Az adósság
  Egy kis faluba értünk. Bementünk az első házba, és kenyeret kértünk. Előre megmondtuk, hogy fizetünk érte. Azt válaszolták, hogy ha volna, adnának ingyen is, de nincs.
  Több házba is bementünk, kértünk, rimánkodtunk, de hiába.
  "Éhen mégsem halhatunk - gondoltam. - Ha pénzért nem adnak, koldulni fogunk."
  Hogy nem emlegettük a pénzt, csak könyörögtünk, adtak is a negyedik háznál egy kis kenyeret. Befaltuk azon nyomban.
  - Most már mehetünk - mondtam Ivánnak.
  - Dehogy mehetünk! Mi lesz velünk az úton? Bemegyünk minden házba, és amit kapunk, zsebre rakjuk.
  Kicsi volt a falu, de azért összegyűlt néhány karéj kenyér.
  Három napig mentünk, közben egyszer aludtunk az egyik kis állomáson, az asztalok tetején. Harmadnap délután négy óra felé Iván leült a sínre.
  - Nem tudok tovább menni!
  - Gyere! - mondtam. - Ott van egy bakterház, abban megpihenhetünk, majd csak kerül egy kis kenyér is!
  - Úgyse adnak! Mások sem adtak, hát még egy bakter! Ő is biztosan éhezik.
  - Csak odáig gyere el!
  Nagy nehezen rábeszéltem, hogy jöjjön tovább. Kint állt a bakter a háza előtt.
  - Te kérjél! - mondtam Ivánnak. - Ha én megszólalok, rögtön tudja, hogy nem vagyok orosz.
  Kérte is Iván, hogy adjon egy kis kenyeret, de hiába.
  - Öt gyerekem van, azok is éheznek.
  Iván rimánkodott még egy darabig, de a bakter hajthatatlan maradt. Láttam, hogy most már mindegy, kértem én is, oroszul:
  - Adjál már egy kis ennivalót, nagyon éhesek vagyunk!
  - Mi vagy te? Csak nem magyar?
  - De igen, magyar.
  Erre bevezetett a konyhájába, leültetett az asztal mellé, és hozott egy tányér kocsonyát meg egy nagy karéj kenyeret.
  - Egyél!
  Nagyon csodálkoztam, hogy Ivánnak a sok rimánkodásra sem adott, engem pedig rögtön megvendégelt. A kenyeret kettétörtem, a felét odaadtam Ivánnak, megfeleztük a kocsonyát is.
  Mikor jó étvággyal elfogyasztottunk mindent, fizetni akartam, de a bakter nem fogadott el semmit.
  - Ne fizess, ne is köszönd! - mondta. - Én ezzel tartoztam eddig. Néhány éve magyar huszárok voltak erre. Már minden ennivalóm elfogyott, de még tüzet sem tudtam gyújtani, mert gyufám se volt. A huszárok adtak gyufát meg ennivalót. Lehet, hogy az életünket mentették meg ezzel, és ők se fogadtak el semmit cserébe. Azóta is sokszor kértem az én jó istenemet, hogy megszolgálhassam ezt még valamikor egy magyarnak.


Búcsú Ivántól
  A következő napon ismét egy faluba értünk. Ott már könnyebben kaptunk ennivalót, pénzért is meg ingyen is.
  Az állomáson éppen bent állt egy vonat. Megtudtuk, hogy egy darabig jó lesz nekünk, azután eltér az utunktól. Nagy nehezen fölfértünk, de előbb megbeszéltük Ivánnal, hogy nem baj, ha különsodródunk, majd valamelyik állomáson összekiabáljuk egymást.
  Egy nagyobbacska városnál kanyarodott el a vonat. Leszálltunk, és nagy örömmel hallottuk, hogy másnap reggel hatkor indulhatunk tovább Moszkva felé. A váróteremben kerestem egy csendesebb zugot, és lefeküdtem, Iván meg elment valahová. Éppen elszundítottam, amikor visszajött nagy boldogan.
  - Nincs már baj, elvtárs! Megvan az asszony!
  - Hol van?
  - A fogdában.
  - Beszéltél már az őrrel?
  - Beszéltem, de nem engedi el, hiába mutattam a própuszkomat meg az asszonyét is.
  Odamentem az őrhöz.
  - Itt az igazolvány, miért nem engeded el az asszonyt?
  - Én nem engedhetem el - mondta. - Menjetek az őrsparancsnokhoz!
  El is mentünk, és nemsokára kiszabadult az asszony.
  Volt egy abroszban ágyneműje, azt szétterítettük a váróterem egyik sarkában, és lefeküdtünk.
  Reggel a piacon vettem egy kis fekete kenyeret. A vonat elvitte a hátizsákomat, ezért a cipót egy madzagra kötve a vállamra akasztottam. Ez nem volt jó, mert minden éhes ember kért belőle. Nem adhattam, mert az én gyomrom is korgott, Moszkva pedig még messze volt. Pénzem ugyan maradt a zsoldból, de sok helyen hiába kínáltam, nem adtak érte élelmet.
  Másnap reggel jött egy tehervonat, de kevesen fértek föl rá. Iván meg a felesége nem is próbáltak feljutni, annyian voltak már rajta. Én fölkapaszkodtam egy ütközőre. Előbb csak a fél lábam fért föl, de addig tolakodtam, amíg a másik lábamnak is lett helye.
  Iván könnyezett, amikor búcsút intettem neki, úgy megszoktuk egymást a közös nélkülözésben.


