Tutuj
  Gyakran beszélgettem egy magamforma idős kirgizzel, akit Tutujnak hívtak. Akkor már jól tudtam oroszul, ő is tudott egy kicsit, így értettük meg egymást.
  - Van-e már feleséged? - kérdeztem egyszer.
  - Nincs - mondta szomorúan.
  - Miért nem házasodsz meg?
  - Nincs annyi pénzem.
  - Pénzt kell adni az asszonynak valóért?
  - Kell ám, mégpedig sokat.
  - Egy olcsóbb fajtát mennyiért adnak?
  - Az olcsóbbért is elkérnek vagy háromezer rubelt, egy tehenet meg egy tevét, de lehet, hogy még húsz bárány is kellene ráadásnak.
  - Tudod mit, Tutuj? Álljunk össze, és ketten vegyünk egyet!
  Nevette nagyon.
  - Úgy nem lenne jó.
  - Ha úgy nem jó, akkor szerezz magadnak orosz asszonyt, azért nem kell fizetni.
  - Az sem jó, mert én mohamedán vagyok, és a vallásom tiltja, hogy máshitűt elvegyek.
  - Azt nem tiltja, hogy más kirgiznek akár öt felesége is legyen?
  - Nem, mert azok gazdagok. Annyi feleséget vesznek maguknak, amennyire a pénzükből futja.


A piacon
  Azt mondtam egyszer Szabó Ferenc fogolytársamnak, hogy vennék egy kis krumplit, volna-e kedve eljönni velem? Ahogy széjjelnézegettünk a piacon, láttunk egy árust, akinek a csizmája vastagon be volt kenve zsírral.
  - Nézd már ezt a muszkát, de bekente a csizmáját! - mondtam Szabónak.
  - Nem vagyok én muszka, ugyanolyan magyar hadifogoly vagyok, mint ti - válaszolta nagy meglepetésünkre.
  - Hol laksz? - kérdeztem.
  - Kint vagyok egy gazdánál. Most árulni jöttünk a városba, meg azért is, hogy sót, élesztőt, cukrot, gyufát vegyünk.
  - Messze laksz?
  - Egy hét alatt értünk ide. Nem is jövünk gyakran, legfeljebb egyszer-kétszer évente.
  - Nem fogod tudni, hogy mikor viszik haza a foglyokat.
  - Én nem jövök a városba. Azt beszélik, hogy nagy a nyugtalanság, könnyen kitörhet valami harc, veszélyes hely a város. Majd csak hazakerülök valahogy.
  Visszafelé menet egyre csak arról beszélgettünk Szabóval, hogyan is jutunk el Magyarországra. Keseregtünk, nem tudtunk semmit a családról. Még az volt a szerencse, hogy együtt maradtunk földiek, és mindig megvigasztalta valaki azt, aki nagyon nekibúsult.


Horgászat
  Iván nagyon szeretett horgászni, egyszer kért, hogy engedjem el. Nem volt munka, hát elengedtem. Hozott hetvenhét apró halat. Megtisztítottuk, és egy nagy tepsiben megsütöttük az összeset. Az oroszok úgy ették a halat, hogy a szálkát nem köpték ki. Én is ettem belőle, de csak nagyon óvatosan, a szálkák miatt.
  Iván máskor is kiment horgászni, egyszer vele tartottam. Ideadta az egyik botját, hogy horgásszak, de nem értettem hozzá. Ő egyre-másra rángatta ki a halakat, és nagyokat nevetett a gyámoltalanságomon. Néztem, hogy a hal piszkálta a dugót, de megfogni nem tudtam. Biztatott Iván, hogy "no most! no most!" - de hiába. Végül meguntam a hiábavaló horgászást, beláttam, hogy nem nekem való mesterség.


Savanyú uborka
  A kertészetből gyakran kaptunk uborkát. Az oroszok meghámozták, és sóba mártogatva ették. Egyszer egy egész zsákkal hozott Iván unokatestvére. Amikor jól belaktak belőle, a maradékot vederben besavanyítottam, ahogy itthon szoktuk. Felvagdaltam, megsóztam az uborkát, tettem a vödörbe egy darab kenyeret, és az egészet fölraktam a kemence tetejére.
  - Mit csináltál az uborkával? - kérdezték az oroszok. Nem lehet azt úgy megenni.
  Mások meg szidtak:
  - Elrontottad, nem lesz belőle semmi!
  Amikor láttam, hogy beérett az egyik vederrel, levettem a kemence tetejéről, és megkóstoltattam velük. Annyira megszerették, hogy mind azt mondta, ha hazakerül, otthon is így fogja enni az uborkát, mert így nagyon jó. Akárhányszor savanyítottam nekik, mindig megették egyszerre az egészet.


