5
  Hatalmas, díszes falióra volt a szobában, még a főszolgabíró hozatta valamikor. Sümegi egy kicsit restelkedett, valahányszor meghallotta finoman tompa, harangütésre emlékeztető hangját, mert úgy érezte, a járási népbiztoshoz egyszerűbb berendezés illenék, mégsem vitette ki. A falióra keskeny, faragott doboza a katedrálisokra emlékeztette, amelyeket valcolása idején látott a Rajna mentén.
  Alig tíz éve! - gondolta, és sóhajtva berakta a papírokat az íróasztal fiókjába meg az iratszekrénybe.
  A kapuban a vörösőr a sapkájához emelte a kezét, de inkább csak jelezte a tisztelgést. Fiatal, vézna gyerek volt, csupa csont és ín. A hűvös kapualjban is izzadt, pedig csak akkor gombolta be a felső gombot a zubbonyán, amikor Sümegi föltűnt a lépcsőfordulóban.
  Égetett a nap, az árnyékok megrövidültek. Az utolsó piacozók szekerei most zörögtek végig a templom felől a főutca kockakövein, az izzadt, mélyen bókoló lovakat légyrajok kísérték.
  Sümegi a szomszéd utcában lakott egy hosszú, alacsony házban, amely elé teljes hosszában üvegezett verandát építettek. A nagy, kopár udvart keréknyomok hálózták, hátul volt a szürkére festett műhely, nagy, poros ablakai az utcára néztek.
  A három gyerek már az asztalnál ült, amikor Sümegi belépett a verandára. A két nagyobbik éppen csak fölnézett, az anyjuk akkor szedett nekik a levesesfazékból, de a kisebb lemászott a magas székről, odaszaladt hozzá, és átkarolta a lábát, alig tudott lépni tőle.
  - Ülj már vissza! - mondta az asszony.
  Sümegi megsimogatta a gyerek fejét.
  - No! Eredj!
  Az asszony szótlanul kiszedte a levest. Rosszkedvű volt, nem nézett senkire.
  - Kikészítettem a vizet - fordult végül Sümegihez.
  A férfi befordult a konyhába, az első pillanatban semmit sem látott, kellett egy kis idő, hogy a szeme hozzászokjon a félhomályhoz.
  Kezet mosott a hokedlire tett lavórban. A víz színe alig változott, éppen csak zavarosabb lett egy kicsit a nagy darab mosószappan habjától.
  Sümegi lassan, egyenként megtörölte az ujjait. A körömházak finom repedéseiből már eltűnt az olaj, amely, úgy hitte, feketén és lemoshatatlanul beleette magát a bőrébe. A kezén begyógyultak a vágások és a horzsolások, a bőre fehérebb és puhább lett. Régebben, amikor ugyanígy mosott kezet, vastag, fekete hab karikázta a zománcos lavór szélét. De most csendben porosodott a műhely, nem álltak javításra váró gépek az udvarban.
  - Jöjjön már! Elhűl az étel!
  Feszültség vibrált az asszony hangjában.
  Sümegi kiment a verandára, leült az asztalhoz. A szalvétát gondosan begyűrte a gallérja mögé, csendben enni kezdett.
  - Valami baj van? - kérdezte az asszony egy kis idő múlva. Enyhébb volt a hangja, riadalom bújkált benne.
  Sümegi kezében megállt a kanál.
  - Nincs - mondta, és csodálkozva fölnézett.
  - Igaz, hogy idejön a rögtönítélő bíróság Árokszállásról?
  - Nem hiszem. - Ismét hozzáfogott az evéshez. - Hacsak nem lesz rendzavarás.
  Az asszony némán kanalazta a levest. Szorosan hátrasimított hajából elszabadult néhány szál, hiába próbálta visszasimítani a füle mögé.
  - Lehet, hogy mégis lesz rendzavarás? - kérdezte végül aggodalmasan.
  Sümegi megrázta a fejét. Lenyelte a falatot, csak azután válaszolt.
  - Az itteni nép józanabb annál...
  - Nem tudom...
