10
  Sümegi az asztalra könyökölt, úgy érezte, meg kell támasztania a fejét, különben lebukik a kékkockás terítőre. Egy kampós szögre akasztva petróleumlámpa égett a verandán. Tajti arca elmosódott a fényében. A levegő lehűlt, nyirkos szél támadt, az ég alján villámok cikáztak, de a dörgés nem hallatszott idáig.
  - Mindenkit értesítettetek? - kérdezte Sümegi.
  Tajti bólintott.
  - Elégettük a papírokat is. Annyi volt, hogy jócskán megizzadtunk, amire mind a kályhába került.
  - Az üzenetet feladattam távírón, ahová lehetett, a futárokat is elindítottam. Reméljük, beérnek a szentandrásiak is éjfélre!
  - Mindenki elmegy - mondta nyomatékosan Sümegi felesége. - Mindenki, akinek félnivalója van.
  - Én nem magam miatt megyek el, - szólalt meg azon nyomban Tajti - hanem azért, hogy visszajöhessek egyszer, ha megérem. Magam miatt már semmit se tennék.
  - Menjen el! - mondta Sümeginé, és a férje felé fordult. - Én megleszek itthon a gyerekekkel. Van egy kis kitartásunk, azután majd eldől, hogy merre tovább...
  - Együtt menjenek! - Tajti az asszonyra nézett, és magyarázóan fölemelte az ujját. - Magán meg a gyerekeken állnak bosszút, ha Endrét nem érik el.
  Sümeginé hitetlenül megrázta a fejét.
  - A gyerekeken?
  Tajti bólintott.
  - Akárkik jönnek - mondta az asszony -, emberek lesznek ők is, nem vadállatok, hogy a gyerekeken... Endre menjen el, őt veszély fenyegeti... a gyerekeket meg magamat nem féltem... Pár hónap múlva, ha megint lesz törvény, még Endre is hazajöhet.
  - De addig... - Tajti elégedetlenül dörmögött. - És ha lesz is törvény, milyen lesz az? Ki hozza azt a törvényt?
  - Még mindig meggondolhatja, hogy visszajöjjön-e, vagy mi menjünk maga után - felelte az asszony. - És ha akkor kell menni, az már költözködés lesz, biztos helyre, nem menekülés a vakvilágba. Maga könnyen beszél - fordult Tajtihoz: - Senkije, semmije...
  A férfi fölemelte a kezét, mondani is akart valamit, azután mégsem szólt, az öklét visszaejtette az asztalra.
  - Tudom - mondta az asszony -, tudom, hogy miért nincs senkije, nem úgy értettem...
  Egyikük sem szólt egy darabig.
  - Pestig még biztosan eljuttok - fordult hirtelen Sümegi Tajti felé. - Onnan meg, ha lehet, menjetek tovább Ausztriába. De ha Pesten maradtok, az is jó, a nagyvárosban el lehet tűnni. Ahhoz mi kis emberek vagyunk, hogy az egész országban keressenek...
  Az asszony feléje fordult.
  - Miért másnak mondja ezt?
  - Én itt maradok - felelte Sümegi. - Megmondtam már akkor, amikor délután a századparancsnok megkeresett, és elmondta, hogy éjfélkor indul a vonat. - Egy pillanatra elhallgatott, felkattintotta a zsebórája fedelét. - Negyed tizenkettő - mondja figyelmeztetően Tajtinak. - Nehogy lemaradj, aligha várnak rád. Ez a századparancsnok akkor is elindítja éjfélkor a vonatot, ha a legénység fele hiányzik.
  - Csak nem gondolod...? - kérdezte Tajti nyugtalanul.
  Sümegi vállat vont.
  - Eddig összetartották a századot, de ki tudja, mi lesz most, hogy megkezdődött a menekülés. Ez a Simon tapasztalatlan gyerek. Éppen csak beleszagolt a lőporfüstbe, már vége is lett a háborúnak.
  - Ugyan hogy lett belőle századparancsnok? - tűnődött Tajti.
  Sümegi vállat vont.
  - A harmadik március vége óta. Emlékszel? Az első az tizedes volt a közös hadseregben, nem bírt betelni vele, hogy századparancsnok lett. Egyszer átüzent nekem...
