A tatár pap
  Másnap este őrségbe mentem, éppen amikor a tatár pap a mecset tornyából elkezdett unyongani, hosszan elnyújtva kiabált valamit.
  Rákaptam a puskát, de úgy, hogy ne érje a golyó. Gyorsan lejött, a madár se szállt volna le gyorsabban.
  Reggel megkérdezte a parancsnok:
  - Miért lőttél a tatár papra?
  - Hátha az ellenségnek kiabált. Én nem értem, amit mond.
  Jót nevetett.
  - Okos ember vagy, de azért nyugodt lehetsz, van köztünk, aki érti, hogy mit mond. Nem hagyjuk, hogy az ellenségnek kiabáljon.


Harcban a lázadókkal
  Krasznovban fellázadt egy ezred, a katonák megölték a komisszárjaikat. Kétszáz magyar vöröskatonát küldtek ki ellenük, jött a rögtönítélő bíróság is.
  Hajó vitt bennünket, másfél nap alatt értünk oda. Krasznov közelében, egy homokbányánál kikötöttünk, teleszedtük a magunkkal hozott zsákokat homokkal, hogy legyen fedezékünk a hajón.
  A folyó felől mi támadtunk, a másik oldalon a vörös lovasság közeledett. Nem volt ellenállás. Megtaláltuk a négy meggyilkolt komisszár holttestét, eltemettük őket az Irtis partján, és három dísztüzet adtunk a tiszteletükre.
  Akik gyanúba keveredtek, azokat tízesével kísértük a hajóra, ahol a kihallgatás folyt. A rögtönítélő bíróság negyven embert talált tűnősnek, ezeket halálra ítélte.
  Visszatértünk Szemipalatyinszkba, de nem sokáig pihenhettünk, mert újabb lázadás tört ki, most Barnaul körül. A lázadók egy faluba húzódtak, mi nem messze táboroztunk le. Ismét kétszázan voltunk, hoztunk két ágyút, két géppuskát. A lázadók többen voltak, de csak tíz emberüknek jutott egy puska, a lovasaik meg pikával harcoltak.
  A falu keleti oldalán volt egy tó, a többi részt a lázadók körülsáncolták. Láttuk, hogy kevesen vagyunk, üzentünk hát Szemipalatyinszkba, küldjenek erősítést. Éjjelenként a lázadók próbáltak hozzánk férkőzni, de ha nagyobb csapat közelített, rögtön géppuskatüzet zúdítottunk rá. Volt bőven muníciónk, nem takarékoskodtunk vele.
  Egy hét múlva megérkezett az erősítés, egy ezrednyi lovas. Úgy szólt a parancs, hogy először a környékbeli falvakat kell átfésülni, hogy hátba ne támadjanak bennünket. Hozzá is kezdtünk, de az erdőben hirtelen körülvettek a lázadók, és kiabálták, hogy adjuk át a puskáinkat szépszerével, mert úgyis lefegyvereznek. Az orosz komisszárunk visszakiáltott nekik: - Odaadjuk a puskát, jöhettek!
  Közben a két géppuskát készenlétbe helyeztük, s amikor a lázadók már közel voltak, lőni kezdtük őket. Hullt a sok ember, mint ősszel a légy. Utána ellenállás nélkül mentünk be a körülsáncolt faluba, összeszedtük a meglepett lázadókat, és azonnal kivégeztük őket.
  Éjjel még egyszer megtámadtak bennünket az erdőből, de a géppuskáink megint megtették a magukét. Reggelre minden lázadó eltűnt a környékről. Jó néhány falut átkutattunk még, de ellenállás sehol sem volt.


Színházban
  Újabb kiképzésre Omszkba vittek bennünket. A létszámunkat kiegészítették egy ezredre, így az oroszok többségbe kerültek közöttünk. Gyakran kivonult az ezred a város szélére, s ott leginkább kézigránáttal gyakorlatoztunk.
  Napközben, ha ráértünk, sétálgattunk a városban, sőt az egyik este színházba is mentünk, ingyen adták a jegyet. Mindenféle mutatványt láttunk, azután kijött a színpadra egy férfi meg egy nő, és bejelentették, hogy most csárdást fognak járni. A férfin bő ujjú ing, ráncos gatya, zsinóros, piros mellény volt, a fején görbe szélű, árvalányhajas kalap, a lábán meg sarkantyús csizma. A nő kis piros mellényt viselt, bő szoknyát, a fején pártát.
  A zenekar rákezdte: "Piros, piros, piros, háromszor is piros, piros bort az üvegbe ..."
  Életemben nem láttam még olyan szép csárdást! A többieknek is tetszett, négyszer tapsoltuk ki őket ismételni. Nagyon meghatódtunk, még ma is összeszorul a torkom, ha eszembe jut az a csárdás.


