6
  Sümegi alig ért vissza az irodájába, kopogtattak az ajtaján. Kövér, szőke katona lépett be, feszesen tisztelgett. Az arcán izzadságcsík futott végig, dús, göndör haja kibújt a sapka alól.
  - Behozhatjuk, Sümegi elvtárs?
  - Balajthyt?
  - Igenis.
  - Hozzák be!
  A katona ismét szalutált, és feszes hátraarccal indult kifelé, de Sümegi utánaszólt:
  - Könnyen ment?
  A katona visszafordult, és közelebb lépett. Hirtelen eltűnt a feszessége.
  - Könnyen - mondta legyintve. - Olyan vad híre van, aztán csak állt ott, amikor bementünk, és jött velünk egy szó nélkül. Pedig még arra is számítottunk, hogy erőszakkal kell behozni.
  - Kint van?
  - Itt áll az ajtó előtt.
  - Küldjék be!
  - Egyedül akar beszélni vele? - kérdezte a vöröskatona és lehalkította a hangját.
  - Igen.
  - Nem kellene rajta hagyni a bilincset?
  - Hát megbilincselték?
  - Nehogy bajt csináljon. Talán csak megjátszotta az engedelmest.
  - Vegyék le róla a bilincset!
  - Legyen óvatos, Sümegi elvtárs! Megmotoztuk ugyan, fegyver nincs nála, de akármi fegyverré válhat az ilyen ember kezében. Eddig csendesnek mutatkozott ugyan, de hátha készül valamire.
  - Engedjék csak be!
  A katona kiment, néhány pillanat múlva enyhe taszítással belódították Balajthyt. Valaki még utána szólt, mielőtt becsapódott mögötte az ajtó:
  - Itt leszünk az előszobában, úgy viselkedjen!
  Balajthy megállt az ajtóban, körülnézett.
  - Jöjjön, kérem!
  Hosszan méregették egymást. Sümegi fölállt, és a fotel felé mutatott.
  - Üljön le!
  Mit akar? - kérdezte nyersen Balajthy. Nem mozdult az ajtótól.
  - Beszélni akarok magával. Meg akarom ismerni.
  - Pedig már találkoztunk - mondta a másik gúnyosan. - Ismerhetne. Tavaly maga javította a gőzgépünket.
  - Talán rosszul dolgoztam?
  - Jól dolgozott - felelte Balajthy: Egy pillanatnyi csend után hozzátette: - És én talán nem fizettem meg a munkáját?
  - Megfizette.
  - Akkor mi dolgunk egymással?
  - Miért csinálja ezt?
  - Nem tartozom senkinek számadással.
  - A vesztébe rohan.
  - Nocsak! - Balajthy fölvetette a fejét. - Talán sajnál?
  - Sajnálom.
  - Ugyan miért?
  - Minden embert sajnálok, aki fölöslegesen és értelmetlenül elpusztul.
  - Még élek - mondta Balajthy növekvő ingerültséggel. - Még élek, és nem kérek a sajnálatából!
  - Maga bátor ember. Kár, hogy a rossz oldalon áll.
  - Csak nem akar megtéríteni a kommunista hitre? - Balajthy gúnyosan lebiggyesztette a száját, a kezét zsebre dugta, és előbbre lépett.
  - Semmire sem akarom megtéríteni.
  - Vagy inkább lekenyerezne? Mit tudnak adni nekem? Hiszen a kommunizmusban úgyis minden közös lesz.
  - Lekenyerezni sem akarom. - Sümegi néhány pillanatig a szemben álló férfi arcát figyelte.
  Fél-e vajon? - tűnődött. - Vagy csak tetteti ezt a gúnyos fölényt, s közben reszket a gyomra az idegességtől? Ha valóban megvan benne, honnan a pimasz magabiztosság? Azt hiszi, neki nem eshet baja? Vagy lélekben mindenre fölkészült?
  - Túlbecsüli a saját szerepét - mondta. - A Tanácsköztársaság elfújhatná magát, mint egy pelyhet, s ha nem teszi, ez az erő és nem a gyengeség jele. Nem akarunk újabb áldozatot...
  Balajthy arcáról lassanként eltűnt a gúnyos mosoly.
