jóindulatot táplál iránta, de ha éppen úgy akarná, letartóztathatná és főbe lövethetné, senki sem vonná felelősségre miatta.
  A százados ismét töltött a konyakból.
  Valószínűleg már eldöntötte, hogy szabadon engedi Sümegit - gondolta Sóti -, de még kéreti magát egy darabig.
  Koccintottak, megitták a konyakot. A százados nem szólt, mosolyogva, várakozóan nézett Sótira.
  - Nem csatának tartom a beszélgetésünket, százados úr - mondta a festő. - Felvilágosult, humanista szellemére, európai gondolkodásmódjára apellálva kérem, hogy bocsássa szabadon Sümegit!
  A százados nevetve fölemelte a kezét.
  - Csak lassan, lassan, Mester! Ott még nem tartunk! Mit tud tehát erről az emberről?
  - Nagyon keveset, hiszen sohasem beszélgettünk a múltjáról. Ebben a községben született, de még gyerekkorában Budapestre került, ott tanulta a szakmáját. Bejárta fél-Európát, dolgozott osztrák és német mestereknél, a német nyelvet is jól megtanulta. Hazatérése után az egyik gépgyárban helyezkedett el Budapesten, híres jó mesterként tartatták számon. A háború alatt a munkahelyét hadiüzemmé nyilvánították, ezért őt nem vitték ki a frontra. Tavaly november elején, a forradalom után hazatért, nyitott egy kis műhelyt.
  - És agitált! - csattant fel a százados. - Uszította az embereket. Nyilván a kommunisták küldték.
  - Én úgy tudom - mondta Sóti -, hogy egészen fiatal korától kezdve a szociáldemokratákhoz...
  - Az mindegy! - vágott közbe a százados. - A szociáldemokraták is uszítják a népet a törvényes rend ellen.
  - Sümegi Endre nem követett el olyasmit, amiért felelősségre lehetne vonni - mondta Sóti nyomatékosan.
  A százados elmosolyodott.
  - Járási népbiztos volt, és ez önmagában...
  Sóti izgatottan közbevágott:
  - Mindig igyekezett elkerülni a vérontást, próbálta meggyőzni az embereket...
  - A kommunisták igazáról? - kérdezte gúnyosan a százados. Bosszús volt, hogy Sóti az imént félbeszakította.
  - Elérte, hogy a rögtönítélő bíróság elkerülte ezt a községet. Azt akarta, hogy az emberek ne acsarkodjanak egymásra. Egyszer elmondta nekem, hogy úgy érzi, aki egy szebb jövőért dolgozik, az nem kezdheti börtönnel, akasztással, főbelövéssel. Egészséges házakról, tiszta, gondozott utcákról, vízvezetékről álmodott... álmodtunk, mert ebben a társa voltam.
  A százados elnézően mosolygott.
  - Ó, a művészek szeretnek álmodozni! Egészséges házak, gondozott utcák... - fölnevetett -...vízvezeték mindenkinek! Utópia! A nép ezt nem is igényli, éretlen rá, ha meglenne sem tudna mit kezdeni vele. Szép álom a jövő századból! Aki most hirdeti, mint megvalósítható célt, az demagóg vagy a legjobb esetben légvárakat épít. A légvárépítők könnyen lázba hozzák a művészeket, akik maguk is megálmodják a művészi szépséget. Olykor vissza is élnek a művészek lelkesültségével, és akaratuk ellenére a zűrzavar, a lázadás oldalára vonják őket. Ez az oka, hogy annyi művész vett részt a forradalmakban.
  - Komolyan hitt benne - mondta Sóti. - És engem éppen az őszinte hite ragadott meg.
  Kopogtattak az ajtón. A százados kiszólt, egy katona jelent meg a küszöbön. Feszesen tisztelgett, mondott valamit. A százados bólintott, a katona sarkos hátraarcot csinált és kiment. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, a százados fölállt. Sóti szintén fölkelt a fotelból, riadtan nézett a századosra, hirtelen úgy érezte, nem igazolódik az előérzete, a tiszt gúnyt űzött belőle, beszéltette, élvezte, hogy könyörög neki, de nem engedi el Sümegit.
  A százados észrevette a szemében a riadalmat, elmosolyodott, és a festő vállára tette a kezét.
  - Nem győzött meg, kedves Mester - kezdte -, de tisztelem a művészetet, tisztelem önben a nagy művészt, és teljesítem a kérését. - Elhallgatott egy pillanatra, élvezte a festő hálás mosolyát. - Amikor a szakadásig teli hálót kimerítik a folyóból, igazán nem számít, ha visszahull néhány hal. Sőt, a halászok mindig visszadobnak egy párat, hogy a szerencse el ne hagyja őket. Maguknál ez nem szokás?