  Az asszony vállat vont. Hallgatott egy darabig, azután kiszakadt belőle a kérdés:
  - Miért nem megyünk el innen?
  Sümegi letette a kanalat. A gyomra összeszorult, úgy érezte, hogy egyetlen falatot sem tud már lenyelni.
  - Mert nem lehet!
  Az asszony fölvetette a fejét. A szemében könny csillogott.
  - Lehetne, ha maga akarná!
  - Elmondtam már... - felelte csüggedten Sümegi. - Miért akarja, hogy újra...?
  - Mindenünk megvolt Pesten - mondta az asszony. Sümegi válaszolni akart, de nem engedte, hogy megszólaljon. - Kisebb lakásban éltünk, az igaz! Közös udvarra nyílt, az is igaz, mégis jobb volt! Maga szépen keresett, tudom, hogy megbecsülték, a lakatosok közül senkinek nem volt akkora hetibére a Hofher-Schrantzban...
  Sümegi elmosolyodott.
  - Ez igaz - mondta. - De az ember nem temetkezhet el...
  - Nem temetkezhet el? - kérdezte az asszony döbbenten. - Hol? Pesten? Hogy érti ezt?
  - A gyárban, a munkában nem temetkezhet el - felelte Sümegi. - Azt szerették volna, mondták is, nemegyszer: "Miért avatkozik maga a politikába, Sümegi? Maga keres a legjobban a lakatosok közül! Jobban teszi, ha végzi a dolgát, és nem néz föl!" Gyártsak minél több fegyvert, hadd öljék vele egymást a nyomorult bakák Galíciában!
  - Tudtam, hogy politizál - szólt közbe az asszony. - Az anyám figyelmeztetett: "Ne menj hozzá, szerencsétlen leszel mellette, az ilyen ember mind rosszul végzi!" De ez férfidolog. Nem értettem ugyan, miért törődik annyit másokkal, de úgy gondoltam, inkább gyűlésekre járjon, mint a kocsmába. Akkor se tettem szemrehányást, amikor tavaly tavasszal lecsukták a sztrájk miatt, pedig szinte kenyér nélkül maradtam a gyerekekkel. De ezt a falut nem bírom!
  Hirtelen elsírta magát. A gyerekek letették a kanalat, a két nagyobbik kikerekedő, ijedt szemmel nézte, a legkisebb elpityeredett.
  - Itt születtem - mondta Sümegi tétován. - Hazajöttem ide.
  - Nem igaz! Maga már Pesten volt otthon, a gyárban, a szakszervezetben, a pártban. Mi köti ide? Semmi! Leküldték ősszel, hogy szervezze a szociáldemokrata pártot. Talán az útjában volt valakinek Pesten. Amikor megkezdődik a marakodás a koncért, igyekeznek szabadulni, akitől lehet, hogy több maradjon...
  - Hallgasson már!
  Sümegi az asztalra csapott, az evőeszközök összecsörrentek. Az asszony azonban nem hallgatott el.
  - Országos vezető lehetett volna magából, ha Pesten marad! Már tizenegyben küldött volt a pártkongresszuson, tagja lett mindenféle bizottságnak meg választmánynak, szépen haladt előre a szakszervezetben. Amikor azokat a cikkeket írta tizenötben a Vas- és Fémmunkások Lapjába, megállították az utcán az ismerősök, még az a nagyszájú Vargáné is megkérdezte: "Mondja kedves, mikor tanulja az ura azt a sok okos dolgot? Én ugyan nem értem a cikkeit, de Józsim tegnap is mondta ebédnél: meglátod, egyszer még nagy ember lesz a szomszédunkból. Büszke leszel rá, hogy egy udvarra nyílt a ,konyhaajtónk!"
  Sümegi elmosolyodott.
  - Maradt még Pesten elég ember - mondta. - Itt nagyobb szükség van rám.