Gombaszedés
  Nyáron rengeteg gomba és erdei gyümölcs terem azon a vidéken. Az emberek úgy örülnek neki, mint ahogy mi örülünk, amikor kimegyünk a kertbe almát vagy szilvát szedni.
  Volt egy öregember ismerősöm, aki többször is hívott, hogy menjek vele gombáért, végül ráálltam a dologra. Kora reggel indultunk. Egy darabig egymás mellett maradtunk az erdőben, azután eltávolodtam tőle, és csak dél felé találkoztunk újra. Csodálkoztam, hogy milyen kevés gomba van a kosarában.
  - Kevés ám - mondta -, de az mind jó!
  Leültünk egy nagy fa tövébe, az öreg maga elé tette a kosaramat, és kihajigálta belőle a rossz gombákat.
  - Szedtél egy csomó bolondgombát - mondta. - Máskor jobban vigyázz, ettől meg lehet halni!
  A végén az én kosaramban még kevesebb maradt, mint az övében.


Deli Pista hazafelé tart
  Az állomáson sétálgattunk éppen, amikor befutott egy vonat, és találkoztam Deli Pista feleségével. Ő vett észre.
  - Itt van a bácsi? - kérdezte. Már egészen jól tudott magyarul.
  - Hát, te hogy kerülsz ide?
  - Menni Magyarország.
  - Sztyepán hol van?
  - Ment élelmet venni.
  Jött is Pista nemsokára.
  - Hát, ti mit kerestek errefelé? - kérdeztem.
  - Megyünk Magyarországra.
  - Pista, Pista, nem lesz az asszonynak jó sora ott, meglátod! Meg aztán hogyan kerültök haza? Útközben leszállítanak a vonatról itt is, ott is egy kis munkára, ahogy szokták.
  - Mondtam az asszonynak, hogy maradjon itt, de nem akar, jöjjön hát velem.
  Sikerült hazajutniuk. Amikor én is hazakerültem, voltam náluk látogatóban. Nagyot néztek, amikor bekopogtattam hozzájuk.
  - A bácsi is hazajött? - kérdezte Delfiné csodálkozva.
  - Mutasd már meg a lányotokat! - mondtam neki.
  Hozta rögtön.
  - Tisztára orosz.
  Nevette.
  - Kicsit orosz, kicsit magyar.
  - Jól van, csak egészségesek legyetek. Ne félj, itt megélsz - mondtam az asszonykának.
  De az anyósa nem állhatta. Hamarosan egyre jobban vágyódott haza, nem tudott beleszokni az itteni életbe. Néhány év múlva visszatértek Szibériába. Uszty-Kamenogorszkban telepedtek le, másik gyerekük is született. De ott meg Deli Pista nem tudott megmaradni. Végül megegyeztek, hogy elválnak, Deli Pista otthagyta az asszonyt meg a két gyereket, és hazatért Magyarországra.