  - Velem ne legyenek nagylelkűek! Mire várnak még? Mit tegyek, hogy megértsék: minden sejtemmel gyűlölöm ezt a rendszert?! Számomra nem létezik, csak mint agyrém, lidércnyomás, amiből fel fogunk ébredni. Meglapulhatnék, mint olyan sokan teszik, és kivárhatnám, amíg magától eltűnik, hiszen nem életképes, egy világégésben összeroppant társadalom átmeneti, természetellenes kinövése...
  - Tévedtem - vágott közbe Sümegi. - Maga nem bátor, hanem őrült. Miért gyűlöl minket ennyire? Sokat ártottunk magának?
  - Nem egyéni sérelem mondatja velem, amit mondok - felelte Balajthy.
  - Elvből?... - kérdezte Sümegi, és most az ő hangja volt ironikus.
  Balajthy megérezte a gúnyt, az indulat egyre jobban elragadta.
  - Azt hiszi, hogy csak maguknak lehetnek elveik? Az ezeréves Magyarország eszméje...
  - Melyik Magyarországé?
  - Egyetlen Magyarország van!
  - Dózsa vagy Werbőczy Magyarországára gondol? Mert az mégis két különböző Magyarország.
  - Ne tartson nekem előadást alkotmányos kérdésekről! - mondta türelmetlenül Balajthy. - Azokhoz én jobban értek! Persze, van amihez maga ért jobban - tette hozzá. - Például a gőzgépekhez. Maradjon inkább azoknál, kevesebb bajt okoz vele!
  Összefonta a karját a mellén, ismét mosolygott.
  Sümegi egy pillanatra kísértést érzett, hogy valamilyen módon Balajthy feleségére terelje a szót. Elképzelte, hogyan fagyna le a gúnyos mosoly az arcáról, ha megjegyezné, hogy talán az otthoni sérelmeit akarja kiegyenlíteni a hangoskodásával meg a magabiztosságával, azután elhessegette a gondolatot.
  - Az írott joghoz jobban érthet - mondta -, de van olyan jog is, amiről eddig nem vett tudomást a magyar törvényhozás. Ezt a jogot az emberek ezer éve sóvárogják. A mi dolgunk, hogy...
  - Nem népgyűlésen van, Sümegi elvtárs! - Balajthy legyintett, és erősen megnyomta az "elvtárs" szót. - Engem nem tud megagitálni, mint a tudatlan, rabolni, pusztítani vágyó csőcseléket. Mert csak az hallgat magára. Akinek egy kis földje van, az már fél a kommunistáktól, és a bukásukat akarja. Hiába beszélünk egymáshoz, hiszen alig van szó, amit azonos értelemben használnánk. Azt mondom: Magyarország. Maga a nincstelen, dologtalan csőcselékre gondol, én meg a nemzet törzsére, a birtokosságra, az úri középosztályra. Azt mondom: szabadság. Maga a szabad rablásra gondol, arra, hogy kifoszthassák a gazdagokat...
  - Igaza van - mondta Sümegi elgondolkozva.
  - Tessék? - Balajthy fölkapta a fejét.
  - Abban van igazad, hogy alig találunk szót, amit azonos értelemben használhatnánk. Az mondom: Magyarország. Maga a földesurakra gondol, a szolgabíróra, a csendőrre gondol, én meg azokra, akiknek a munkáján élősködött ez az egész siserehad. Azt mondom: szabadság...
  - Mit remél ettől a beszélgetéstől? - szakította félbe Balajthy. - Azt, hogy a nyakába borulok, és kommunista leszek én is?
  - Azt remélem, hogy megérti: őrültség, amit tesz, a vesztét okozza vele.
  - Már megint értem aggódik! Pedig inkább önmagáért aggódhatna - tette hozzá. - A románok jól megverték a maga híres Vörös Hadseregét, amikor megpróbált betörni a Tiszántúlra. Oroszország messze van, és elég neki a maga baja. Miben bíznak? Azt hiszik, hogy egész Európát legyőzhetik egyedül?
  - Ahogy a cseheket visszaszorítottuk, pedig már Miskolcot is elfoglalták...
  Balajthy legyintett.