  - Ne másokról beszéljen most - szólt közbe hirtelen a felesége -, azt mondja meg, miért nem menti az életét?
  Sümegi elhallgatott, nem nézett rá.
  - Azt akarod, hogy megöljenek? - fordult feléje Tajti.
  - Én nem félek, itt maradok a gyerekekkel - mondta az asszony. - Legalább Pestre menjen, sok ismerőse van, akárhol meghúzhatja :magát. Ott senki sem firtatja majd, hogy hol volt, mit csinált a kommün alatt. Néhány hónap múlva, ha munkája lesz és összeszedte magát egy kicsit, fölmegyünk mi is.
  - Legalább újra Pesten lennénk, ugye? - kérdezte Sümegi csúfolódva. - Mindig azt akarta, hogy hagyjuk itt ezt a falut, menjünk vissza Pestre. Most legalább meglenne a kívánsága?
  A petróleumlámpa gyenge fényében is látszott, hogy az asszony szeme megtelik könnyel.
  - Ha nem érti meg, hogy féltem magát...
  Valaki elment a ház előtt, a szomszéd portán vadul ugatni kezdett a kutya. Tajti riadtan fölemelkedett, fülelt egy darabig. A többi udvarban is felugattak a kutyák, egy ideig felelgettek egymásnak. Amikor elhallgatott az ugatás, Tajti megnyugodva visszaereszkedett a székre.
  - Semmiféle törvénytelenséget nem követtem el - mondta Sümegi. - Amit tettem, azért bárhol, bárki előtt felelek.
  - Megölnek, mielőtt felelhetnél azért, amit tettél - válaszolt Tajti. - Akik most jönnek, azok nem lesznek olyan türelmesek és jók, mint te voltál.
  - Lefoglaltatta a takarékbetéteket - vetette közbe az asszony.
  - Minden fillérrel el tudok számolni - mondta Sümegi. - Abból a pénzből utat javítottunk, gátat erősítettünk...
  - Ezt tudjuk - szakította félbe az asszony. - Elmondta elégszer. Én meg is értem, hogy jót akart, de azok nem fogják megérteni, akiknek a bank most nem fizeti ki a pénzüket.
  - Csak a legnagyobb betéteket foglaltuk le, nem nyúltunk a kisemberek megtakarított koronáihoz És mindenki tudja, hogy egy fillért sem vettünk el belőle magunknak.
  Az asszony hitetlenül megcsóválta a fejét.
  - Meghalt Balajthy - mondta Tajti. - A halálát is rajtunk kérik számon. Vagyis rajtad, ha itt maradsz.
  - Rátámadt az őrre, az meg agyonlőtte. Ilyenért még az őrt sem csukják börtönbe, nemhogy...
  - Nemhogy téged - folytatta Tajti. Csak abban tévedsz, hogy itt bíróság lesz meg törvény lesz.
  Sümegi legyintett.
  - Miért ne lenne törvény? - közelebb hajolt Tajtihoz. - Mindig arra biztattál, hogy ezt is, azt is tartóztassuk le, lövessük agyon. Te milyen törvényt tartottál volna meg, ha rajtad múlik?
  - A forradalom törvényét!
  Sümegi megcsóválta a fejét.
  - Magad semmibe vetted volna a törvényt, ha hagyom, így most nem is föltételezed, hogy más megtartja majd.
  - Ha mindenhol agyonlőtték volna a kommün ellenségeit, most kevesebben törnének a vesztünkre.
  - Vagy még sokkal többen.
  - Ki kardot ránt, az kard által vész el... - felelte gúnyosan Tajti. - Így tanultuk a hittanórán. Csakhogy most nem hittanórán vagyunk. Ha egyetlen ember sem halt volna meg a kommün alatt, ez a banda akkor is ugyanúgy esne nekünk, csupán azért, mert megmutattuk, hogy képesek vagyunk átvenni a hatalmat, megmutattuk, hogy boldogulnánk nélkülük is. Ez fáj nekik, nem annak a néhány embernek a halála, akiket a Tanácsköztársaság idején...
  - Tényleg nem megy el? - kérdezte az asszony, és Sümegi felé fordult.
  - Nem.