Igazolvány nélkül
  Pavlográdban le kellett szállni, mert kiderült, hogy a vonat mégsem Moszkvába megy. Az állomásfőnök azt mondta, hogy másnap reggel indulhatok tovább.
  Lefeküdtem a sok utas közé a váróterem padlójára, és rögtön elnyomott az álom. Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy olyan tizennégy-tizenhat év körüli gyerekek ráznak.
  - Hová utazik? - kérdezték, amikor magamhoz tértem egy kicsit.
  - Moszkvába.
  - Akkor jó.
  Otthagytak, én se törődtem velük többet, aludtam tovább.
  Reggel megérdeklődtem, hol van a vonatom. A vagonban csak hárman voltak rajtam kívül. Sétálgattam, és szokás szerint rá akartam gyújtani. Kutattam a zsebemben a pipa után, akkor vettem észre, hogy hiányzik a noteszem, az igazolványom és az összes pénzem. Még cári rubelem is volt, sok helyen jobban elfogadták, mint az újabbakat.
  Újból átkutattam a zsebeimet, nem akartam elhinni, hogy mindent elloptak tőlem. A kölykök tehették éjjel, amikor fölébresztettek, és észrevették, hogy milyen álmos vagyok.
  Főleg az igazolványt sajnáltam. Mi lesz, ha kérik valahol? Hiába mondom, hogy ellopták, hiszen azt bárki állíthatja. Az volt a szokás, hogy harminc napra bezárták, akit igazolvány nélkül találtak, csak azután kezdtek foglalkozni vele.
  Harkovig vitt a vonat. Ott azonban bekövetkezett, amitől féltem. Éjféltájban mindenkit leszállítottak a katonák, és kiabálták, hogy az utasok menjenek a váróterembe igazoltatásra.
  Sikerült észrevétlenül eltűnnöm a sötétben. Egy darabig ácsorogtam a pályaudvar környékén, de olyan hideg volt, hogy elhatároztam, inkább bemegyek, lesz ami lesz.
  Egy katona állt az ajtóban.
  - Nyisd ki! - mondtam neki. - Be akarok menni.
  Nem törődött velem, befelé könnyen engedtek mindenkit.
  A váróterem zsúfolásig tele volt, s néhány pislákoló lámpa fényénél folyt az igazoltatás. Az embereket három nagy csoportba terelték. Az egyikben azok álltak, akik még nem kerültek sorra, a másikban, akiknek rendben találták a papírjait, a harmadikban pedig azok, akiknek nem volt igazolványuk, vagy ha volt, nem megfelelő.
  Csomag nélkül könnyen mozogtam, sikerült észrevétlenül azok közé állnom, akiket már igazoltattak. Három orosz katona beszélgetett mellettem, odaálltam negyediknek. Az egyik éppen mesélt valamit, s egyszer csak azt mondta magyarul:
  - Baszd meg a kutyát!
  - Ez nagyon csúnyát jelent - mondtam neki oroszul. Hol tanultad?
  - A hadifogságban - válaszolta, majd ismét magyarra fordította a szót. - Karcag dolgoztam, Magyarország.
  - Jó sorod volt?
  - Volt jó sorom, volt szalonnám, kenyerem, amennyi kellett. Néha még pálinka is volt.
  - Én is Szolnok megyei vagyok. Mit üzensz haza a volt gazdádnak?
  - Azt, hogy András gazda bassza meg a kutyát!
  - Ejnye - mondtam -, ha jó sorod volt András gazdánál, miért üzensz neki ilyen csúnyát?
  - Ha megtalálod, csak mondjad, amit én üzentem neki!
  - De miért?
  - Egyszer András gazda hajnalban költögetett, de én álmos voltam, mert este mulattunk sokáig. Az istállóban feküdtem, a földön. Mikor megunta a költögetést, úgy seggbe rúgott, hogy csúsztam vagy két ölet. Hát csak mondjad neki, amit üzentem!
  Mire ezt elmondta, vége lett az igazoltatásnak. Pénzem nem volt, igazolványom nem volt, akár a vonat elé vethettem volna magam. Még szerencse, hogy az a kis fekete kenyér ott lógott a nyakamban. Tartotta bennem a lelket. Sok embernek még az se volt.


