8
  A járásbíróság magas fallal kerített udvarán egy hosszú, lapos tetejű épületben volt a börtön. A négy cella keskeny folyosóról nyílt, mind tele volt feketézőkkel, a piacon összeszedett árdrágítókkal, tolvajokkal, verekedőkkel.
  Pontosan délben megjelent az udvaron két vörösőr, kézikocsit húztak, egyetlen nagy fazék volt rajta.
  A kocsival egészen a bejárat elé álltak, leemelték a fazekat és becipelték a börtön épületébe. Ahol a folyosó egy kicsit kiszélesedett, volt hely az ételosztáshoz.
  Egy másik őr, pirospozsgás fiatalember, a folyosó végéről egymásba rakott csajkákat hozott, szétrakta őket á széles ablakpárkányon, és egy nagy merőkanállal osztani kezdte az ételt.
  Nem volt benne gyakorlata, lassan dolgozott, a zöldessárga főzelék bőven csorgott az ablakpárkányra.
  - A hétszentségit! - morogta dühösen a katona. - Ezt is nekem kell föltakarítani!
  - Majd ezek föltakarítják - mondta nevetve a kocsit húzó vörösőrök egyike, és a cellák felé bökött. - Csak engedd ki őket!
  A fiatalember két teli csajkával elindult a folyosó végén levő cellához. Kinyitotta a vasajtóba vágott kis ablak szárnyát, és beadta az ételt.
  - Mint a vendéglőben! - morogta, amikor visszajött. - Helyükbe hozzák az ételt, röhög mind a markába, odakint nem lenne ilyen úri dolguk! - Újra telemerített két csajkát, indult velük a cellához. - Katonának jöttem - dohogott út közben - nem pincérnek!
  A másik kettő a térdét csapkodta, úgy nevetett.
  A következő ajtó mögött őrizték Balajthyt. Egyedül volt, a többieket átvitték mellőle a másik három cellába. A vörösőr neki is az ablakon akarta beadni az ételt, de Balajthy nem kelt föl a priccséről, éppen csak egy ,pillanatra fordította arra a fejét, amikor meghallotta az ajtó zörgését.
  - Itt az ebéd!
  A vörösőr tanácstalanul benyújtva tartotta a csajkát.
  - Nem kell! - mondta Balajthy. Mozdulatlanul feküdt priccsen, a falat bámulta.
  A vörösőr kinyitotta az ajtót, bejött.
  - Azért csak egye meg! - mondta rábeszélően. - Estig nem kap mást.
  - Mondtam, hogy nem kell! - felelte Balajthy ingerülten.
  - Itthagyom, hátha később meggondolja.
  A vörösőr egy pillanatig habozott, hová tegye a csajkát, azután óvatosan letette a földre a priccs mellé. Kifelé indult, de Balajthy hirtelen felült, és utána szólt.
  - Hogy hívnak?
  - A vörösőr csodálkozva megfordult.
  - Dósa Gáspárnak.
  - Dósa Vince fia vagy?
  - Igen.
  - Ugye a téglagyárban dolgozik az apád?
  - Hát ismeri? - kérdezte egy kis meghatottsággal a fiatalember. Az előbb zavarban volt, feszélyezte, hogy a fogoly tegezi, de nem tudta, hogyan szóljon miatta. Most egyszeriben elszállt a feszélyezettsége. Közelebb lépett.
  - Rendes, jóravaló ember az apád - mondta Balajthy. - Pataky úr mindig dicsérte, a tavaly októberi sztrájkban se vett részt. Nem is értem, hogyan nevelhetett ilyen gyereket.
  - Ezt hogy érti? - kérdezte Dósa Gáspár bizalmatlanul.
  - Úgy, ahogy mondom. - Balajthy a priccs szélére ült, letette a lábát a kopott, nyirkos téglapadlóra. - Sose gondoltam volna, hogy Dósa Vince fia a vörösök közé keveredik.
  - Ne mondjon már ilyet! - felelte Dósa Gáspár. - Katona mindig kell.
  - Kell ám - csapott rá Balajthy -, de nem mindegy, hogy az ember kinek a katonája!
  - Mindig parancsol valaki...
  - Itt most egy géplakatos meg egy suszter parancsol. Odafönt Pesten meg zsidók parancsolnak, akik eladták az országot.
  Dósa Gáspár halványan elmosolyodott.
  - Nincs az eladva...
  - Nincs-e? - Balajthy felugrott, a vörösőr "mellett föl-alá kezdett járkálni a cellában. - Hiszen mi maradt a szép Magyarországból? Cseh, oláh, rác szaggatja belőle a koncát... Szaggatja, mert teheti. Próbálta volna azelőtt!