  - Mit értek el vele? Ha a románok, a szerbek és a szegedi franciák megindítják az igazi támadást...
  - Ilyen nagy hazafi maga? Azt lesi, hogy a csehek, a románok, a szerbek, a franciák mikor indulnak meg Magyarország ellen?
  - Nem Magyarország, hanem a kommunista diktatúra ellen! Éppen azért, ami az én számomra Magyarországot jelenti.
  - Hátha ők sem ugyanazt a Magyarországot akarják, amit maga szeretne?
  Balajthy egy pillanatig hökkenten hallgatott, azután kirobbant belőle az elfojtott feszültség. Az arca elvörösödött.
  - Nem bánom, akármit akarnak! - kiáltotta tajtékzó dühvel.
  Az előszobában maradt szőke vöröskatona, aki bekísérte Balajthyt, óvatosan résnyire nyitotta az ajtót, amint meghallotta a kiabálást. Sümegi észrevette az ajtónyitást, intett a katonának, hogy húzódjon vissza, mire az csendesen becsukta az ajtót.
  - Azt sem bánom, ha örökre ittmaradnak! - Balajthy nem vette észre, hogy kinyitották az ajtót a háta mögött, már egyáltalán nem volt képes fölfogni, hogy mi történik körülötte. - Inkább leszek cseh vagy oláh, mint kommunista! Azonnal vezettessen el! Akasszanak föl, vagy lőjenek főbe, de hagyjanak békén!
  - Nem akasztják föl, és nem lövik főbe. Az volna a legkönnyebb. Mártír, öngyilkos szeretne lenni, de úgy, hogy a mi kezünkön száradjon a vére? A halálával is ártani akar?
  - Vagy használni - vetette oda foghegyről Balajthy. - Nézőpont kérdése. Ha maguknak ártok, használok ennek a szegény, sokat szenvedett...
  - Hitvány kis menekülés lenne ez, de szeretné a nagy bukás dicsfényével övezni. Azt hiszi nekünk ártana a halálával, az ellenségeinknek meg használna? Egyetlen dologban téved: nem elég jelentős személyiség ahhoz, hogy nagy hatást váltson ki a halála. A többit elintézné az idő.
  - Miután tudomásomra hozta, kedves gépész úr, vagyis elvtárs, hogy jelentéktelen senkinek tart, s véleménye szerint a kutya sem ugatna utánam, ha megdöglenék, árulja el azt is, hogy akkor miért nem lövet agyon?
  - Azt akarom, hogy az élet bizonyítsa be magának, hogy nincs igaza. Hogy egyszer, évek múlva, kénytelen legyen bevallani önmagának, hogy tévedett.
  - És most elenged? - kérdezte Balajthy hitetlenül. - Figyelmeztetem, hogy nem hat meg a nagylelkűsége. Változatlanul gyűlölöm magukat, és ha elmegyek innen, egyetlen célom lesz: szétsugározni ezt a gyűlöletet.
  - Nem engedem el. A börtönből nem sugározhatja szét a gyűlöletét, nem árthat a községnek és önmagának sem.
  Sümegi megrázta az asztalán álló csengőt. Egy pillanat múlva kinyílt az ajtó, sőt inkább kivágódott, és beugrott rajta a szőke vöröskatona. Meglepte, hogy a szobában levő két férfi békésen áll egymással szemközt, arra készült, hogy Sümegi segítségére kell sietnie, meg kell fékeznie Balajthyt. Kicsit zavartan megállt a nyitott ajtóban, tisztelgett Sümeginek, megköszörülte a torkát.
  - Vezessék el! - mondta szárazon Sümegi.
  A vöröskatona közelebb lépett Balajthyhoz.
  - No, menjünk!
  Balajthy mélyen meghajolt, előbb Sümegi, azután a vöröskatona felé.
  - Készen vagyok, drága elvtársaim. Indulhatunk.
  Sümegi hátat fordított. A vöröskatona közelebb lépett Balajtyhoz.
  - Ne bohóckodjon! - Enyhe taszítással az ajtó felé terelte. - Tanult ember létére úgy viselkedik, mint egy vásott kölyök!
  Az előszobában Balajthy előrenyújtotta a kezét.
  - Kérem a bilincseket!