  - Gondolja meg! Készítek egy csomagot...
  - Nem kell!
  - Csak Pestre menjen! Két hónap múlva maga után megyek a gyerekekkel.
  Sümegi megrázta a fejét. Az asszony hirtelen fölállt, beszaladt a szobába. A nyitott ajtón át hallották, hogy sír.


11
  A kelő nap vízszintes sugarai valószínűtlenül hosszú árnyékot vetettek az állomás épületére, a harmattól nedves sínekre, a rámpa kockakövei közül előbújó poros fűre és a málladozó falú raktárra. Csend volt, a békák kórusa is elhallgatott a téglagyár náddal benőtt régi agyaggödrében. A verebek már ébredeztek ugyan az állomásépület körüli hatalmas nyárfákon, de bizonytalan, álmos cserregésük még nem törte meg igazán az állomás hajnali csendjét.
  A tornácszerű, fedett peront korlát szegélyezte, nyirkos volt a harmattól. Középkorú, hosszú bajuszú vasutas támaszkodott neki. Távcső volt a kezében, módszeresen pásztázta vele a környéket. A háta mögül, a forgalmi iroda félig nyitott ajtaján kihallatszott a távíró kopogása.
  A vasutas lassan mozgatta a távcsövet, szemügyre vett minden fát, bokrot, minden távoli tanyát, de az egész sík határ mozdulatlan volt.
  Azután hirtelen, egészen közel, a téglagyár szárítószínei mögött, porfelhő gomolyodott az akácfák koronája fölé.
  A vasutas lekapta a szeméről a távcsövet, megtörölte a lencsét a kabátujjával, azután megdörzsölte a szemét is, mintha nem hinne neki, és ismét belenézett a távcsőbe. Remegett a keze az izgalomtól.
  - Jönnek! - kiáltotta hátra a forgalmi irodába. Nem mozdult semmi odabent, csak a távíró kopogott tovább, hát egy kis szünet után hangosabban megismételte: - Jönnek!
  Szürkeruhás lovasok bukkantak föl a sülyi földúton, eltűntek a szárítószínek mögött, majd újra megjelentek. A vasutas megbabonázva nézte őket, amint átkaptatnak a síneken. Hosszú pika volt náluk, némelyiken háromszögletű kis zászló lobogott.
  A kiáltozásra mozgás támadt a forgalmi irodában.
  - Jönnek! - kiáltotta újra a vasutas, de nem vette le a szeméről a távcsövet, pedig már szabad szemmel is jól látszottak a lassú poroszkálással közeledő lovasok.
  - Kik? - kérdezte a másik. Hatalmas termetű fiatalember volt, szinte betöltötte az ajtókeretet. Kialvatlan, zavaros szemei tétován hunyorogtak, a kelő nap éppen az arcába világított.
  - A románok!
  A fiatalember nyújtózkodott egyet, széles, domború hátán megreccsent a kabát.
  - Nem hallod?! - kiáltotta a másik, és feléje fordult. - Itt vannak a románok! .
  - Hol?
  A fiatalember megdörzsölte a szemét, de nem vette észre azonnal a lovasokat. A távcsőért nyúlt, de, a másik nem adta oda.
  - Elhagyták a téglagyárat! - mondta hadarva. - Idejönnek! Szaladj, szólj a főnök úrnak!
  A fiatalember futtában begombolta a kabátját. Nem kerülte meg az épületet, bezörgetett a főnöki lakás szélső ablakán.
  Egy pillanat múlva kinyílt az ablak, az álmos szemű, kopasz állomásfőnök hálóingben állt odabent.
  - Mi az? - kérdezte bosszúsan.
  - Főnök úr! Főnök úr! - lihegte a fiatalember. - Jönnek a románok!
  - Hol vannak?
  - A sorompónál. Erre jönnek!
  Az ablak becsapódott, egy perc múlva megjelent az állomásfőnök az épület sarkánál. Odafutott a korlátnál álló vasutashoz.
  - Látja őket?
  - Most értek a raktár sarkához, főnök úr.
  Az állomásfőnök már szabad szemmel is látta a csapatot, mégis a távcső után nyúlt.
  - Adja ide!
