Demeter megbetegszik
  Elindultunk Urbánnal, hogy megkeressük Demetert, aki valahogy elsodródott mellőlünk.
  Kerestük mindenfelé, de hiába. Végre valakitől megtudtuk, hogy orvosi vizsgálatra ment, és nem jött vissza.
  Elmentünk Urbánnal a kórházhoz. Egy asszony sepregetett a bejárat előtt, és nem akart beereszteni.
  - Majd kivárjuk, amíg elfordul, akkor beosonunk mondtam Urbánnak.
  - Úgy is lett, sikerült bejutni. Megkerestük Demetert, ágyban feküdt.
  - Mi van veled?
  - Nem tudom - mondta nagyon leverten. - Megvizsgáltak, és mivel nagy lázam van, az orvos nem is engedett el, rögtön ágyba fektetett.
  Beszélgettünk még egy darabig, azután adtam neki tízezer rubelt, Urbán is ötezret, hogy ne szűkölködjék, ha csak később jöhet utánunk.
  - Nem lesz már semmi a számításunkból - mondtam Urbánnak, amikor kifelé jöttünk a kórházból. - Emlékszel, de sokat mondtuk egymásnak, hogy ha mind a hárman egyszerre érünk haza, Jászapátin először a Helle-kocsmába megyünk be, az állomás mellett. Most már nemcsak hogy Demeter nélkül megyünk haza, de azt sem tudjuk, hogy életben marad-e, igen magas láza van. Mit mondunk a hozzátartozóinak, ha örökre itt marad?
  Urbán nem szólt, csak hümmögött és bólogatott. Szomorú volt ő is, erre nem számítottunk. Voltunk már rosszabb körülmények között is, de amióta fogságba estünk sohasem gondoltunk rá komolyan, hogy valamelyikünk meghalhat.


A tengeren
  Harmadnap mindenki kapott egy konzervet meg két ember egy komiszt, azután kimentünk a kikötőbe.
  Most már mindenki elhitte, hogy hazafelé tartunk. A csoportba németek és magyarok kerültek. A száznyolcvan magyarból száznyolc cigány volt. Azt mondták, hogy azért vannak olyan sokan, mert a dánosi rablógyilkosság után sokat összeszedtek közülük a csendőrök, és a cigányok a sok zaklatás elől tömegesen menekültek el az országból. Előbb Lengyelországban majd Oroszországban húzódtak meg, de amikor a volt hadifoglyok hazajöttek, velük együtt visszatértek ők is.
  Másfél nap múlva indult el a hajó. Kétkéményes, nagy, német teherhajó volt. Az orrában elfértek ezerkétszázan, a másik részébe meg árut raktak.
  Először szép csendesen haladtunk, de később vihar támadt, a hajó hánykolódni kezdett. A szél az oldalához verte a jégtáblákat, néha már azt hittük, hogy beszakítják. Sokan rosszul lettek, különösen azok, akik korábban jóllaktak. Valami ismeretlen, sűrű főzeléket ettünk, megállt benne a kanál. Aki jól belakott, az mind ki is adta magából.
  A matrózok veszekedtek, mert az utasok nem nézték, hogy hova hánynak, ha a gyomruk mozgolódni kezdett. Az én szomszédom is a padlóra hányta az ebédjét. Az egyik matróz mondta neki, hogy takarítsa föl. Hozzá is kezdett szegény jámbor, de mikor nekihajolt, hogy összeseperje, újabb rakást hányt a tetejére. Nevettem, hogy ez ugyan fainul összetakarította.


A cigányasszony
  Az én gyomromat is megviselte a hajóút, különösen, amikor hullámzott a tenger, de azért vigyáztam, hogy szégyenszemre ne ott jöjjön ki belőlem az étel, ahol mindenki látja.
  Egyszer éppen a vécére akartam menni, de alig tudtam előre jutni a sok lépcsőn, mert a hajó hol erre, hol arra dőlt. Úgy éreztem magam, mintha be lennék rúgva, pedig jó ideje már nem is láttam italt. Mikor mégis felértem, és kinyitottam a vécéajtót, nagy meglepetésemre egy cigányasszony ült odabent.
  - Hát, te hogy kerülsz a férfivécébe? - kérdeztem csodálkozva.
  - Jaj, vitéz úr, ne bántson! Nem tudom én elolvasni a betűket az ajtón, csak betévedtem ide! Úgy megszenvedtem már ezen a hajón, inkább megszültem volna két gyereket helyette. Nem utaztam én még ilyenen életemben, de nem is ülök rá még egyszer!
  Már régen megfogadtam, hogy az első nőt, aki hazatérőben magyarul szól hozzám, körülcsókolgatom örömömben. De ezt az öreg cigányasszonyt mégse csókolgattam körül a férfivécében, hanem inkább behajtottam rá az ajtót.