Vita Istenről
  A kiképzésünk 1920. szeptember közepén befejeződött. Mint szibériai lövészezredet, bevagoníroztak bennünket, és útnak indítottak Vrangel meg Mahno ellen. Október elején értünk Ukrajnába. Lassan haladtunk, mert nem mindig volt tűzrevaló a mozdonyba. Néha megálltunk a nyílt pályán, és fát kellett vágnunk az erdőben, hogy újra elindulhassunk.
  Pavlográdban szálltunk ki, ott meghagyták nekem, hogy foglaljak el egy pékséget, mert kenyeret kell sütnöm a katonáknak. Volt ott egy pék, azzal gyakran beszélgettem.
  - Mi lesz ebből a forradalomból? - kérdezte egyszer. - Azt mondják, hogy a kommunisták jobb életet akarnak a munkásnépnek. Ez eddig jó is lenne, csak azt nem értem, miért mondják, hogy nincs isten? Hiszen ha isten nem volna, akkor világ se volna.
  - Gondoljon csak arra - mondtam az öregnek -, hogy a világon hányféle vallás van, se szeri, se száma. Az én vallásom más, mint a magáé, a kirgizek meg a kínaiak megint másképpen képzelik el istent, de mind azt mondja, hogy csak az övé az igazi. De nem is ez a fontos, hanem az, hogy ennek a forradalomnak most győzni kell, hogy a burzsujoktól el lehessen venni a földet, ne úgy fizessék a szegényembert, ahogy ők akarják.
  - Igaz, igaz, de csak nem veszi be a fejem, hogy nincs isten.
  - Sok embernek van istene, soknak nincs, mégis kerek a világ.
  A felesége is megszólalt: - Kellett már az uraknak ez a forradalom, nagyon elszaladt velük a ló!
  Csak ő is a vallást emlegette, hogy nem érti, miért bántják a kommunisták, mikor a többi, amit tesznek, mind jó.
  - Nem bántjuk mi a vallást - mondtam. - Mindenki élhet a maga vallásában. Csak az uraknak kell eltűnni, mert másképpen kizsarolnak bennünket.
  - Jó volt veled beszélgetni - válaszolta az öreg pék. - Most már én is sok mindent másképpen látok, mint eddig.


Két zsák liszt
  Hamarosan fölfejlődtünk, és nyomultunk a Krím félsziget felé. Az ellenség menekült, szuronyrohamra nem is került sor. Az egyik faluban elmentem a bíróhoz, hogy adjon lisztet, mert kenyereket kell sütni a katonáknak.
  - Nem tudok adni - mondta. - A sok katona már mindent felélt.
  - Ha nem adsz, akkor becsukunk, mert te is az ellenséggel tartasz!
  Úgy megijedt, hogy magam is megsajnáltam, de mégis megvolt az ijesztés haszna. Addig járkált a faluban, míg végre kerített két zsák lisztet.


A repülőgép
  Másnap újra támadtunk. Az ellenség most keményebben védekezett, rengett alattunk a föld az ágyúzástól. Rengeteg holttest hevert mindenfelé, a legtöbb meztelen volt, mert az élők a jobb ruhaneműt lehúzták a halottakról.
  Egyszer, nagyon alacsonyan, elszállt fölöttünk egy repülőgép. Nem tudtuk, hogy a mienk-e vagy az ellenségé, éppen lőni akartuk, amikor a pilóta lekiáltott:
  - Ne lőjetek! Vörös vagyok!
  Néhány perc múlva a gép leszállt a tarlóra. A pilóta kimászott belőle, és megkérdezte:
  - Mi újság?
  - Betörtünk a Krímbe. Te mit tudsz?
  - A burzsujok hajóra szállnak a szevasztopoli kikötőben, és összevesznek, mert a magasabb rangú tisztek a feleségüket meg a bőröndjeiket is magukkal viszik, a kisebb rangúak meg maguk sem juthatnak a hajóra. Még lövöldöznek is egymásra. Nagyobb csatározás már biztosan nem lesz, mindenfelé menekülnek a fehérek.


Dohány
  Mit csinál a dohányos ember, ha menetelés közben leheverhet pihenni az országút mentén? Kutat a zsebében, hátha talál egy kis dohányt, legalább egy fél pipára valót. Így tettem én is, de sajnos nem volt dohányom. A legközelebbi falu úgy másfél kilométerre lehetett, gondoltam, hogy ott biztosan lehetne dohányt szerezni.
  - Ki jön el velem? - kérdeztem a cimborákat.
  Egyiknek se volt kedve hozzá, így magam indultam el.
  A faluban minden ház oldalán sok dohány volt felakasztva. Pénzért kértem volna, de a gazdák mind elbújtak előlem, féltek a vörösöktől. Négy házban is próbálkoztam, de hiába, nem találtam senkit. "Ejnye - gondoltam bosszúsan -, így nem tudok rágyújtani a sok dohány mellett!"
  Leakasztottam három kötélnyit az egyik háznál. A leveleket ott nem fűzik föl, mint nálunk, hanem kis kacsot hagynak mindegyiken, azzal akasztják őket a kötélre. Ahogy mentem visszafelé, minduntalan leesett néhány levél, úgy szedegettem össze a földről, sajnáltam otthagyni.
  Amikor visszatértem, persze mindenki kért a dohányból.
  - Nem adok - mondtam -, mert nem jöttetek velem!
  Azután mégis elkönyörögtek két kötélnyit, én meg a zsákomba gyömöszöltem a maradékot.


