16
  Négyen voltak a cellában. Az egyik priccsen eszméletlenre vert fogoly hevert, csak a nyögése árulta el, hogy él. Sümegi háttal állt az ajtónak, a magasan levő rácsos ablak előtt, és hallgatta a másik két fogoly beszélgetését. Az egyik, szőke hajú, kövérkés fiatalember a priccsén ült, a társa pedig, sovány, tüdőbajos kinézésű cigány, a földön guggolt, hátát a falnak támasztotta.
  - ...aztán amikor találkoztunk az utcán - mesélte a fiatalember -, előmbe állt, hogy miért járok én a felesége után. "Jóember - mondtam neki -, én nem járok a maga felesége után." "Dehogynem, tegnap este is átugrottál a kerítésen!" "Én nem ugrok át a kerítésen - mondtam -, a kerítésen csak a kutya szokott átugrani." "Akkor kutya vagy, nem is érdemelsz jobb sorsot!" Fölemelte a botját, ha nem ugrok félre, szétloccsantotta volna a fejemet. "Jóember - mondtam neki -, hagyja azt a botot, mert nagy baj lesz." De csak jött rám, olyan volt, mintha megveszett volna, egyre ordított: "Bitang gazember, most szétverem a fejedet!" Hátráltam volna, de a falnak szorított, láttam, hogy tényleg agyonver, ha hagyom. Elővettem a késemet a csizmaszárból, hogy elijesszem vele, de még jobban megveszett tőle. "Késsel jössz nekem?" Ezt ordította. "Nem elég a feleségem, az életemet is el akarod venni?" Magam elé tartottam a kést, ő meg nekem ugrott, egyenesen bele. A gyomrába szaladt a penge.
  - Meghalt? - kérdezte ~a cigány ~kikerekedő szemekkel.
  - Egy jó óra múlva. Addig egyfolytában ordított.
  - Ezt honnan tudja?
  A másik dühösen sercintett egyet a sarokba. Egy pillanatig habozott, válaszoljon-e, végül visszafordult a cigány felé.
  - Honnan? Hát onnan, hogy délután jött értem a patruj, amikor a doktor megcsinálta a papírt.
  - Milyen papírt?
  - Arról, hogy meghalt az az ember.
  - A gádzsó asszonya mit csinált?
  - Amikor hazavitték az urát, még nem ijedt meg, doktort se akart hívni. Drága a doktor meg a patika, egy kis bicskázás miatt kár költene rá. Aztán, hogy egyszer-kétszer felakadt az ura szeme, már szaladt a doktorért.
  A cigány hümmögött, bólogatott.
  - Jól mondta a gádzsó? - kérdezte végül cinkos mosollyal.
  - Mit?
  - Volt- e?
  Behajlított karral, ökölbe szorított kézzel mintha egy dugattyú mozgását utánozta volna.
  A másik bosszúsan elfordult, ismét köpött egyet. Úgy érezte, a cigány bizalmaskodik, de lassan telt az idő, és csak vele lehetett beszélgetni, mert a véresre vert fogoly egyre csak nyögött, a másik meg mozdulatlanul állt a fal mellett az ablaknál, mint egy szobor.
  - Volt, nem volt - vetette oda végül -, nem mindegy az neked?
  - Nekem mindegy - mondta a cigány. Fejét a falnak támasztotta, és lehunyta a szemét. Csend volt egy jó darabig.
  - Jól van no... - kezdte újra a szőke fiatalember, amikor megunta a szótlanságot.
  A cigány szeme fölpattant.
  - Volt ami volt - folytatta a másik -, de a kerítésen tényleg nem ugrottam át. Az asszony mindig kinyitotta a kaput, azután az istállóban várt, amikor az ura elaludt.
  - Csohanyi gázsa! - nevetett a cigány. - Lehet, hogy adott is neki valamit, hogy jobban aludjon! De a gádzsó mégis megtudta.