  - A Vörös Hadsereg harcol... - kezdte ,Dósa Gáspár, de Balajthy nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.
  - ...az oláhok meg már újra a Tiszánál állnak. A ti nagy támadásotok bakfitty, megleptétek őket, de két nap alatt összeszedték magukat, és kergetnek benneteket visszafelé. Lehet, hogy már át is keltek valahol a Tiszán. Miért nem veritek meg őket, ha olyan erősek vagytok?
  Dósa Gáspár mondani akart valamit, de Balajthy ismét megszólalt, mielőtt még kinyithatta volna a száját.
  - Megmondom én, miért nem! Mert odafönt a pesti elvtárs urak nem akarják. Félnek, hogy ha a magyar baka rendet teremt odakint, majd rendbe teszi a dolgokat itthon is, és akkor jaj nekik! Eperjestől, Bártfától is azért vezényelték vissza a hadsereget, mert már nem vörös, hanem háromszínű zászló alatt akart harcolni! Eladtak benneteket az országgal együtt, ők meg mentik az aranyukat Bécsbe meg tovább.
  - Nem szabad így beszélni! - mondta Dósa Gáspár figyelmeztetően.
  Balajthy legyintett.
  - Nekem már szabad. Tegnap óta rajtam van a haló ing, kimondhatom az igazságot! - Elhallgatott égy pillanatra, Dósa Gáspár tanácstalanul állt mellette. Azután Balajthy megállt előtte, és megcélozta a mutatóujjával. - Te elmennél harcolni a Tiszához?
  - El.
  - De nem küldenek! - Balajthy győzelmesen égnek emelte az ujját. - Ringy-rongy gyülevészhaddal megpiszkálják az oláhokat, elmennek Törökszentmiklósig, Kisújszállásig, a fele ottmarad, a másik fele ész nélkül menekül visszafelé. Komoly erőt nem küldenek, nehogy visszanyomjátok Erdélybe az oláhokat! Téged is inkább itt tartanak, hogy legyen, aki börtönbe viszi a jó magyar embereket.
  Dósa Gáspár egy pillanat alatt összekapta magát. Megzörgette a kulcsait.
  - Nagy baja lesz az ilyen beszédekből - mondta, és az ajtó felé indult -, akár magán van a haló ing, akár nincs.
  - Ne félts engem - ugrott utána Balajthy -, magadra gondolj inkább! Vége lesz ennek a vörös pünkösdi királyságnak, azután hová futsz? Mert földönfutó lesz belőled, ha ugyan rosszabb véget nem érsz!
  Dósa Gáspár visszafordult, elsötétült a tekintete.
  - Ne fenyegessen!
  - Amikor leverték Spartacust, hatezer keresztfát állítottak a Rómából Capuába vezető út mentén a lázadóknak! Nekünk hatvanezer akasztófa is kevés lesz, megbosszulni ezt a gyalázatot! - Hirtelen hátat fordított Dósa Gáspárnak, bosszúsan a levegőbe csapott. - Eh! Mit tudod te, ki volt Spartacus! Sült paraszt vagy, nem is tudom, miért beszélek veled!
  - Jobban is teszi, ha nem beszél, mert nem állok jót magamért! - mondta sápadtan Dósa Gáspár.
  Balajthy folytatni akarta, de a vörösőr szárazon odavetette neki:
  - Egyen inkább, mert majd azt mondja a végén, hogy éheztettük. Tegnap óta egy falást se evett.
  Balajthy a priccs mellett álló csajkára nézett, egy darabig figyelte, hogy párolog-e benne a főzelék, de a megráncosodott, zöldessárga masszából már nem szállt föl gőz. Fölvette a csajkát, a kívülről megfeketedett edény éppen csak langyos volt. Megszagolta.
  - Ezt a szemetet, ezt a moslékot adod nekem?! - kérdezte sziszegő dühvel, és közelebb lépett Dósa Gáspárhoz, aki önkéntelenül. is hátrált egy lépést az ajtó felé.
  - Ilyen van! - mondta ingerülten, és az övén lógó kulcscsomó után nyúlt, hogy kiválassza belőle Balajthy cellájának a kulcsát. Mi is ezt esszük - tette hozzá, amikor megtalálta a kulcsot.
  Balajthy arca bíborvörös lett.
  - Ti disznók vagytok! - ordította. - Ti megehetitek a moslékot is, de nekem ne merd behozni, te... - Összeszorult a torka, egy nyögés jött még ki belőle. Meglendítette a csajkát, és tartalmát a vörösőr arcába öntötte.