Elmaradt disznótor
  Kercs felé tartottunk. Azt mondták, hogy ott pihenünk egy darabig, de csak néhány napig maradtunk, mert egy erdőt kellett még átkutatni a közelben, hogy nincs-e benne ellenség vagy szétszórt hadianyag. Igen szép erdő volt, csupa bükkfa meg cserfa, s rengeteg makk volt benne. Sok házi disznót találtunk, olyan félhízósban voltak a makktól. Egy orosz család lakott arra.
  - Tied ez a sok disznó? - kérdeztük a gazdát.
  - Igen - mondta ijedten -, de nehogy lelőjétek valamelyiket, estére úgyis vágok, ha kell kettőt is. Csak ne lövöldözzetek, mert szétszaladnak, és soha többet nem tudom összeterelni őket ebben a nagy erdőben.
  Tényleg készült a disznóvágásra, mi meg vártuk a jó falatokat, de semmi sem lett a disznótorból, megint tovább kellett menni.


Bor
  Néhány kilométeres gyaloglás után egy nagyobb faluba értünk, ahol emeletes parókia volt; annak a földszintjére kvártélyoztuk be magunkat. Pihentünk egy kicsit, és azon gondolkoztunk, hogy sok szőlő van mindenfelé, tehát valahol bornak is kell lenni.
  Körülnéztünk a környéken, és megtaláltuk a pincéket, de mindnek le volt pecsételve az ajtaja, sőt, még őr is állt ott.
  Egy borbélymester volt velem, ő nyírta, borotválta a parancsnokokat. - No, komám - mondta egyszer vidáman -, estére bort iszunk!
  - Nem lesz abból semmi. A pecsétet nem verhetjük le, az őrt nem lőhetjük agyon.
  - Azt nem, komám, de mégis iszunk, ha én mondom!
  Este lett, jött a borbély.
  - Meg van töltve a fegyvered? - kérdezte. - Ha nincs, töltsd meg, vedd a válladra, és gyere velem! Én leszek az őrparancsnok, te meg az őrség.
  Mondtam neki, hogy a katona úgysem ereszt oda, de csak nevette. Most már kíváncsi lettem, hogy mit akar.
  Odaértünk a pincékhez. Az őr ránk kiáltott:
  - Állj! Jelszót!
  - Botyinki! - kiáltotta vissza a borbély.
  A katona intett, hogy menjünk közelebb. Kezet fogtunk.
  - Ehhez a pincéhez a mi ezredünk adja az őrséget mondta a borbély. - Te hazamehetsz a kvártélyodra.
  - Nagyon jól van, már úgyis fázom.
  Kelet felől hideg szél fújt, egy kevés hó is esett, szépen beterítette a földet. Amikor a katona elment, én álltam a helyére, a borbély meg visszafordult a szállásunkra, hogy majd szól néhány megbízható emberünknek: jöjjenek csajkákkal, vedrekkel.
  Nem tudtam elképzelni, hogyan jutnak a borhoz. Elhatároztam, nem engedem leverni a pecsétet, nehogy bajunk legyen belőle.
  Megérkeztek a cimborált. Az egyik lehajolt, a másik a hátára állt, és kezdte leszedegetni a cserepeket a pince tetejéről. Azután bebújt a lécek között, és vederszámra adogatta ki a bort.
  Az első vedret nekem adták, mert én őriztem. Először úgy tűnt föl, mintha must lenne, azután észrevettem, hogy mozgatja a lábam ujját. Mikor minden edény tele lett, a cserepeket visszarakták és elmentek. De előtte odasúgta nekem a borbély, hogy maradjak még egy kicsit, mert visszajönnek.
  - Jól van, csak azt mondd meg, hogy találtad ki a jelszót!