  A vöröskatona szó nélkül megbilincselte, Balajthy fütyörészve elindult előtte a hosszú, keskeny folyosón.


7
  Sümegi kétszer végigsétált a szobán, azután álldogált egy kicsit az ablaknál. Látta, amint két vöröskatona kilép a kapun Balajthyval, és tempósan végigkísérik a főutcán. Csak a Mihályi-cukrászdánál tűntek el a szeme elől, ahol a főutca enyhe ívben kanyarodik a piactér meg a nagyvendéglő felé.
  Csendes és kihalt volt az utca, az árnyékok hiába nyúltak meg, hiába enyhült a forróság, az emberek nem szívesen mentek ki az udvarokból. Csak piackor volt tömeg az utcán, meg amikor vasárnap fél tizenkettőkor véget ért a nagymise, de a templomból inkább hátul, a mellékutcán oszlott el a nép.
  Félnek - gondolta Sümegi. - Ki tudja, mivel ,suttogják tele a fülüket! És most, Balajthy letartóztatása után...
  Hirtelen bizonytalanság támadt benne.
  Ki tudja, milyen hatást kelt, hogy börtönbe került? Megijeszti, megnyugtatja, vagy felháborítja az embereket? Jobban kellené ismerni az ittenieket - gondolta. - Talán mégis kár volt idejönni! Jobban szót értene ezzel a bizalmatlan, konok néppel, aki közülük való. Tajti? A községi direktórium elnöke itt töltötte az egész életét, és ő talán szót tud érteni velük?
  Visszament az íróasztalhoz, rossz érzéssel rakosgatni kezdte a papírokat, de nem nézte meg, mit tart a kezében.
  Hirtelen kinyílt az ajtó, Sóti Pál jött be, mind a két keze tele volt mappákkal, a hóna alatt keménypapírból készült hengert szorongatott.
  - Üdvözlöm, Sümegi elvtárs! - kiáltotta. - Elhoztam a rajzokat.
  Sümegi bólintott.
  - Egész éjjel dolgoztam, alig állok a lábamon, de azt hiszem, sikerült, amit akartam.
  - Nagyon jó - mondta Sümegi fáradtan.
  Sóti megtorpant. .
  - Valami baj van?
  Zavartan hunyorgott, őszülő kecskeszakálla furcsán előremeredt, ahogy fölemelte a fejét.
  - Mindig van valami baj - mondta Sümegi.
  - Balajthyt most kísérték a piac felé. Gondolom, hogy a járásbíróságra.
  - Igen.
  - Fütyörészve sétált, mögötte jött a két katona. Amikor egymás mellé értünk, rámnevetett és azt mondta: "Mester, ha maga szobrász lenne és nem festő, megbíznám, hogy készítsen nekem egy szép síremléket." A hideg is végigfutott a hátamon. Tényleg kivégzik?
  - Nem - mondta Sümegi. - Nem hiszem...
  - Nagyon féltek tőle, amíg a járásbíróság elnöke volt.
  - Börtönbe csukatná? - kérdezte hirtelen Sümegi.
  - Nem tudom - mondta Sóti bizonytalanul. - Attól függ, hogy mit követett el.
  - Én mindig úgy képzeltem - kezdte Sümegi -, hogy a forradalom után valami más jön: szebb, emberségesebb. Nem kell ölni, kiürülnek a börtönök, hiszen mindenki megszerezheti a betevő falatját, a gyenge ember sem kényszerül lopni, rabolni. Politikai ellenfeleinket a tények győzik meg: ez a társadalom jobb, igazságosabb. Aki nem lesz szocialista, az is belátja, hogy nem érdemes harcolni ellenünk, hiszen a nép velünk tart... a nép...
  Sóti zavartan köhintett. A mappákat letette az egyik nagy fotelbe.
  - Így kellene lennie - mondta tétován -, de még olyan rövid. ideje...
  - Mi lesz, ha mi is öletünk, börtönbe csukatjuk az embereket?
  - Én művész vagyok - mondta Sóti -, nem foglalkoztam soha politikával, de azt tudom, hogy ha valaki fegyverrel támad rám, védekezem. Magam is fegyver után nyúlok, vagy megpróbálom kicsavarni a kezéből az övét...