  Sóti bólintott.
  - Nálunk, ha valaki vizet húz, a teli vödörből mindig visszaloccsant egy keveset a kútba...
  - Intézkedem, hogy engedjék el azt az embert - mondta a százados.
  - Köszönöm! Mélyen meghatott a nagylelkűsége...
  A százados a kezét nyújtotta, kézfogás közben Sóti meghajolt.
  - Bármikor szívesen látom, kedves Mester = mondta a tiszt, amikor elindultak az ajtó felé. - Ha egy kicsit jobban berendezkedünk itt, és több időm lesz, örömmel ellátogatnék a műtermébe.
  - Kitüntetésnek veszem a látogatását, százados úr!


13
  Nagy malomkő asztal állt a ház mögött, Sóti hintaszékben ringatózott mellette.
  Alkonyodott. A napfény vörösen verődött vissza a műterem tetőablakáról, még kábult forróságban hevert a hatalmas kert, de az asztal fölé lombsátrat terítő hatalmas diófa levelei susogva jelezték, hogy feltámadt az esti szél.
  Sóti bort töltött magának, éppen egy pohárra való volt még a rövid nyakú, tömzsi üvegben.
  Megittam egy liter bort - gondolta. Szájához emelte a poharat, mohón, egy hajtásra kikortyolta a könnyű, sárgás homoki bort. - Vénségemre leszek részeges.
  Elmosolyodott.
  Fekete ruhás, kendős öregasszony jött le a műterem lépcsőjén, kezében kosárral a lakóház felé tartott.
  Sóti egy kissé fölemelkedett a hintaszékben.
  - Petronka!
  Az öregasszony megállt. Nem szólt, várta, hogy mit akar a festő.
  - Hozzon még egy kis bort a pincéből!
  - Ebéd után hoztam - mondta az öregasszony figyelmeztetően.
  Sóti fölállt.
  - Hoz, vagy magam menjek le?
  - Hozok, hozok! - mormogta az öregasszony. Amikor kissé eltávolodott, halkan megjegyezte: - Egész nap iszik, azután festi a szégyentelen képét!
  - Mondott valamit, Petronka? - szólt utána Sóti.
  Az öregasszony visszafordult.
  - Azt mondtam, hogy inkább Jézus Krisztust festené, mint azt a szégyentelenséget!
  A műterem felé bökött.
  - A Biblia is leírja Zsuzsanna és a vének történetét - mondta Sóti mosolyogva.
  - Azt én is tudom, hogy leírja - felelte az öregasszony -, de a nagyságos úr is ki tudja választani, hogy mit fest meg a Bibliából! Nem ám valami jámbor történetet, Noé apánk bárkáját vagy Dánielt az oroszlánok között, hanem pont ezt a...
  - Ha fölhozta a bort, utána készítse ki a fekete ruhámat! - mondta Sóti.
  - Elmegy?
  - El.
  Az öregasszony közelebb jött, lehalkította a hangját.
  - Nem volna szabad ilyenkor kimenni az utcára... ha nem muszáj! Azt mesélik, hogy az oláhak az állomás raktárában feltörtek egy pálinkáshordót, jól berúgtak, maga is hallhatta, nagyságos úr, hogy egész éjjel lövöldöztek.
  - Most nem lövöldöznek.
  - Nem ám, de most még nagyobb baj van. A Szögvégben három részeg katona betört az éjszaka a Jász Terus házába. Tudja, az ura elesett a háborúban. No, a dörömbölésre, sikítozásra összeszaladt a nép, az emberek vasvillára kaptak, elzavarták a katonákat, de hogy hogy nem, csak kettő ért vissza a kommandójukra, a harmadik fegyverestől eltűnt a sötétben. Azóta se került elő, pedig reggel óta keresik. A népek már nem mernek kimenni az utcára, a kertek alatt járnak, nehogy elvigye őket a patruj. A nagyságos úrnak se volna szabad itt a főutcán...
  - Készítse csak a ruhámat, Petronka!
  - Hát a borral mi lesz?
  - Milyen borral?
  - Azt mondta az elébb, hogy hozzak bort a pincéből, csak utána készítsem a ruháját.
  - Nem kell bor, szeretnék már végre felöltözni!
  - Hát jöjjön, és öltözzön! Biztos nem itt akarja fölvenni azt a ruhát.
  Sóti elindult az öregasszony után. A lakóház hosszú tornácán megállt egy pillanatra. A műterem tetején már nem csillant napsugár, a téglakerítéssel övezett hatalmas kert felől hűvös szél fújt. Sóti megborzongott. Különös csend volt, egyetlen hang sem hallatszott a lombok huhogásán kívül. Nem hajtották a csordát, a kondát is féltették a katonáktól, inkább bent tartották a disznókat. Szekerek sem jártak, pedig hordás ideje volt.