  - Egyszer már pirkadt, amikor elmentem, és a szomszédasszony meglátott. Hogy égetnék meg a vén boszorkányát!
  A priccsen heverő fogoly hirtelen rekedten felkiáltott, és dobálni kezdte magát.
  A szőke fiatalember elhallgatott, mind a félig agyonkínzott embert nézték.
  - Ez borzasztó! - suttogta iszonyodva Sümegi. - Tenni kellene valamit!
  - Magának borzasztó? - kérdezte a szőke fiatalember megvetően. - Akkor vóna borzasztó, ha a helyében lenne. - Lassan, lustán fölállt, odament a másik priccshez, a fogoly fölé hajolt. A férfi lehunyt szeme majdnem eltűnt az arcát borító lilás, véres daganatok között. A haja csomósan tapadt a homlokára. Hosszan vizsgálgatta, azután fölegyenesedett. - Nem éri meg a reggelt - mondta, és sercintett egyet a foga között. Visszaült a priccsére. - Maga politikai, ugye? - kérdezte Sümegitől.
  - Tegnap elengedtek, ma meg újra eljöttek értem a katonák.
  - Politikai?
  - Igen... mit tudom én... ha egyszer elengedtek, miért hoztak be újra? Beszélni akartam a századossal, de hiába mondtam a katonáknak, csak rázták a fejüket, hogy nem értik.
  - Szerencséje volt, hogy nem verték meg - mondta a fiatalember. - Ez is politikai. - A priccsen fekvő fogolyra mutatott. - Vörösőr volt Árokszálláson. Már így összeverve hozták be a vonattal. Állítólag az ottaniak elkapták, ha a románok ki nem szedik a kezük közül, ízekre tépték volna.
  - Lehet, hogy jobb lett volna neki, ha megverik - mondta a cigány a fiatalembernek, és Sümegire mutatott. - Jól megverik, attól elszáll a mérgük, azután elengedik. Így csinálták a csendőrök is. Ha rögtön verekedni kezdtek, tudtuk, hogy nincs nagy baj. Akkor ijedtünk meg, ha hozzánk se nyúltak, úgy kísértek a laktanyájukba.
  - Valami tervük van magával - mondta a fiatalember.
  - Ugyan mi? -kérdezte Sümegi.
  A másik vállat vont.
  - Azt én nem tudhatom - felelte óvatosan. - Semmi közöm hozzá. Én emberölésért vagyok itt - mondta és kihúzta magát. - Az én ügyemben nincs politika, hála Istennek!
  - Az enyémben se! - vágta rá a cigány. Hirtelen elfogta a köhögés, fuldokolva kapkodta a levegőt. - Engem még a komenisták zártak be. Azt fogták rám, hogy lopott lovat vettem volna a hevesi cigányoktól. De ki tudhatta, hogy lopták azt a lovat? Paksust is adtak hozzá. Engem most már el is engednek nemsokára, nagyobb dolgok vannak itten - a priccsen fekvő fogolyra mutatott, ,akinek a nyögése elhalkult, csak apró sóhajtások szakadtak ki belőle.
  - Magát miért hozták ide? - kérdezte a fiatalember.
  - Nem tudom - mondta Sümegi. - Tegnap elengedtek, ma behoztak újra, és azóta senki sem szólt hozzám magukon kívül.
  - Mit csinált a diktatúra alatt? - Sümegi nem felelt azonnal, hát hozzátette: - Szóval mi volt a foglalkozása?
  - Járási népbiztos voltam.
  A másik kettő hirtelen összenézett, és óvatosan távolabb húzódtak Sümegitől. Zavartan hümmögtek, egyikük sem nézett rá.
  - Miért hallgattak el? - kérdezte Sümegi. Hiába akart a szemükbe nézni, a két ember kerülte a tekintetét. - Hát ki vagyok én? Mi vagyok én? Tán öltem? Loptam? Csaltam? - Egyre hangosabban beszélt, az utolsó szavakat már kiáltotta.