  Dermedten álltak egy pillanatig. Az ételt hozó két vöröskatona futva közeledett, bakancsuk csattogott a folyosó kopott téglapadlóján. Amikor a csattogás megszűnt, Dósa Gáspár letörölte a langyos masszát a szeméről, és megfordult. A két vöröskatona ott állt a háta mögött az ajtóban. Az egyik alacsony, sovány parasztember, barna arcbőre szinte ráégett a csontjaira, kitágult szemekkel, riadtan bámulta, a szája is tátva maradt a döbbent csodálkozástól. A másik, rövid hajú fiatalember, nyugtalanul villogó tekintettel, mintha örökké valami váratlan támadástól tartana. Először ő is meglepődött, de magához tért egy pillanat alatt, és az arcát továbbra is gyámoltalanul törölgető Dósa Gáspár láttán hirtelen harsogva kirobbant belőle a nevetés.
  A nevetésre Dósa Gáspárnak minden vér kifutott az arcából. A hahotázás nem akart szűnni, sőt Balajthy arca is torz mosolyra húzódott. Dósa Gáspár körül hirtelen megszűnt a világ, a nevetés is elhalkult a háta mögött, azt sem tudta, hogy a fülével hallja-e vagy az emlékezetével. Balajthy egyre szélesebb mosolya mindent eltakart. A csúfondárosan nevető arc óriásira növekedett, betöltötte a cellát, az egész épületet, Dósa Gáspár úgy érezte, hogy rázuhan, ha hagyja, hogy tovább növekedjék. Nem tudta, hogy előveszi a pisztolyát, a keze önmagától hajtotta végre a megszokott mozdulatot. A hatalmas arcról eltűnt a mosoly, azután valószínűtlenül hangos dörrenés verte föl az épület csendjét. Csípős lőporfüst szállt a levegőben. Balajthy felnyögött, néhány bizonytalan lépéssel a priccshez ment, úgy tűnt, mintha le akarna ülni, de rázuhant, azután furcsa, kicsavart testtartással mozdulatlanná merevedett, a feje majdnem a padlóig lógott a fekhely végénél. Valaki arrébb lökte Dósa Gáspárt, egy inas, kemény marok megszorította a karját. A szomszéd cellák felől dörömbölés hallatszott.


9
  Simon Árpád századparancsnok döbbenten ült a pokróccal letakart dikó szélén, és görcsösen gyűrögetett egy sárgás papírlapot. A futár csendben állt az asztal előtt. A szobában félhomály volt, a századparancsnok újságpapírral beragasztotta az ablakokat, hogy ne tűzzön be a nap, és ne lepjék el a szobát a legyek, de az apró helyiség így is átforrósodott délutánra, ha csukva tartotta az ajtót.
  A futár izzadt a levegőtlen szobában, enyhe rosszullét fogta el az éhségtől és a fáradtságtól, óvatosan a sötétbarna, tintafoltos asztal szélére támaszkodott.
  A századparancsnok sokáig hallgatott, újra és újra megnézte a papírt, mintha nem hinne a szemének, azt remélné, hogy egyszer csak mást talál rajta. Azután hirtelen fölkapta a fejét. A futár gyorsan elengedte az asztal szélét, kihúzta magát.
  - Éhes? - kérdezte Simon Árpád. Csak most nézte meg jobban a vele szemben álló férfit. Alacsony, sovány kun ember volt, a haja fekete, a bőre cigányosan barna.
  - Éhes vagyok.
  - Meg fáradt is. Alig áll a lábán.
  A futár nem felelt, csak ismét kihúzta magát.
  - Kérjen ennivalót a szakácsoktól! - folytatta Simon Árpád.
  A futár a sapkájához emelte a kezét, és indult az ajtó felé.
  - Hová valósi? - szólt utána a századparancsnok.
  A katona visszafordult.
  - Kevibe - mondta színtelen, fáradt hangon. Nem indult el újra, várt, hogy kérdez-e még valamit a századparancsnok.
  - Ott van a családja?
  - Igen.
  - Találkozott velük?
  - Nem jutottam el odáig.
  Csend volt egy darabig, azután a századparancsnok kurtán ennyit mondott:
  - Kérjen abrakot a lovának!
  A futár tisztelgett és kiment.
  Simon Árpád elgondolkozva forgatta a keskeny papírszeletet az ujjai között.