  - A borbélyműhelyben beszélgették a parancsnokok, hogy mára mi lesz a jelszó a borospincéknél levő őrségnek. Szóval ne eressz ide senkit, amíg vissza nem jövünk!
  - Jól van, eredj nyugodtan!
  Jó félóra telt el, egyszer csak láttam, hogy jön egy parancsnok. Rákiáltottam:
  - Állj ! Jelszót!
  - Botyinki.
  - Gyere közelebb!
  - Ezt a pincét ti őrzitek?
  - Mi őrizzük.
  - Akkor nem kell félteni. Hallottam, hogy milyen ügyesek a magyarok.
  Beszélgettünk, és egyszer nagy óvatosan kikottyantotta, hogy szeretne inni egy kis bort.
  - Miért nem iszol valamelyik háznál?
  - Nem találok sehol. Pedig biztosan van, csak a szesztilalom miatt nekem nem mernek adni. Még soha életemben nem ittam bort.
  - Akkor te szibériai vagy.
  - Igen.
  - Arrafelé nincs bor, de van vodka.
  - Azt ittam eleget.
  Hirtelen meghallottam, hogy jönnek a cimborák nagy csörtetéssel. Fölmelegedett a fülük egy kicsit. Úgy félhangosan odaszóltam nekik:
  - Menjetek vissza! Majd később jöhettek.
  De hiába, pedig már látták, hogy van ott valaki. Sőt kiabáltak is:
  - Szúrd agyon! Lődd le!
  - Kik ezek? - kérdezte a parancsnok.
  - Nem tudom.
  - De tudod, mert az előbb mondtál nekik valamit!
  Lármáztak, hadonásztak a cimborák, a parancsnok megijedt egy kicsit, húzódott mellém.
  - Ne félj ! - mondtam. - Nem esznek embereket.
  Csak húzódott közelebb.
  - Idejönnek!
  - Nem baj - mondtam -, majd itt lesznek.
  Akkor már meglátta a vedreket.
  - Mit akartok?
  - Mindjárt megtudod.
  Az egyik megint lehajolt, a másik ráállt a hátára, leszedték a cserepeket, majd adogatták ki a bort. A parancsnokról már mind megfeledkeztek a nagy munkában. Ő meg csak tátotta a száját.
  - Nem lesz baj ebből?
  - Oda se neki! - mondtam. - A lakat meg a pecsét sértetlen. Inkább igyál!
  Nekilátott derekasan. Háromszor is újrakezdte, mi meg kórusban biztattuk:
  - No még! Húzd meg!
  - Ez jó - mondta a végén lihegve -, de nem lehet berúgni tőle.
  - Nem olyan mint a vodka, de ettől is berúgsz, ha sokat iszol.
  - Nem hiszem.
  Amikor a többiek elmentek, még egyszer megitattam.
  - De aztán el ne kotyogd valakinek, mert neked is bajod lesz belőle!
  Beszélgettünk még egy kicsit, azután küldtem hazafelé.
  - Indulj, mert nem találod meg a kvártélyodat!
  - Igaz, kezdem érezni, hogy zsibog bennem valami. Különösen a lábam nehezedik, de még most sem hiszem, hogy úgy istenigazában be tudnék rúgni a borodtól.
  Úgy voltam vele, hogy vinné már az ördög, kezdtem fázni. Végre elszánta magát, kezet fogtunk, és elindult. De alig lépett hármat, puff, elterült a hóban.
  - Ugye, hogy berúgtál?
  - Dehogy, csak elcsúsztam.
  De nem kelt föl, én állítottam talpra.
  - Menj csak egyenesen, nem messze van a kövesút, azon hazatalálsz.
  Megint elesett, láttam, hogy nem jut messzire egyedül. Elkísértem a kövesútig, onnan meg a kvártélyáig, mert ott fagyott volna meg valahol az út szélén, ha magára hagyom.