  A lencsék karnyújtásnyira hozták a lovasokat. Az állomásfőnök egy pillanatig a megviselt, poros arcokat fürkészte. A sapkaellenzők eltakarták a szemeket, a nyeregben félálomban zötykölődő emberek arca semmit sem árult el.
  - Jöjjenek be!
  Visszahúzódtak a forgalmi irodába, de az ajtót nem csukták be maguk után. Az állomásfőnök fölemelte a távírógép alatt összegyűlt halomnyi szalagot, beleolvasott, de legyintve a földre dobta az egészet.
  A fiatal vasutas leült az összefarigcsált asztal mellé. Hallgatott egy darabig, de nem bírta sokáig a szótlanságot.
  - Főnök úr!
  Az állomásfőnök feléje fordult.
  - Mit akar?
  - Tessék mondani, micsoda emberek ezek?
  - Ne féljen, Járvás, nem esznek meg bennünket.
  A másik vasutas idegesen fölnevetett.
  - Nem is azért, mintha félnék... - a fiatalember fölhúzta mindkét vállát, a nyaka egészen eltűnt.
  Hangosabb lett a lódobogás, azután hosszan elnyújtva kiáltott valaki, és hallatszott a lóról leszálló katonák dobbanása. Lépések alatt hersegett a peron elé szórt gyöngykavics. A zaj közvetlenül az ajtóval szemben megszűnt, és felharsant egy erélyes hang:
  - Vino-n coace soldatule!
  - Da, domnule ofițer!
  - Taie firul telegrafului!
  - Da, domnule ofițer!
  Kivágódott az ajtó, egy katona állt a küszöbön: Mozdulatlanná merevedett egy pillanatra, csak a tekintete vibrált bizalmatlanul. Amikor látta, hogy a bent levő három férfi nem mozdul, szobormereven bámul rá, előbbre lépett, és szótlanul szemügyre vette a távírógépet. Körbejárta, végül kést húzott elő a köpenye alól, és nekilátott, hogy elvágja az egyik vezetéket.
  Csend volt, a vasutasok a lélegzetüket is visszafojtották. A kés nem fogta a fémet, a katona egyre , türelmetlenebbül próbálta elvágni a drótot, lélegzése nehéz zihálássá vált a dühtől és az erőlködéstől.
  - Nem tudja elvágni - súgta a fiatal vasutas.
  Az állomásfőnök intett, hogy hallgasson.
  A katona nyiszálta, fűrészelte a vastag rézhuzalt, de a kés éle mindig lecsúszott róla, legföljebb mákszemnyi kunkorodó fényes forgács hullott le a nyomában. Végül a katona földhöz csapta a kést, és egyetlen lódítással asztalostól fölborította a távírógépet.
  A csendet széttörő csattanásra a lovasok parancsnoka az ajtóhoz lépett. Egy pillanatig hökkenten bámulta a darabokra tört szerkezetet, azután hátrább lépett, gyors, ingerült mozdulattal intett a katonának, ,hogy menjen ki hozzá.
  A bentiek egy kis bátorságra kapva közelebb húzódtak az ajtóhoz.
  A katona. feszesen megállt a tiszt előtt.
  - Da, domn...
  A másik ,nem várta meg, hogy befejezze, hitelen ráüvöltött:
  - Idiotule!
  Sovány, barna arcán megfeszültek az izmok, álmosságtól és a lovaglás közben fölvert portól vörös szemei szikráztak.
  Hosszúcsövű pisztolyt húzott elő á köpenye alól.
  - Domnule căpitan...
  A katona hátrább lépett, védekezően az arca elé emelte a karját.
  - Ce țiam spus?! - üvöltötte a tiszt, és a csövénél marokra fogta a pisztolyt. - Săl tai! - Hirtelen lecsapott a fegyver agyával.
  A katona felnyögött a félelemtől és a fájdalomtól. Térdre roskadt, egyik kezével a fejét próbálta védeni, a másikkal levert sapkájáért nyúlt. A tiszt, mintha elszállt volna a dühe, most már módszeresen ütötte, igyekezett kikerülni a mind bizonytalanabbul hadonászó kart.
  Az egyik ütés nyomán felhasadt a bőr a katona halántékán, a vér vékony patakban végigfutott az arcán.