  A cigány pisszegett, és a szájára tette az ujját.
  - Azt senki se mondta, hogy ölt vagy lopott - felelte óvatosan a fiatalember. - De jobb, ha csendben marad. A kiabálással csak magának árt, jóember.
  A cigány ismét pisszegett. Fekete szeme nyugtalanul vibrált, látszott rajta, hogy fél.
  - Én mindig megtartottam a törvényt! - kiáltotta Sümegi. - Velem szemben miért nem tartják meg?
  - Márel to Dél! - sziszegte a cigány. - Úgy akar járni, mint ez? - A priccsen most már hang nélkül fekvő fogolyra mutatott. - De még minket is megvernek, ha kihallatszik a lárma. - Az ajtó felé bökött a fejével, azután hallgatózott néhány pillanatig. Kint semmi sem mozdult, ettől megnyugodott egy kicsit. - Ezek nem nézik, hogy ki kiabált - magyarázta, és visszaguggolt a fal mellé -, csak ütnek, amíg csend nem lesz.
  - Törvényes eljárást akarok! - kiáltotta Sümegi. - A vér kifutott az arcából. - Mondják meg, hogy mivel vádolnak! - Az ajtóhoz ugrott, két kézzel vadul dörömbölni kezdett.
  A cigány és a fiatalember megfogták a karját, el akarták vonszolni az ajtótól. Némán dulakodtak, csak nehéz lihegésük hallatszott.
  - Csáreszko bár! - suttogta dühösen a cigány. - Kiirtanak bennünket, te gádzsó!
  Sümegi beesett, karikás szeme előtt minden összemosódott. A teste megfeszült, két cellatársa alig bírta egylépésnyire elvonszolni az ajtótól, éppen csak annyira, hogy ne érje el, ne tudjon dörömbölni rajta.
  - Beszélni akarok a kapitánnyal! - kiáltotta az erőfeszítéstől elfuló hangon Sümegi. - Ezt nem tagadhatják meg!
  A cigány és a fiatalember meghallotta, hogy kulcs fordul a zárban, és elengedték Sümegit. Mindketten- ösztönösen hátraugrottak, hogy minél messzebb kerüljenek tőle és az ajtótól.
  - Kísérjenek a kapitányhoz! - kiáltotta Sümegi, és amikor elengedték, ismét dörömbölni kezdett.
  Hirtelen kivágódott az ajtó, két marokra fogott puskával egy katona állt a küszöbön. Sümegi mozdulatlanná, dermedt, amikor megpillantotta.


17
  Öt óra lehetett, amikor a két lovas kiporoszkált a faluból. Az országút melletti széles árkon túl összevissza épült cigányputrik gubbasztottak, nagy szabad térségek nyújtóztak körülöttük. A kubikgödrök poshadt, zöldes vizéről mocsárszagot hozott a perzselően meleg szél.
  Máskor mindig meztelen, mocskos gyerekek hada tanyázott az út mentén, most néma és mozdulatlan volt a Dávidváros, mintha kihalt volna. Csak messzebb látszott egy kis óvatos mozgás, ahol ember magasságú bozóttá sűrűsödött a félig száraz fű. A cigányok megtanulták, hogy jobb elrejtőzni, a gyakran holtrészeg katonák kezében félelemből, vigyázatlanságból vagy szórakozásból könnyen elsült a puska.
  A két lovas merev derékkal ült a nyeregben, a sapkájuk alól vékony izzadságpatakok folytak az arcukra. Az egyik öreg, szikár ember volt, kiugró pofacsontján megfeszült a sárgásbarna, napégette bőr. A társa jóval fiatalabb volt, szeplős és kék szemű, gödrös arca nedvesen csillogott.
  Sümegi összekötözött kézzel ment utánuk, a hosszú kötél másik végét az öreg a nyeregszíjához csomózta.