Partraszállás
  Negyednapra, amikor már láttuk a szárazföldet, a hajónk lehorgonyzott a nyílt tengeren. A partról egy orvos jött motorcsónakkal. A fedélzeten mondták neki, hogy két ember meghalt az úton. Magyar volt mind a kettő, de közelebbről nem ismertem őket.
  Az orvos elvonultatta maga előtt az utasokat, és mindenkinek belenézett a szemébe, majd motorcsónakkal visszament a partra. Nem sokkal később a hajó kikötött.
  Amikor lejöttünk a szárazföldre, a németek körülfogtak, és nem engedtek szét bennünket, mert betegek is voltak közöttünk. Tizennégy napra megfigyelés alá kerültünk.


Urbán is ágynak dől
  Kényelmes barakkokba kerültünk. Kaptunk enni is rendesen, főleg olyan sűrű főzeléket, mint a hajón. Volt abban minden, nem tudtam, hogy mit eszem, de alighogy a szárazföldre tettem a lábam, már nagyon ízlett.
  A cigányok külön barakkba húzódtak. Már a partraszállás napján megjelentek az ottani cigányok, és komáztak emezekkel a kerítésen keresztül. Az őrök nem tudták elzavarni őket, mert mindig visszaszöktek. Később ennivalót is hoztak.
  - Hozd el az én menázsimat is! - mondta egyszer Urbán.
  - Dehogy hozom! - feleltem neki. - Gyere el te is!
  Eljött, ki is vette az ételt, de nem ette meg. Kért, hogy szerezzek neki tejet, azt inna. Ekkor már megijedtem, hogy beteg lesz, szaladtam a német ápolónővérhez, és megkérdeztem, tudna-e tejet keríteni a barátomnak?
  A nővér tej helyett lázmérőt hozott. Nagyon lázas volt Urbán, azonnal elvitték a kórházba. Én vittem utána a csomagját. Kiesett a könny a szememből, amikor otthagytam. Hárman indultunk haza, földiek, és magam maradtam.


A magyar határon
  A tizenötödik napon vonatra ültünk, és Stettinbe vittek bennünket. Ott a németek szétszéledtek, csak az osztrákok meg a magyarok maradtak együtt. Beváltottunk húsz rubelt német pénzre, hogy az úton legyen egy kis aprónk.
  Stettinből Berlinbe utaztunk, de ott nem szálltunk ki, ment tovább a vonat Ausztria felé. A határon átszálltunk egy osztrák vonatra, az elvitt Bécsig.
  Bécsben hosszabb időt töltöttünk. Kaptunk enni, és egykét rubel kivételével beváltottuk az orosz pénzünket osztrák koronára. Bécsben vettem tormás virslit, olyan volt az akkor nekem, mint a legjobb orvosság, végre egy kis hazai ízt éreztem.
  Lehetett volna nézgelődni a városban, de egyre csak azt lestünk, hogy mikor indulunk hazafelé. Egyszer aztán elindult a vonat, és nemsokára mondták, hogy már a magyar határon vagyunk.
  Bejöttek a katonák a vasúti kocsikba.
  - No földiek! Magyarországra értek - mondta az egyik.
  - Régen várjuk már ezt a pillanatot. Van köztünk, aki hét éve nem látta Magyarországot.
  - Hét éve? Hiszen én akkor még gyerek voltam! - kiáltotta meglepetten a legfiatalabbik.
  - Tudjátok-e, hová visznek bennünket? - kérdeztem.
  - Csótra, a megfigyelőtáborba - mondták egyszerre többen is.
  - Merre van az a Csót?
  - Pápa közelében.
  Egy hadirokkant újságot árult a vonat mellett, az ablakon át vettem tőle egyet. Amíg a katonák végignézték a papírjainkat, beleolvastam. Horthyról írt, meg Héjjasról, Héjjas Ivánról.
  Amíg a többiek igazoltattak, mellettem állt az a fiatal katona, aki azt mondta, hogy még gyerek volt, amikor mi fogságba estünk. Mutattam neki az újságot.
  - Kifélék ezek?
  Nagyon furcsán nézett rám.
  - Majd megtudja!
  - Sose hallottam róluk.
  - Hall még - mondta csöndesen, azzal hátat fordított, és szó nélkül leszállt a vonatról.