  Mi lesz veled? - tűnődött, és a futár után nézett. - Hová menekülsz? Mikor látod újra a gyerekeidet? - Ledőlt a keskeny dikóra, arcát a szúrós pokrócra hajtotta. - Biztos van terve a túlélésre - gondolta. Már sajnálta, hogy nem kérdezgette tovább a futárt, talán kapott volna tőle valami jó ötletet, pofonegyszerű, magától értetődő elgondolást a menekülésre és a megmaradásra. Neki semmiféle terve nem volt, csak azt tudta, hogy nem megy haza. Apja a kapcsolatai révén biztosan elintézné ugyan, hogy ne essék bántódása, ha ugyan egyáltalán fenyegetné valamilyen veszély Budapesten, de nem tudná elviselni gunyoros megjegyzéseit. Amikor 1918-ban, nem sokkal a bevonulása előtt, az apja fölfedezte a könyvei között az addig rejtegetett köteteket, és kérdései nyomán kiderültek baloldali kapcsolatai, napokig gúnyolódott világmegváltó szándékain. Amikor pedig ő, inkább dacból, mint elhivatottságból, hiszen nem szerette a katonaságot, jelentkezett a Vörös Hadseregbe, ironikusan biztatta: csináljon hát katonai karriert. Napóleon, akinek az apja egyébként szintén ügyvéd volt - lám eggyel több hasonlóság! -, csak huszonöt éves korában lett tábornok, ő pedig még húsz sincs, tehát bőven van ideje a nagy korzikai lepipálására: Végül pedig a cseléddel csomagot készíttetett neki, és pénzt dugott a zsebébe.
  Simon Árpád nem tudta, hogy mit hoz a jövő, csak egy dolgot tudott egészen biztosan: nem kér az apjától védelmet, inkább külföldre megy, akármilyen bizonytalan sors vár rá.
  Arra eszmélt föl, hogy halk zsongás hallatszik odakintről.
  A futár nyilván beszélt az emberekkel - gondolta -, és most azt várják, hogy én is mondjak nekik valamit.
  A gondolatra, hogy az offenzíva- összeomlásának és a románok átkelésének hírével a katonák elé kell állnia, hirtelen összeszorult a gyomra. Beszélt ő sokszor a katonáknak, de eddig mindig tudott valami lelkesítőt mondani, olyasmit, amiben maga is hitt, és a saját hitét könnyű volt átönteni az emberekbe. Most azonban tudta, hogy ez az utolsó felvonás, de azt is tudta, hogy kitör a pánik, ,és szétszéled a század, ha kiáll a katonák elé, és mindérit elmond nekik.
  Fölállt a dikóról, néhányszor végigjárta a szobát, három lépés volt az egész. Próbálta rendezni a gondolatait, megfogalmazni magában, amit mondani fog, de a gondolatai vadul csapongva önálló életre keltek, kiszabadulva a rendező akarat befolyása alól.
  A zsongás erősebb, türelmetlenebb lett odakint. Simon Árpád megigazította a zubbonyát és a derékszíját. Amikor kilépett a tornácra, még nem tudta, hogy mit fog mondani.
  Az oszlopok körül és lejjebb az udvaron együtt volt a század, és a közelebb állók hirtelen elhallgattak, amikor észrevették a-parancsnokot.
  A nap lenyugodni készült a közeli nádas tó és a malom között, de még mindig fülledt meleg volt.
  Simon Árpád várt néhány pillanatig, hogy hátul is elcsituljon a beszélgetés zaja. Közben végignézte az elölállókat, izzadt arcuk komoly volt, vagy komor inkább.
  - Elvtársak! - kiáltotta, azután egy árnyalattal csendesebben megismételte: - Elvtársak!
  Minden tekintet rászegeződött, s ettől elveszítette a biztonságát. Fölemelte a papírt, amit a futár nyújtott át neki néhány perccel ezelőtt, és jóval halkabban azt mondta:
  - Átkeltek a Tiszán.
  Mormogás támadt, a katonák közelebb húzódtak.
  - De hiszen a mieink mentek előre - mondta félhangosan egy fiatal, szőke katona, aki még egészen gyereknek látszott.
  - Az offenzíva... - Simon Árpád kereste a legmegfelelőbb szót -...elakadt. A csapatok egy része megkezdte a visszavonulást, és a románok Füred alatt átkeltek a Tiszán.
  Jó darabig senki sem szólt, végül ismét az előbbi fiatal katona törte meg a csendet:
  - És velünk mi lesz?
  Olyan őszintén ijedt és gyámoltalan volt a hangja, hogy a századparancsnok hirtelen elmosolyodott.
  - Azért nem kell betojni, elvtársak! - kiáltotta, és félszemmel hunyorított.
  Az emberek megkönnyebbülten felsóhajtottak, sőt bátortalan nevetés hullámzott át a csoporton. A fiatal katona elpirult, félrekapta a fejét.