  - Igen? - Az asszony szeme vésztjóslóan megvillant. A ruhaujjával letörölte a könnyeit. - Elhitették magával, hogy szívesebben jöjjön! A sok dörzsölt pesti vagány beugratta, maga meg jámborul hitt nekik, otthagyott csapot-papot, és jött családostul, mindenestül. Megnyitotta ezt a koszos műhelyt, pedig tizenhét óta már íróasztala volt a szakszervezetben. Mindent otthagyott, hogy kihozzon ide az isten háta mögé, ahol a parasztok akármikor vasvillára hányhatnak bennünket.
  A legkisebb gyerek hirtelen fölsírt, a két nagyobb sápadt arccal, riadt szótlanul ült a helyén.
  - Halálra rémíti a gyerekeket - mondta Sümegi szemrehányóan. A térdére ültette a kisfiút. - Gyí, te fakó a vásárra, ha nem bírod, dobd a sárba, zsupsz! - A mondóka végén hirtelen szétrántotta a térdeit. A gyerek nagyot sikított ijedtében, mert leesett volna a veranda kövére, ha az apja nem fogja a derekát, de már mosolygott a könnyein keresztül.
  Az asszony csak egy pillanatra hallgatott el.
  - Rokona sincs itt, barátja se... azt mondta, a falusiak nyíltszívűek, romlatlanok, egyszerűek... de mi az igazság? Minden porta körül magas deszkakerítés, az udvarokon kutya, az emberek mogorvák, bizalmatlanok, ha szól hozzájuk, csak odamorognak valamit, és elosonnak, anélkül, hogy a szemébe néznének.
  - Túloz - mondta Sümegi. - Csak az idegennel szemben ilyenek, amíg nem tudják, hogy mi lakik benne. Nyilván megvan az okuk, ha bizalmatlanok. Aki idegen idejött eddig, az csak kapni akart tőlük, lehetőleg gyorsan és sokat... kapni szavazatot, hivatalt vagy egyszerűen csak pénzt... de most már másképp van, és sokan kezdik érteni...
  - Maga is akart pénzt tőlük - szólt közbe az asszony. - Letiltotta a takarékbetéteket.
  - De mindenki tudja, hogy miért! - pattant föl Sümegi. - Abból szerveztük a közmunkát, utat építettünk Szentandráson, megjavíttattuk a Tisza gátját Sülyön.
  - Azt csak maga hiszi, hogy mindenki tudja! - felelte az asszony gúnyosan. - Reggel kint voltam a piacon, tojást akartam venni. Az egyik asszony szépeket árult, de sokra tartotta. Amikor mondtam, neki, hogy drága, tudja, hogy mit válaszolt? Azt, hogy "Ugyan nagysága, miért volna ez drága magának, hiszen most foglalták le a bankot."
  Sümegi elmosolyodott. Az asszony megint sírni kezdett.
  - Ezen csak mosolyog! De én félek. Maga miatt félek, meg a gyerekek miatt.
  - Nem kell félni - mondta Sümegi, és megsimogatta az asszony vállát. - Vannak jó embereink is a faluban, higgye el!
  - Kik?
  - Akiknek munkát adtunk az útépítésen meg a gátnál, akik élelmiszersegélyt kaptak. Erős a pártszervezet is. Napszámosok, iparosok, tanító is van köztük meg tanár a gimnáziumból...
  Az asszony széttárta a karját.
  - Hol vannak? Maga tudja, de én sohasem találkozom velük. Elbújtatják, ha bejönnek a románok? Adnak egy falat kenyeret a gyerekeinek?
  - Nem lehet mindig vereségre, üldöztetésre, bújkálásra, éhezésre gondolni - mondta a férfi. - Miért nem hiszi, hogy végre jobb életünk lesz? Feloldódik majd a bizalmatlanság körülöttünk. Máshol már most sem így van. Ez a vidék nem olyan, mint a többi. Itt nincs nagybirtok, nincsenek uradalmi cselédek, de igazi gyár sincs, hogy munkások lehetnének. Majd mindenkinek van egy darabka földje, és ettől már birtokosnak érzi magát, akármilyen cseppnyi is az a föld. És félti tőlünk, hiszen azzal rémítgetik folyton, hogy a proletárdiktatúrában minden közös lesz: a föld, a ház, de még az asszony is. - Sümegi elmosolyodott. - Vannak jó néhányan, akik biztosan jobban sajnálnák a földjüket...