  Még a kutyák sem ugatnak - gondolta Sóti.
  Azután messze, a Kapitánykertben, ahol a legszárazabb nyárban is maradt egy kis nádas, zsombékos rész, megszólalt a békák esti kórusa.
  Sóti átöltözött, már alkonyodni kezdett, amikor kilépett a néptelen főutcára.
  A szél megerősödött, a mellékutcákból porfelhőt emelt a magasba, a házak és a ritkás lombú akácfák fölé. Északon, amerre tiszta időben a Mátra kéklett, villámok cikáztak, de a dörgés ritkán hallatszott el idáig.
  Sóti letért a főutcáról, kátrányszagú hosszú deszkakerítés mellett haladt. Az utca közepén a kocsik a földet lisztfinom porrá törték, amit a legkisebb szellő is fölkapott, Sóti szeme-szája tele lett vele, alig győzte kitörölni a szeméből, csikorgott a fogai között.
  Sümegi lakatosműhelye az udvar végében volt, a cséplőgépek javítására épített magas deszkaszín mellett. Itt is volt egy bejárat az utcáról. Sóti nem gondolta, hogy nyitva találja, csak megszokásból nyomta le a kilincset, s meglepődött, hogy a kiskapu kinyílt.
  Átment az udvaron. A korhadt műhelyajtó repedésén nem szűrődött ki világosság, Sóti mégis benyitott. Megcsapta a gépolaj avas szaga. Az ajtó nyikordulására megmozdult bent egy árnyék.
  - Ki az? - kérdezte egy fáradt hang. Sóti alig ismerte meg a Sümegi hangját.
  - Mit csinál itt?
  Sümegi fölállt a felfordított ládáról, amelyen eddig kuporgott, közelebb jött.
  - Semmit.
  - Örülök, hogy a százados megtartotta az ígéretét. - mondta Sóti. A szeme gyorsan hozzászokott a félhomályhoz. A poros, pókhálós üvegablakon még jött be annyi fény, hogy lassanként kibontakoztak előtte a műhelyben levő tárgyak körvonalai. Sümegi egy alacsony, támla nélküli széket tolt Sóti elé, maga pedig visszaült a ládára.
  - Köszönöm a közbenjárását! -mondta. - Nagy kockázatot vállalt.
  Sóti vállat vont. Hallgattak egy darabig, azután a festő szólalt meg:
  - Bántották odabent?
  Sümegi megrázta a fejét.
  - Nem vertek, nem fenyegettek, nem is szóltak hozzám attól kezdve, hogy bevittek délelőtt.
  - Most mit akar tenni?
  - Nem tudom. - Sümegi hirtelen izgatottan előrehajolt. - Mi történt a többiekkel? Igaz, hogy Györkön megszökött a mozdonyvezető, és visszajött a géppel?
  - Igaz. Már itt voltak a románok, amikor visszaért.
  - Gazember! A vonattal mi történt?
  Sóti vállat vont.
  - Biztosan volt ott másik mozdony, amelyik továbbvitte Pest felé. Ha elfogták volna őket Györkön, már tudnánk.
  - Hogy engedhették megszökni azt a gazembert?
  - Azt mondta, vizet vesz, lekapcsolta a mozdonyt, azután elrobogott. Amikor észrevették, hogy túlmegy a kúton, utánalőttek, de már késő volt. Legalábbis ő így meséli.
  - Őrt kellett volna állítani mellé a mozdonyra!
  - Ki gondolt rá abban a nagy éjszakai zűrzavarban? - Sóti hallgatott egy kicsit, azután más hangon hozzátette: - El kellett volna mennie a többiekkel!
  - Megmondtam, hogy nem megyek!
  Sóti sokáig tűnődött.
  - Lehet, hogy így volt jobb -mondta azután elgondolkozva. - Most már nem kell szöknie, nyugodtan mehet, ahová akar.
  - Sehová sem akarok...
  - Még egyszer nem engedik el.
  - Most elengedtek. Ha elfutok, azt hihetik, hogy...
  - Ez nem a romantikus nagylelkűség ideje! - mondta türelmetlenül Sóti. - Minek képzeli magát? Jókai-hősnek? Naponta botoznak, akasztanak mindenfelé, az egész országban folyik a hajsza a kommunisták után. Ki hitte volna, hogy ennyi vadság, kegyetlenség halmozódott föl az emberekben?! A háború előtt valahogy szelídebbek voltak, emberségesebbnek látszott a világ... most minden elvadult körülöttünk. Csak az életével törődjön, menjen Ausztriába, menjen legalább Budapestre, ahol ismerősei vannak... vagy ki tudja, talán az még rosszabb... menjen inkább mégis külföldre! A családjára ne legyen gondja...