Hazafelé
  Elterjedt a hír, hogy a harmincnégy évesnél idősebbeket leszerelik, mert nem kell már a sok katona. Úgy is lett, 1921. január 4-én átadtuk a fegyvereket.
  Január 6-án vonatra szálltunk. Egy fél vagont mi, magyarok foglaltunk el, a másik felében finnek utaztak. Elindultunk, de a vonat lassan ment, mert rossz volt a szén, rossz volt a pálya. Néhol töltés sem volt, a talpfákat a gyepre rakták. Ott különösen lassan haladt a vonat, de ment, és ez volt a fontos. Velem volt Urbán Pista, Demeter József és a többi falumbeli, mert összetartottunk mindvégig.
  Egy helyen nagy sókazlakat láttunk. A vonat éppen megállt, szenet vett föl. A vasutasok azt mondták, annyit vihetünk a sóból, amennyit akarunk, meg hogy az ország belsejében nincsen só, ha eladjuk, bármit kapunk érte. Leszálltam hát én is, hogy majd viszek egy csajkával.
  Vagonok alatt kellett átbújni, úgy jutottam a sókazalhoz. Volt egy gyalogsági ásóm, azzal gyorsan megtöltöttem az edényemet. Már indulni akartam visszafelé, mikor egy orosz katona is odajött. A só nagyon összekeményedett, nem tudott kaparni belőle a kezével, hát elkérte az ásómat, azzal vágott valamennyit egy szalvétába. Bebújt egészen a sókazal alá, hogy könnyebben tudjon szedni belőle, én meg csak néztem, hogy nem fél. Ha leszakadt volna a só, biztosan agyonnyomja. Bámészkodás közben nem vettem észre, hogy elindult a vonat.


Futás a vonat után
  Az állomásfőnök azt mondta, hogy nem érem utol. Nagy köd volt, már nem látszott semmi, csak a zakatolást hallottuk jó messziről.
  Nagyon elkeseredtem. A jó cimboráim mind ott voltak a vonaton, és én éppen akkor maradtam el tőlük, mikor már hazafelé tartottunk.
  Szaladni kezdtem, arra gondolva, hogy majd csak megáll a vonat a rossz pálya miatt, és akkor utolérem. De a pálya éppen jobb volt azon a szakaszon, a szerelvény gyorsabban haladhatott. Még a csizmát is levetettem, mezítláb futottam a vonat után. Sokszor már azt hittem, hogy ott köhög előttem a ködben, és nemsokára utolérem, de végül annyira kifulladtam, hogy le kellett ülnöm pihenni. Azután újból szaladtam, és egyre közelebbről hallatszott a vonat zakatolása.
  Már majdnem utolértem a szerelvényt, amikor egy hídnál az őrség megállított. Hiába mondtam, hogy eresszenek, mert lemaradtam a vonatról, addig nem mehettem tovább, amíg nem mutattam meg az igazolványomat. Szerencsére az legalább nálam maradt. Az őr megnézte, és intett.
  - Mehetsz! Rajta van a pecsét.
  A híd másik végén újra megállítottak, ismét megnézték az igazolványt. A vonat közben állt az állomáson, hallottam a szuszogását, de az igazoltatás miatt megint lekéstem.
  - Láthattad, hogy az őrség amott átengedett - mondtam mérgesen a katonának -, miért szarakodtál annyit az igazolványommal? Most miattad maradtam le a vonatról!
  - Ne búsulj ! - vigasztalt. - Meghálhatsz itt, lesz ennivalód is.
  Amíg beszélgettünk, utolért az orosz katona, akinek az ásót odaadtam, hogy sót kaparjon magának.
  - Hej, elvtárs, de elszaladtál! - mondta nagy szuszogva. - Én is szaladtam, de téged nem is láttalak.
  - Szaladtam ám, szerettem volna utolérni a vonatot. Minden holmim ott maradt.
  - Nekem nemcsak a holmim van ott, hanem a feleségem is. A papírjai meg nálam maradtak, nem is tudom mi lesz vele, ha igazoltatják!
  Bementünk az állomásfőnökhöz, és megkérdeztük tőle, hogy mikor jön a legközelebbi vonat. Szívesen fogadott, mondta, hogy feküdjünk le a padlóra a kályha mellé. Azután táviratozott valahová, és sokáig nézte a gépből előkunkorodó fehér szalagot.
  - Hát elvtársak, csak egy hét múlva jön ismét vonat mondta végül gondterhelten.
  De ezt már alig hallottuk, a nagy szaladástól jól kifáradva elaludtunk a kályha mellett a melegben.
  Reggel megkérdeztem az oroszt:
  - Mi a neved?
  - Iván.
  - Engem meg Kálmánnak hívnak. Hová igyekszel?
  - Moszkvába.
  - Én is oda megyek, tartsunk össze!
  - De most mit csináljunk?
  - Mit csinálhatnánk mást? Megyünk a vasúton gyalog.