  Simon Árpád hirtelen újra elkomolyodott.
  - Parancsot kaptunk az indulásra!
  - Hová visznek?
  Ez a hang valahonnan a tömeg közepéből jött, de a századparancsnok nem tudta megállapítani, hogy kié volt. Túlságosan hetykének, követelőnek érezte, egy pillanatig tűnődött, hogy egyáltalán válaszoljon-e, azután mégis felelt, mert a többiek szeméből is sürgetést olvasott ki.
  - Odamegyünk, ahová parancsolják! - mondta figyelmeztetően. Azután enyhébb hangon hozzátette: - Vonatra szállunk az éjjel, Hatvanig kell eljutnunk, ott kapunk újabb parancsot.
  Halk mormogás kezdődött a katonák között, de az emberek nem mozdultak a helyükről. Simon Árpád egy pillanatnyi szünet után folytatta:
  - A szakaszparancsnok elvtársak jöjjenek be!
  Hirtelen hátat fordított, és visszament a szobájába.
  Belépett a három szakaszparancsnok. A napfény után vaksin hunyorogtak a félhomályban. Simon Árpád leszakította az ablakra ragasztott újságpapírokat, a szoba hirtelen kivilágosodott.
  - Szakaszparancsnok elvtársak! - kezdte Simon Árpád. - Gondoskodjanak róla, hogy a szakaszok rendben fölkészüljenek a bevagonírozáshoz. Éjfélkor indítjuk a vonatot. - Elhallgatott, végignézett a három emberen. - Végigharcolták a világháborút - gondolta. - Ha nem ők lennének mellettem, ki tudja, sikerülne-e ilyen fegyelemben együtt tartani a századot ennyi átszervezés, ide-oda vezényelgetés és tétlen várakozás közepette. - Van kérdés, elvtársak?
  A szakaszparancsnokok egymásra néztek, egyikük, jó negyvenes, medvemozgású bányász, megköszörülte a torkát.
  - Maga akar kérdezni, Varga elvtárs?
  - Én... vagyis hát mindegy, hogy ki kérdezi... - mondta bizonytalanul. Enyhe palóc akcentussal beszélt.
  - Tessék!
  - Mi lesz ezután?
  - Mondtam - felelte a századparancsnok. - Éjfélkor elindulunk, gondolom, legkésőbb reggelre Hatvanban leszünk, ott kapunk újabb parancsot.
  A szakaszparancsnokok újra egymásra néztek, egyikük sem szólt.
  - Ennyit tudok én is, elvtársak - tette hozzá Simon Árpád.
  - Nem erre gondoltunk - szólalt meg csendesen Varga. Két társa bólogatott. - Annyit már hallottunk, hogy az offenzíva elakadt, és a románok visszanyomják a mieinket, de... - kereste a szavakat néhány pillanatig, azután hirtelen kibökte: - Azt szeretnénk tudni, hogy az országgal mi lesz...
  Simon Árpád széttárta a karját.
  - Ha én azt meg tudnám -mondani maguknak... - Nem fejezte be a mondatot. - Elhiszem, hogy az emberek valami biztatót szeretnének hallani, de a helyzet egyelőre elég zavaros... Elültünk itt, - tette hozzá egy kis idő múlva - az utolsó egy-két, hétben alig hallottunk hírt... hogy mi történik a világban... útközben talán majd többet megtudunk.
  - Mit gondol... századparancsnok elvtárs - kérdezte a Varga mellett álló alacsony, fekete szakaszparancsnok - megmarad a diktatúra...? Hogy átkeltek...
  Szaggatott, gyors mondatokban beszélt, nehezen lehetett érteni, hogy mit mond.
  Simon Árpád felsóhajtott. Megértette, hogy mondania kell valamit, amivel lelket önt az embereibe. Az se baj, hogy nem igaz, de legalább belekapaszkodhatnak valamibe, amíg újabb hírek, újabb parancsok érkeznek, bár ki tudja, érkeznek-e még parancsok! Végignézett az előtte álló három emberen. Ha ők is elveszítik a biztonságukat, néhány óra alatt szétzüllik, elszéled a század.
  - Miért ne maradna meg a diktatúra? - kérdezett vissza, és elmosolyodott. - Összeszedjük magunkat Budapest alatt, nekivetjük a hátunkat a fővárosnak, fölfegyverezzük a munkásságot, mint májusban tettük, és Brassóig kergetjük a románokat, ahogy a cseh burzsujokat Bánfáig kergettük.
  - Még mindig mosolygott, de a szemben álló három ember arca komoly maradt.