Csóton
  Pápán fél napig várakoztunk, csak utána vittek ki egy kis vicinálison Csótra. Lehettünk vagy százötvenen. Fertőtlenítettek, majd elhelyeztek bennünket egy üres barakkban.
  A táborban szabadon járkálhattunk. A kerítés igen hitvány, elnyűtt állapotban volt, de nem is nagyon őriztek bennünket. Megmondták, hogy aki megszökik, azt úgyis visszahozzák, és később kerül majd haza.
  Az emberek többségét nem nagyon vallatták, hogy merre járt, mit csinált Oroszországban. Mesélték, hogy akit a társai följelentettek, vagy akiről más úton-módon megtudtak valamit, azzal keményebben bántak, de hozzánk alig szólt valaki a két hét alatt.
  A koszt nem volt jó. Legtöbbször sárgarépalevest adtak, kevés is volt, rossz is volt. Gyakran elmentünk a kantinba, vettünk egy kis kenyeret meg szalonnát. Csinos fiatal menyecske szolgált ki, egy kis ablakon keresztül.
  - Megunták már a fogságot? - kérdezte kedvesen.
  - Meg ám! - mondtam. - Én pedig különösen szerencsétlen vagyok. Megfogadtam, hogy ha hazakerülök, az első nőt megcsókolgatom, aki magyarul szól hozzám. De az első ilyen nő egy öreg cigányasszony volt, az is a férfivécén ült a hajón, amelyikkel Narvából Stettinbe hoztak bennünket. Akkor nem volt kedvem a csókolgatáshoz. Most lenne, de itt van közöttünk ez az üveg.
  Nevette nagyon az öreg cigányasszonyt, és máskor is beszélgettünk a kantinban, ha nem volt vásárló.


Urbán és Demeter
  Nehezen teltek a napok. Már azt hittük, nem is huszonnégy órából állnak. Ha reggel volt, sokára lett este, ha este volt, nem győztük kivárni a reggelt.
  Eltelt már vagy öt nap, amikor új transzport érkezett, azzal megjött Urbán Pista, gyógyultan. Nagyon megörültünk egymásnak, de megtudtuk, hogy mégsem mehetünk haza együtt, mert neki öt nappal később telik le a megfigyelése.
  Hoztam neki a kantinból kenyeret meg szalonnát, de attól megint beteg lett, bekerült a gyengélkedőbe.
  Két nap múlva ismét jött egy transzport, azzal Demeter József érkezett meg. A drótkerítés mellett álltam, már messziről megismert.
  - Itt vagy még, komám? De jó, hogy itt vagy! Ha nem találkozunk, biztosan holt híremet költöttétek volna. Megnyugtattam, hogy nem mondtam volna mást, csak azt, hogy betegen elmaradt tőlünk Narvában.


Újra otthon
  Amikor elengedtek Csótról, először Pestre mentem. A Keleti pályaudvaron lebélyegezték az igazolványomat, amelyet Csóton kaptam, és utaztam tovább Újszászra.
  Újszászon várni kellett a jász vonatra. Volt egy kocsma az állomás mellett, bementem egy pohár borra. Idegenek is megszólítottak, kérdezgették: honnan jövök, mi újság arrafelé? Addig beszélgettünk, hogy amikor kiszaladtam a sínekhez, már éppen indult a vonat. Annyian voltak rajta, hogy még a lépcsőkre is jutott utas. Fel akartam szállni, de nem engedtek. Kitört belőlem az elkeseredés:
  - De az ántiját, én hét évig vártam ezt a vonatot! Olyan nincs, hogy ne férjek föl rá!
  Végül szorítottak egy kis helyet, nagy kínnal feltolakodtam az egyik kocsi lépcsőjére. Később már tágasabban voltunk, mert közben sokan leszálltak.
  Megírtam, hogy melyik napon jövök haza, de nem várt senki, mert nem tudhatták, hogy melyik vonattal érkezem. Elmentem a Helle-kocsma mellett, de nem volt kedvem bemenni a cimborák nélkül.