  - Nem üldöznek - mondta Sümegi. - Szabadon engedtek, itt vagyok a legnagyobb biztonságban. Ki tudja, út közben hol szednek le a vonatról...
  - Szabadon engedték, de mennyi időre? A százados egy tollvonással kihozatta a börtönből, de ugyanúgy vissza is vitetheti. De talán nem is a románok a legveszélyesebbek.
  - Nem tettem olyasmit, amiért törvényesen felelősségre vonhatnának! - mondta Sümegi ingerülten.
  - Most nincsenek törvények! - Sóti felugrott a helyéről, fel-alá járkált volna legszívesebben, de már sötét volt a műhelyben, nem látta, hogy hová lép. - Értse már meg, hogy akasztás van, főbelövés van, nyilvános botozás van és esztelen bosszú, ami fütyül a törvényekre és a törvényességre! Rémtörténetek keringenek, mintha a középkor támadt volna fel. Gondolja már végig a helyzetét, és féljen egy kicsit! Én is félek, pedig én... amikor a századossal beszéltem, megértettem, hogy felakaszthatnának csupán azért, amit a városszépészeti bizottságban... emlékszik a keresztre, amit a gimnázium elől áttetettem a malom mellé, mert akadályozta a bejárást? Ma délutánra már visszavitték a régi helyére, és egy kőfaragóval belevésették a talapzatába: "A hazátlan proletárok elhurcoltak, a keresztény magyarak visszahoztak."
  - Itt csak annyit rekviráltak, amennyi elkerülhetetlen volt - mondta Sümegi elgondolkozva, inkább önmagának. Sóti úgy érezte, nem is hallotta, amit az imént mondott neki. - Ennivaló kellett a katonáknak meg a budapesti munkásoknak. A lefoglalt takarékbetétekből fizettük a közmunkákat. Kenyeret adtunk egy csomó embernek. -Mindent megtettem, hogy a rögtönítélő bíróság elkerülje a járást, nehogy véletlenül ártatlan ember essen áldozatul... Árokszálláson zendülés volt... nem tehettem semmit. Hátmiért üldöznének? Csak nem akasztanak fel mindenkit, aki imásképpen gondolkodik?
  - Úgy könyörögtem magáért ennek az ostoba, korlátolt századosnak, mint egy szaros kölyök! Az meg élvezte a helyzetet, megjátszotta, hogy nem is tudja... győzzem meg az igazamról... Eh! - A festő dühösen legyintett. Rövid kecskeszakálla előremeredt, és remegett a méregtől. - Nagy nehezen kihozom magát a börtönből, és...
  - Még egyszer megköszönöm, hogy kihozott - mondta csendesen Sümegi. - Tudom, hogy ez milyen veszélyeket...
  - Ha pénzre van szüksége... - Sümegi megrázta a fejét, de Sóti folytatta: - Írok Bécsbe, Münchenbe, vannak még ott barátaim, szívesen segítik az első hetekben. Elhelyezik magát, azután már könnyen megkeresi a kenyerét. A családot is segítheti odakintről.
  - Megnyitom a műhelyt - mondta Sümegi. - Leszedem a pókhálót a szerszámokról, letörlöm a port, gépek ezután is lesznek, javítani is kell őket. Ha nem lesz elég gép, majd ráfot verek kocsikerekekre, lovat patkolok, ha kell...
  Hirtelen dermesztő robajjal betört az utcai ablak. Üvegszilánkok repültek körülöttük, és egy ökölnyi kődarab zuhant a műhelyasztalra. Sóti az arca elé kapta a kezét. Az üvegcsörgés utáni süket csendben futó lábak dobogását hallották.
  Sümegi felugrott.
  - Hát erre vetemednek?
  Az ajtóhoz rohant volna, de a festő elállta az útját.
  - Megsebesült?
  Sümegi nem válaszolt, félre akarta tolnia az útjából.
  - Ne menjen ki! - mondta fojtott hangon Sóti. - Megölik!
  - Engedjen! Gyávák! Csirkefogók! - kiáltotta teljes erejéből Sümegi, mintha még meghallhatnák, akik betörték az ablakot. Azután kitépte magát Sóti kezéből, és kirohant az udvarra. - Patkányok!
  A lakóház verandáján imbolygó sárga fény gyulladt. Sümegi felesége jött ki, petróleumlámpa volt a kezében.
  - Ki az? - kérdezte riadtan, de senki sem válaszolt neki.
  Sümegi a hátsó kapun az utcára futott, a festő két lépéssel elmaradva követte. Lihegve megálltak odakint, csendes és sötét volt az utca.