Találkozás
  Indult a vonat Moszkva felé, de nem mertem felülni rá igazolvány nélkül. Közben jól megvirradt, éreztem, hogy most már enni kell. Előbb azonban vízért mentem. Minden állomáson ingyen adtak teához való forró vizet, csak sorba kellett állni érte. Teám nem volt, de arra gondoltam, hogy a száraz kenyeremet jobban meg tudom enni meleg vízzel.
  Már majdnem rám került a sor, amikor hátulról azt mondta valaki:
  - Szikszai! Te vagy az?
  Nagyon meglepődtem, ki az isten csodája ismerhet itt engem, de nem hagytam ott a sort. Előbb vettem magamnak meleg vizet egy kölcsönkért bögrében, csak azután néztem szét.
  Egy bajtársam szólított, aki ugyanabban a vagonban utazott, amelyikről én lemaradtam.
  - Hogy kerülsz ide? - kérdeztem. - Tán te is lemaradtál a többiektől?
  - Én nem. De te hol voltál? Már azt hittük, rádszakadt a sókazal.
  - Hol van a vonat? Hol a csomagom? Hol vannak a többiek?
  - Minden rendben van, a vonatunk ott áll hátul.
  Akkorát sóhajtottam ...
  Csodálkoztak a cimborák, amikor beléptem a vagonba.
  - Hát, te élsz? Nem maradtál a sókazal alatt?
  - Élek, de se pénzem, se úti igazolványom. Csak ez a kis kenyér tartotta még bennem a lelket.
  - Mivel jöttél idáig? Hogy lopták el a tárcádat? Éheztél-e sokat?
  Egyszerre szerettek volna mindent megtudni. Elmeséltették, hogy mi történt velem azóta, hogy lemaradtam tőlük. Azután ők is elmondták, hogy azért haladtak lassan, mert nem akartak kiszállni a vagonból, nehogy szétszóródjanak, így néha napokig álltak egy-egy állomáson, amíg végre valamelyik vonathoz odakapcsolták a kocsijukat.
  Nem bántam már a papírjaimat, hiszen tudtam, hogy a cimborák igazolnak, ha kell. Meglett a csomagom is, őrizték becsülettel. De pénzem nem volt, és arra gondoltam, hogy eladom az órámat. Egy finn adott volna érte ötvenezer rubelt, de Urbán közbeszólt:
  - Tartsd meg az órát, vidd haza, ha már eddig megőrizted! Van egy csomó sónk, a legközelebbi állomáson eladjuk. Azt már kivárhatod. Szétosztjuk az árát, téged se hagyunk ki, hiszen neked van a legnagyobb szükséged pénzre.
  Így az órám megmaradt. Amikor újra megállt a vonat, háromfelé osztottunk egy pud sót, hogy majd eladjuk a piacon. De ki se értünk vele odáig, útközben eladtuk az egészet tizenhatezer rubelért. A következő városban már negyvenezret adtak érte, később harmincezerért kelt el ugyanennyi. Ahogy közeledtünk Moszkva felé, egyre olcsóbb lett a só. Az utolsó tíz kilóra már alig akadt vevő, mert Moszkva jobban el volt látva, mint a távoli falvak és kisebb városok.


A zongoránál
  Moszkvában először a fertőtlenítőbe kerültünk, csak azután engedtek szét a városba. Üldögéltünk az állomáson, éppen azon tanakodtunk, hogy merre tovább, amikor észrevettem, hogy ott áll a váróteremben egy szép nagy fekete zongora. Egy burzsujtól vehették el, bárki játszhatott rajta. Próbálták többen is, de nem értettek hozzá.
  "No - gondoltam -, megpróbálom én is."
  Leültem mellé, és petyegtettem, de sehogy se akart úgy szólni, ahogy szerettem volna. Erre aztán csapkodni kezdtem a billentyűket, ahol éppen értem, és énekeltem hozzá:

Ragyognak rám a fényes csillagok,
Mert tudják, hogy magyar gyerek vagyok.