  Sümegi elmosolyodott.
  - Az a jó, hogy a művészekre senki sem támad fegyverrel. Annyira sohasem vadulhat el a világ.
  - Nem is ajánlom senkinek, hogy fegyverrel támadjon rám! - felelte Sóti. - Fiatalabb koromban igen jól lőttem, de még most sem remeg a kezem. A kardforgatás szintén...
  - Párbajozott? - szólt közbe Sümegi.
  Sóti legyintett.
  - Többször is: Pesten, és egyszer Münchenben. Majdnem kitoloncoltak miatta Németországból. Itt a faluban már nem volt ilyen lovagias ügyem. - Nevetett. - Nem volt kivel párbajozni.
  - Nők miatt, ugye? - kérdezte mosolyogva Sümegi.
  - Nők miatt is, meg elvekért. No, nem politikai, hanem művészeti elvek voltak. Münchenben egy olasszal párbajoztam, egy gubbiói festővel, mert azt mondtam neki, hogy az umbriai festészet nem jelentős, csupa utánérzés, primitív technika...
  - Fiatalon világhírű lett. Megkapta a francia Becsületrendet a párizsi világkiállításon szereplő képéért...
  Sóti arcáról hirtelen lehervadt a mosoly.
  - Azt hagyjak! - mondta, és fölvette a mappákat a fotelből.
  - Miért? - Sümegi csodálkozva széttárta a karját. - Őszintén szólva nem értek a festészethez, itt hallottam az emberektől, amit az előbb...
  Sóti legyintett.
  - ...nem akartam megbántani - folytatta Sümegi. - Itt mindenki tiszteli, szereti, büszkék az emberek, hogy közöttük él egy ilyen nagy művész. Nincs olyan ember az iványi tanyákon vagy a sülyi pusztán sem, aki ne ismerné a nevét.
  - A világkiállítás napjaiban bemutattak Párizsban egy neves műkritikusnak. Amikor a magyar teremben látható óriási képemre terelődött a szó, ez a műkritikus udvariasan félrevont, nehogy tanúja legyen a beszélgetésünknek, és azt mondta: "Monsieur Soti, önnek kitűnő komponálóképessége van, festeni is tud... Ötven évvel ezelőtt zseniális festőként tisztelte volna Franciaország és a világ, vagy legalábbis olyan anyagi sikereket aratott volna a csataképeivel, mint neves honfitársa a vallásos témájú és a szalonképeivel huszonöt évvel ezelőtt Münkakszi... segítsen, biztosan rosszul ejtem a nevét." Nyakamba vettem a várost, felkerestem a nagy képtárakat meg az eldugott kis galériákat, a sikátorokban meghúzódó műkereskedéseket is, és rájöttem, hogy igaza volt: amit addig festettem, az védhetetlenül, reménytelenül, megmosolyogtatóan elavult, olyan nevetséges, mintha egy nő ma krinolinszoknyában és rizsporos parókában menne ki az utcára. Már az impresszionizmus uralkodott Franciaországban, kit érdekelt az én csataképem? A komoly műkritika nem is foglalkozott vele, tudomást sem vett róla.
  - De a Becsületrend...? - kérdezte Sümegi. - A Becsületrendet megkapta. A divat meg...
  - A Becsületrend "járt" minden kiállító országnak. Ha másnak a képét viszik ki Párizsba, más kapta volna meg.
  Csend volt egy pillanatig.
  - A divat jön és megy... - kezdte újra Sümegi. - Mondtam már, hogy én nem értek a festészethez, de úgy gondolom, hogy ha meg akarok csinálni valamit, akkor megcsinálom, és nem lesem fél szemmel, hogy a többiek mit csinálnak.
  - Nem úgy van - mondta csüggedten Sóti. - Ez nem divat kérdése. Az impresszionisták észrevettek valamit a világból, amit én nem vettem észre, pedig a kortársuk voltam. Észrevették a lombokon átszűrődő napfényt, az árnyék sötétjét egy dús koronájú fa alatt, észrevették, a napsütéstől forró levegő fénytörését, az én képeimen pedig lovasok vágtattak kivont karddal az ellenségre, és sűrű lőporfüst gomolygott a csatamező fölött.