Együtt a család
  Ahogy tűnődtem magamban, jött egy vasutas, és megkérdezte, honnan jövök.
  - A fogságból - mondtam. - Szikszai Kálmán a nevem.
  - Maga a Szikszai Kálmán bácsi fia?
  - Az vagyok.
  - Ismerem az apját, ott laknak a szomszédunkban az Egri úton.
  - Soha nem lakott apám az Egri úton. A mi házunk a vásártéren volt.
  - Az a ház a nagybátyjáé lett. A maga apja megvette az Egri úton a Vágó Vince-féle házat, ahol kocsma volt valaha.
  Végre lassanként megtudtam, hogy hol laknak apámék. Emlékeztem arra a régi kocsmára, ittam ott valamikor. Kugli is volt benne.
  Este tizenegy óra körül zörgettem be az ablakon. A szívem erősen vert, mégis úgy éreztem, mintha szorítaná valami. Egy kis idő múlva kikiabáltak: - Ki az?
  - Én vagyok, Kálmán ! Jövök a fogságból!
  Felugráltak gyorsan, és ajtót nyitottak. Először anyám jött ki, majd az öcsém, Gábor, és a felesége. Csókoltak, öleltek. Édesanyám csak azt hajtogatta:
  - Kálmán, Kálmán! Hát megjöttél? Sokat imádkoztam érted! De jó, hogy megjöttél!
  Én is nagyon meghatódtam, de az első szavam az volt:
  - Hol van az apám, a feleségem meg a négy gyerek?
  - Kint vannak a tanyán.
  Sütöttek hirtelen rántottát, és ettem az első otthoni ételt, kérdezgettek százfélét is: merre jártam, mi történt velem, egészséges vagyok-e? Alig győztem válaszolni.
  Édesanyám kezdte készíteni az ágyat. - Biztosan fáradt vagy.
  - Nem fekszem le, édesanyám. Megyek a tanyára.
  A Nagyszéki dűlőn hamarabb kiértem volna, mégis a Vasáros dűlőn indultam, úgy ejthettem útba a Demeterék tanyáját. Az istállóba zörgettem be. Ott aludtak a gyerekek.
  - Ne ijedjetek meg! - mondtam nekik. - Szikszai Kálmán vagyok, jövök a fogságból.
  - Nem igaz a' - mondta a legidősebb gyerek.
  - De igaz, csak gyújtsatok mécset, majd elbeszélgetünk.
  Közben nagyon ugatott a kutya, felébredt az öreg Demeter, és kijött megnézni, hogy mi ingerli annyira. Köszöntem neki, mondtam, hogy ki vagyok.
  - Most jövök a fogságból. Hírt hozok József felől, mert mindig együtt voltunk, a katonaságnál meg Oroszországban is. Azért nem tudott velem hazajönni, mert útközben beteg lett, de már felgyógyult, egy hét múlva itthon lesz.
  Behívtak volna, de elköszöntem, indultam a tanyánkra.
  Először az istállóba zörgettem be, gondoltam, hogy apám ott alszik. Ott is volt. Fölkelt, meggyújtotta a mécsest.
  - Hála istennek, kedves fiam! - mondta, amikor megismert. - Csakhogy még láthatlak! Nagyon hosszú volt ez a hét év nélküled!
  Felköltötte hamar a feleségemet. Juszti kiszaladt, ölelt, csókolt. A gyerekek is felugráltak. Úgy megnőtt mind a négy, hogy ha az utcán találkozunk, tán meg se ismerem őket. A két kisebb először elhúzódott tőlem, Juszti sírt is, meg nevette is nagyon, amikor ezt látta. De hamar fölbátorodtak, odajöttek hozzám, én meg öleltem csókoltam őket egymás után, aztán kezdtem elölről.
  Úgy ért bennünket a reggel a nagy örvendezésben, a gyerekeket se lehetett visszaparancsolni az ágyba. Juszti ennivalót készített, megterítette az asztalt az ámbituson. A négy gyerek zsirmálni kezdett, hogy meséljek valamit.
  - Amerre én jártam, ott különös dolog történt - mondtam. - Sokszor fogtok hallani róla, de most még keveset értenétek meg belőle. Inkább ti meséljétek el, hogyan éltetek itthon, amíg én odavoltam?