  A lovak patkója élesen csattogott a makadámúton. A katonák lassan haladtak, Sümegi könnyen lépést tudott tartani velük, sőt könnyebb is volt így menni, egy kicsit elengedte magát, hagyta, hogy a ló húzza.
  Az út jobb oldalán, ahol tiszta időben idekéklett a Mátra, most szürkés pára lebegett a napfényben izzó tarlók, napraforgótáblák és haragoszöld kukoricások fölött. Távolabb katonás rendben álló jegenyesor ígért árnyékot.
  Sümegi mindent látott maga körül, de minden elmosódott, remegett a forró levegő áramában, csak a fájdalom volt éles és valóságos a homloka mögött. Az izzadság a szemébe folyt, de csak úgy tudta volna letörölni, ha megszaporázza a lépéseit, hogy a kötél megereszkedjen, és így fölemelhesse a kezét a homlokáig. A szájában is érezte az izzadság sós ízét. Mielőtt elindultak, kapott egy bögre vizet, de máris szomjas volt, a nyelve a szájpadlásához tapadt.
  Amikor elérték a jegenyesor legszélső fáját, az idősebb katona a csizmája sarkával megbökte a ló oldalát, és egy kissé balra húzta a gyeplőt. A ló nem gyorsította meg a lépéseit, de engedelmesen letért az útról. Az első nagy jegenyefa alatt a katona ,megpaskolta a nyakát.
  - Hó!
  A ló megállt, azonnal előrenyújtotta a fejét, és a zablán keresztül tépni kezdte a magasra nőtt árokparti füvet.
  - Atunci ne oprim! - mondta a katona. - Azután magyarázóan hozzátette magyarul: - Nem olyan sietős.
  A fiatalabb bólintott, mindketten leszálltak a nyeregből. Sűrű kukoricás volt mellettük, még odalátszottak a faluszéli putrik.
  - Nem, szökik meg? - kérdezte a fiatal katona, és Sümegire mutatott, aki a fának támaszkodva, összekötözött kézzel próbálta letörölni az izzadságot az arcáról.
  - Ez nem olyan szökős falta - felelte az öreg, és a szeme sarkából futólag vetett egy pillantást Sümegire.
  - Honnan tudja?
  - Némelyiknek folyvást ide-oda cikázik a szeme, lesi, hogy mi ígérkezik... arra nagyon kell vigyázni. Ez nem olyan. Meg van törve, csak gubbaszt.
  - Megkínozták?
  - Dă-l dracului! Sajnálod?
  - Nem... dehogy! - hebegte riadtan a másik. Azután elgondolkozva hozzátette. - Ugyan mit csinált?
  - Semmi közünk hozzá! - Az öreg bádogszelencét vett elő, lassan, kényelmesen cigarettát sodort. - A tiszt urak megmondják, hogy mit, kell tenni, ők tudják... Így van ez rendjén. - Lefújta a szája szélére ragadt dohánytörmeléket, rágyújtott. - Megtanulod, ne félj! Mindig azt figyeld, mit csinálok én! Ha valamit nem értesz, tőlem megkérdezheted. - Leguggolt, hosszan, élvezettel fújta a füstöt. - Az a legfontosabb - folytatta -, hogy tanuld meg rendesen a nyelvüket. Nem minden tiszt úr türelmes, van amelyik mondja, mint a záporeső, azután baj, van, ha nem érted...
  - Tanulnám én - mondta a másik -, de nehezen fog a fejem. - Leült az árokpartra. - Elmondja, hogy a kenyér, a bor, a ház, a föld mit jelent, akkor tudom is, de másnapra a javát elfelejtem.
  - Majd belejössz - felelte az öreg. - Mondogasd magadban, a kenyér pîine, a bor vin, a ház casă, a föld pămînt... meglátod, egyszer csak azt veszed észre, már gondolkoznod se kell, mondod minta vízfolyás.