  A felesége fölállt, szó nélkül elvitte a leveses fazekat, lábasban túrós tésztát hozott. A két nagyobb gyerek fölujjongott, a kicsi az apja térdére ült. Az asszony szedett mindenkinek. Az arca megenyhült, ismét letörölte a könnyeit, és most újra meleg volt a tekintete. Sümegi föllélegzett.
  Megszült három gyereket, nélkülözött, néha talán éhezett is a háború végén, amikor börtönben voltam - gondolta -, de az arca alig változott. A szája körül mélyebbek lettek a ráncok, de a tekintete őrzi a szinte még gyerek varrólány meleg pillantását. Ha a haját nem fésülné ilyen szoros szigorúan...
  - Amikor magát hallgatom - mondta az asszony - úgy látszik, hogy minden szép, minden jó, minden úgy megy, ahogy kell. Azután visszamegy a munkába, én meg itt maradok egyedül a gyerekekkel, vagy mostanában már ők is gyakrabban elmennek, hiába tiltom nekik, és egyszerre nem értem, miért láttam félórája mindent olyan egyszerűnek és biztatónak. A faluban azt beszélik, hogy a románok visszanyomták az átkelt csapatokat, újra elérik a Tiszát hamarosan. Árokszálláson lövöldöznek a vöröskatonákra, és akasztat a rögtönítélő bíróság, itt meg... hiába nyugodt az élet, csalóka ez a nyugalom, sose tudhatjuk, mikor indul meg a föld a talpunk alatt.
  Ebéd után a két nagyobb gyerek villámgyorsan eltűnt. Sümegi üldögélt még az asztalnál, a legkisebb gyerek egy félbetört kenyérszeletet tologatott az abroszon, azt játszotta, hogy magasan rakott szekér, kurjongatva biztatta a lovakat. Sümegi csendben nézte.
  Ha Pesten laknánk - gondolta -, most autósat játszana, vagy mozdonyvezetőnek képzelné magát.
  A felesége némán leszedte az asztalt. Kivette volna a fél kenyérszeletet a gyerek kezéből, de az visítva tiltakozott, hát otthagyta nála.
  - Dőljön le egy kicsit! - mondta a férjének. - Ki tudja, mikor ér haza megint? Ha elalszik, majd fölébresztem egy óra előtt.
  Sümegi fölkattintotta a zsebórája fedelét, fél egy volt. Tanácstalanul vállat vont.
  - Húsz percre már nem érdemes.
  Az asszony nem válaszolt. Levette az abroszt az asztalról, lerázta róla a morzsákat a veranda előtt az udvaron. Elöregedett, göcsörtös szilvafa állt a bejárat mellett, fülsiketítő csiripeléssel verébraj gyülekezett rajta.
  - Ki kéne vágni a szilvafát - mondta az asszony. - Ellepte valami ronda zöld levéltetű, állandóan hull róla, már nem merek átmenni alatta, mert utána nem győzöm leseperni magamról.
  Sümegi kinézett a nyitott ajtón. A fa sok termést hozott, de majdnem mind férges volt, a legkisebb szellőtől is bőven hullott belőle. A földön kéklő szilvaszőnyeg fölött darazsak zümmögtek, édeskés rothadásszag terjengett a levegőben.
  - Kivágom - mondta Sümegi, és gondosan szemügyre vette a hasadt törzsű, mézgát folyató fát.
  - Mikor lesz az?
  - Ha ráérek.
  - Sose ér rá. Se vasárnap, se ünnepnap...
  - A gyerekek összekapkodhatnák a lehullott szilvát - mondta Sümegi. - A műhely padlásán van egy dézsa. Mire kiforr, lehet, hogy visszavonják a szesztilalmat Szentandráson kifőzetjük pálinkának. - Az asszony nem válaszolt, hát még hozzátette: - Este lehozom a padlásról a dézsát.
  A felesége nagyot sóhajtott, és széles mozdulattal visszaterítette az abroszt az asztalra.