  Az oroszok körülálltak, és biztattak:
  - Még! Még!
  - De értesz a nyelvükön! - mondta Urbán. - Jól megnevettetted őket.
  - Ne legyünk szomorúak - feleltem. - A szomorú embert az isten se segíti, nekünk pedig nagyon elkel most a segítség.


Még két hét
  Hallottuk, hogy bent a városban van egy iroda, ahol eligazítják az idegeneket. Elindultunk megkeresni, és nem is mentünk sokat, észrevettük, hogy egy kapu előtt sok batyus ember vár.
  Nagy nehezen bejutottunk, de az a finnek irodája volt. Annyit azért megmondtak, hogy hová kell menni a magyaroknak, s jó két óra múlva megtaláltuk a fölvevő irodát.
  Kis helyiség volt, mi meg lehettünk vagy húszan, nem is jutott szék mindenkinek. Egy sovány fiatalember fogadott bennünket.
  - Honnan jöttek?
  - A Krímből. Leszereltek, és most szeretnénk hazamenni Magyarországra.
  - Ma reggel ment el egy transzport - mondta -, és a legközelebbi csak két hét múlva indul.
  - Két hét múlva már biztosan elindulunk hazafelé? - kérdeztük örömmel.
  - Biztosan.
  Mindenkit megkínált szivarral. Rágyújtottunk egyszerre húszan, olyan füst lett, hogy nem láttuk egymást.
  - Mi lesz velünk itt két hétig?
  - Ne törődjenek vele, gondoskodunk magukról!
  Két csapatra osztott bennünket, és megmondta, hogy hol lesz a szállásunk.


Narva
  Indulás előtt kaptunk a Vöröskereszttől egy kis ruhafélét. Igaz, hogy papírszövetből volt, de a semminél többet ért.
  Egy teljes szerelvény várt a magyarokra az állomáson. Minden kocsiba beolvastak harminchat embert.
  A parancsnok megengedte, hogy a pályaudvaron veszteglő üres vagonokból kiszedjük a kályhákat meg a priccseket. Olyan sürgés-forgás támadt erre, hogy egy országos vásár kutyafüle hozzá képest. Mindenki szedte a deszkákat, és cipelte a vagonjába, mert fűtenivaló is kellett. Estére a kocsik tetején már füstölt a kémény, és fekhely is jutott mindenkinek.
  Arról kezdtünk beszélgetni, hogy mikor jön már a mozdony, és hova visznek.
  - Hová vinnének? - mondtam. - Haza.
  Megszólalt erre Urbán a maga módján:
  - Lófaszt! Visznek munkára.
  Ezen vitatkoztunk egy darabig, azután elaludtunk a jó melegben. Éjjel jött egy mozdony, ráállt a vonatunkra, és elindultunk. Lestük a csillagokat, és megállapítottuk, hogy nem jó irányba haladunk. Mind azt vártuk, hogy Kijev felé visznek haza minket.
  Nagy zúgolódás támadt, hogy becsaptak bennünket.
  Amikor legközelebb megállt a vonat, már reggel volt. Megkérdeztem egy hentest, aki lóhúst árult az állomáson:
  - Merre megy ez a szerelvény?
  - Pétervárra.
  Mondtam a többieknek, erre éktelen káromkodásba kezdtek.
  Egy másik állomáson sok orosz jött oda hozzánk, most érkeztek a magyarországi hadifogságból. Koronát adtak rubelért.
  Kezdtük hinni, hogy mégis hazamegyünk, csak azt nem értettük, miért ekkora kerülővel visznek minket.
  Újra elindultunk. Sokáig ment a vonat, azután hirtelen megállt a nyílt pályán.
  - Most mi lesz?
  - Csak egy katonai őrbódé volt a közelben. Leszállítottak bennünket, megszámoltak, majd a kísérő orosz katonák lemaradtak, mi meg beszállhattunk újra a vagonokba.
  A vonat elindult, és amikor legközelebb ismét megállt, már észt katonák vették körül. Mondták, hogy Narvában vagyunk. Sorakozni kellett, négyesével állítottak föl, és bevezettek a várba. Ott megmutatták a szobáinkat, azután mehetett mindenki, amerre akart.