  - Könnyű magának - mondta a másik, és egy kis irigység volt a hangjában. - Már pendelyes korában megtanulhatta az utcán, játék közben a cimboráktól.
  - Majd megtanulod te is. Ez a legfontosabb, ăsta-i important!
  - Mikor állt be hozzájuk?
  Az öreg mélyen leszívta a füstöt, nem válaszolt azonnal. Az út túloldalán, a tarló fölött kitágult a látóhatár, csak jó messze remegett bizonytalanul egy fasor a verőfényben. Az öreg összehúzta a szemét, mintha felbecsülné a távolságát.
  - Én már velük jöttem - felelte végül. - Bukovinából. - Hallgattak egy darabig. - Másféle világ lesz most otthon - folytatta az öreg. - Megmondták. Elveszik a földet a magyar uraktól, szétosztják a szegények között.
  - Maga is kapott? - kérdezte fölcsillanó szemmel a társa.
  Az öreg eldobta a körmére égett csikket, nyújtózkodott.
  - Mikor kaptam volna? Majd most, ha vége lesz a katonaságnak és hazamegyünk. Ha szerencséd lesz, még te is kaphatsz.
  - Én?
  - Te hát. Csak tanuld meg a nyelvüket, és ha kérdezik, hogy milyen nemzetiség vagy, azt mondd, hogy román.
  A másik Sümegire mutatott.
  - Azt mondják, ezek is elvették a földet az uraktól.
  - Az öreg legyintett.
  - Dă-l dracului! Hiába vették el, ha nem adták oda a parasztoknak!
  - Idejük se volt rá.
  - Nem is ígérték.
  - Kié lett volna?
  - Az államé.
  - Kié?
  - Az államé, mondom. Mint a vasút vagy a posta. Senkié. Te meg dolgozhattál volna rajta ugyanúgy, mint azelőtt. Ah! Ez is csak huncutság! Én annak hiszek, aki földet ád. "Itt van, a tied, azt vetsz bele, amit akarsz. Ha úgy tetszik, eladod és megiszod az árát a zsidónál, senki se parancsol benne." Hát ez most így lesz. Megmondták világosan. Azt meg ne sajnáld, hogy másik nyelven fogsz beszélni. Azon is mondják, hogy család...
  - ... familie - tette hozzá gyorsan a másik.
  - ... kenyér...
  - ... pîine...
  - ... asszony...
  - ... nevastă...
  - ... gyerekek...
  - ... copii...
  - ... még azt is lehet mondani a nyelvükön, hogy haza.
  A fiatal katona erőlködve összeráncolta a homlokát, mondani szerette volna, de nem jutott eszébe. Az öreg várt egy kicsit, azután elégedetlenül a levegőbe csapott.
  - Țara mea, te szamár! De a tiszt urak néha úgy is mondják, hogy patrie.
  Nyújtózkodott.
  - Menjünk? - nézett rá a másik.
  - Majd azután.
  - Itt akarja? - kérdezte szorongva a fiatalember.
  - Egy kicsit messzebb. - Fölállt, lassan, kimért léptekkel odameni Sümegihez, végignézte tetőtől talpig. - Hát veled jól elbántak, te szegény! -mondta fejcsóválva. - De hát miért ártottad magad a politikába? - Sümegi véres, dagadt fejsebét vizsgálgatta, lemondóan legyintett. - Jól elintézett az a marha móc. - Visszafordult a társa felé. - Talán jobb is neki így - mondta. - Nemigen tudja már, hogy mi történik vele. Jön, megy, de mint egy gép... - Visszafordult Sümegihez. - Látod ezt a nyiladékot a kukoricásban?