  - Ha mindezt ilyen pontosan fölismerte, miért nem akart valami mást...?
  - Ez sajnos nem akarat kérdése - mondta Sóti. - Sokkal inkább látásmódé, vagy nem is tudom... Festek úgy, mint ők, próbáltam másolni egy-egy képüket, a másolat olyan lett, mint az eredeti, de nem tudom ugyanazt meglátni... az én ecsetem alatt történelem lesz a táj is vagy anekdota... azt hiszem, ezt már nem értheti, magam is inkább csak érzem... Sajnos túl későn derült ki ahhoz, hogy abbahagyjam.
  - Azt mondta, hogy elkészültek a rajzok - mondta Sümegi.
  Sóti szétbontotta a mappákat. Tervrajzokat szedett elő, néhányat kiterített a fotelre, a kis dohányzóasztalra, végül a Sümegi nagy íróasztalán a hivatalos iratok, a tintatartó és a csengő tetejére.
  - Egy házban két lakás van - magyarázta a tervrajzok szétterítése közben -, minden lakásban két szoba meg a szükséges mellékhelyiségek.
  Egy darabig habozott, azután a karjánál fogva az íróasztalhoz vezette Sümegit.
  - Ezen láthat legtöbbet, Sümegi elvtárs. A homlokzat kiképzése, ahogy a múltkor már említettem, modern, de nem idegen az itteni hagyományos építkezés vonalvezetésétől. Az építőanyag lehet vályog is, tégla persze jobb volna. Ha a község ingyen adja a telket, a munkába pedig bevonjuk a lakások leendő tulajdonosait, elképesztően alacsony árak jönnek ki. Az a lényeg, hogy kiküszöböljük a vállalkozók nyerészkedését.
  - A község egyszerre, nagy tételben, olcsóbban megrendelheti az építőanyagot - mondta elgondolkozva Sümegi. - Az emberek együtt dolgoznának! Nemcsak a magukét építenék, hanem mindenki segítene a többieknek. - A képzelete egyre jobban elragadta. - Szakembereket se kellene fizetni, hiszen az egyik a vályogvetéshez ért, a másik falat rakna, a harmadik ácsolna...
  Sümegi lelkesedése továbblendítette Sóti fantáziáját is. A festő már nem törődött a tervrajzokkal, öles léptekkel járt föl-alá a szobában.
  - Az egész község összefogásával kerülne pénz újabb ártézi kút fúrására. Az emberek maguk kiásnák az árkokat, csak a csöveket kellene megfizetni! Minden házba bevezetnénk az egészséges, tiszta ivóvizet. - Hirtelen megállt a szoba közepén, aggódó tekintettel nézett Sümegire. - Azt hiszi, Sümegi elvtárs, hogy ez csak vágyálom?
  - Hihetném, de látom, hogy eddig sem ültek ölbe tett kézzel.
  Sóti a tervekre mutatott.
  - Ez még nagyon kevés. Amíg így van... papíron...
  - Nemcsak erre gondoltam. - Sümegi az ablakhoz lépett. - Olyasmire vette rá az embereket, amire a község régi vezetői gondolni sem mertek.
  Sóti az asztalhoz ment, egy pillanatig keresgélt a szétterített papírok között, azután kinyitotta a mappáját, és elővett egy újságot.
  - Látta már ezt? - Nem várta meg Sümegi válaszát, olvasni kezdte az egyik cikket. - "örömmel látjuk, hogy városunk főutcája napról napra szebb lesz, valóságos sugárúttá válik. A nagy mélyedések, a begyepesedett árkok eltűnnek, s a víz nem áll majd esők után tengerként az utcán. Amire a régi községi politikusok gondolni sem mertek, íme, rövid idő alatt meglesz."
  Sümegi kinyitotta a hatalmas íróasztal egyik fiókját, és szintén elővett egy újságot.
  - Nem kell szerénykednie - mondta. - Néhány hete így írt az újság: "A városrendezési és szépészeti megbízott Sóti Péter lett. Azt gondoljuk, hogy méltóbb kézbe nem is lehetett volna tenni városunk rendezését, az ő művészi és praktikus ízlésében teljesen megbízhatunk."