  Sümegi némán nézte egy ideig a vele szemben álló embert, hallotta a szavait, de nem fogta fel az értelmüket. A feje egyre jobban fájt, nemcsak a homlokán lévő seb hasogatott, a nagyobb fájdalom tompán, mélyebbről jött. Néha elhomályosult a látása, a tárgyak körvonalai szétcsúsztak, megkettőződtek. Látta, hogy a sovány, izzadt, poros arcú katona a kukoricás felé mutat, rábólintott.
  A katona eloldotta a szíjat, amellyel Sümegit a lóhoz kötötte, de a kezeire csomózott kötelet nem bontotta ki.
  - Eredj arra! - mondta, és a kukoricásba vágott keskeny nyíladék felé mutatott, amelyen éppen csak elfért volna egy szekér.
  Sümegi nem mozdult.
  - No! Eredj hát! - szólt ismét a katona. Inkább rábeszélő volt a hangja, mint parancsoló.
  Egyszerre kitisztult a világ Sümegi körül. A dolgok visszanyerték éles körvonalaikat: a haragoszöld kukoricalevelek, az egy-két, aszálytól sárguló levelét már hullató jegenyefa, a makadámút fölvert porától szürke fűszálak...
  - Miért? - kérdezte váratlanul határozott hangon.
  A két katona egyszerre fölkapta a fejét, és meglepetten összenézett.
  - Csak - felelte az öregebbik szárazon. Azután türelmetlenül hozzátette: - Mert azt mondom!
  Sümegi határozatlanul lépett egyet a kukoricás felé. A katona gyakorlott mozdulattal a kezébe vette a puskáját, amely eddig a hátán lógott, csövével a föld felé.
  - Agyonlőnek? - kérdezte Sümegi egyszerűen.
  Az öreg nem válaszolt. A fiatal katona közelebb lépett.
  - Nem - mondta remegő hangon. - Csak átvágunk itt a földeken, megrövidítjük az utat.
  - Hallgass! - szólt rá az öreg. - Az a parancsunk - mondta Sümeginek -, hogy lőjünk agyon. - Egy pillanatig csend volt, azután türelmetlenül intett. - Indulj már!
  Egyszerre bezárult a világ körülötte. Eltűnt a jegenyesor, az út, a tarló, csak a kukoricás maradt. A vad zöld tömeg körbefogta, a feje fölé tornyosult, elnyelte. Lépett néhányat a puha, kapálástól omlós földön. A nyíladékban levágták a zöld kukoricaszárat, de a tövek ottmaradtak, óvatosan kellett emelnie a lábát, nehogy elessen. A sötétzöld fal összeolvadva, lassú remegéssel úszott mellette visszafelé.
  Hangot hallott a háta mögül, nem értette .a szót, csak gyanította, hogy futásra bíztatja a katona, de elöl összekötözött kézzel nem tudott futni a puhán omló, süppedő földön.
  Az öreg várt néhány pillanatot.
  - Szaladj! - kiáltatta félhangosan, de a puskacső előtt imbolygó fehéringes alak mozgása nem lett gyorsabb, hát kapkodó mozdulattal meghúzta a ravaszt.
  Nagyot dörrent a fegyver, hangjára esetlen szárnycsapásokkal, nehézkesen fölrepült a közelben egy fácán. Kékes lőporfüst gomolyodott a levegőbe, a szélcsend miatt még sokáig érezték csípős szagát.
  A fiatal katona a lovához ugrott.
  - Gyerünk innen! - kiáltotta elfúló hangon.
  - Hallgass! - szólt rá a másik.
  A fiatalember a kengyelre tette a lábát.
  - Gyerünk már!
  - És ha nem halt meg? - kérdezte dühösen ~az öreg. - Minket lőnek agyon, ha sebesülten eltűnik, és nem találják meg! Azt akarod, te bolond? - Kezével a homlokára bökött, majd óvatos, lassú lépésekkel a kukoricaszárak árnyékában heverő testhez ment.
  Puskája csövével a hátáról az oldalára fordította, a halántékához illesztette a cső végét, elfordította a fejét, azután meghúzta a ravaszt.