A dáridó
  Szemipalatyinszkban először a sógorommal, Rusvai Gáborral találkoztam, azután meg Deli Istvánnal, ő az unokatestvérem volt. Nevettük is, hogy lassanként összejön Szibériában az egész rokonság.
  Rusvai Gábor adott egy kis denaturált szeszt. Ezzel keverték a benzint. Egy keveset ittam belőle, de kevéstől is nagyon jó kedvem támadt.
  A pékségben dolgozó oroszok kérdezgették, hogy tán vodkát ittam, attól vagyok olyan vidám. Nem akartam, hogy Rusvainak baja essen, azt mondtam, hogy nem ittam semmit. Persze nem hitték el, mert egyre csak daloltam.
  Kértek, hogy adjak egy kis pénzt, mert nekik is van valamennyi, és ha összeadjuk, hoznak vodkát. Hoztak is öt üveggel, olyan hétdecisek lehettek.
  Négy üveget ideadtak, hogy tegyem el, mert ők mind megisszák, ha náluk marad. Azután kitettek egy marék sót az asztalra, jó friss cipóból tört darabokat mártogattak bele, arra itták a vodkát.
  Az első üveg gyorsan kiürült. Hoztam még egyet a pincéből, azt is megitták. Kezdtek sokat beszélni, láttam, hogy elég volt az ivásból. Az én fejem is elnehezedett, lefeküdtem az ágyamra. Odajöttek rimánkodni, hogy hozzak föl még egy üveget.
  - Nem hozok - mondtam. - Eleget ittatok már!
  - Az isten is csak akkor fog hazavezérelni, ha felhozol még egy üveggel!
  Ez hatott rám, megint felhoztam egyet. Hamar kiürült az is.
  Közben megérkezett Iván unokaöccse meg egy barátja. A kertészetben dolgoztak, többször is hoztak már uborkát meg zöldséget. Rögtön észrevették, hogy vodkát ittunk, kértek, kínáljuk meg őket.
  - Van még - mondta az egyik orosz. - Csak az öreg nem ad többet. Igaz, mi mondtuk neki, hogy tegye el, nehogy megigyuk az egészet.
  - Pan, hozzál fel még egy üveggel! - mondta az Iván unokatestvére. - Mi is szeretnénk inni.
  Az lett a vége, hogy megittuk mind az öt üveg vodkát. Szerencsére nem lett baj belőle, fiatalok, erősek, egészségesek voltunk, másnapra kijózanodtunk, és ment a munka tovább.


Farkasok
  A szomszédban lakott egy kirgiz, volt vagy kétezer juha. Azon a télen jó, ha kétszáz megmaradt, a többi elpusztult a hidegtől, meg sokat elhordtak a farkasok. Azon a vidéken nem tároltak a jószágoknak télire takarmányt, hanem kihajtották őket a hóra, hogy kaparjanak maguknak ennivalót. De a nagy hóban nem jutottak semmihez, legyengültek, és elpusztultak.
  A farkasok is sok kárt tettek a nyájakban. Magam is láttam egyszer, amint egy farkas beugrott a juhok közé, kihúzott egyet a nyakánál fogva, és azon nyomban falni kezdte. Hamarosan társa is akadt.


Lótej
  Ennek a kirgiznek volt hat lova, és mind a hatot fejte. Nem győztem csodálni, hogy a lovak milyen türelmesen állták a fejést. Mikor eggyel végzett, a farára csapott, és azt mondta : "Kirmende!". Azután a másiknak ütött a farára, és azt mondta: "Gyermende!". Először nem tudtam, hogy mit mond, csak később jöttem rá, hogy azt mondta: "Eredj odébb!" meg "Gyere ide!".
  Átmentem hozzá egyszer tejért, de megmondtam, hogy ne lótejet adjon, hanem tehéntejet.
  - Lótejet nem is adnék - válaszolta -, mert az drága.
  - Miért drága?
  - Mert jobb, mint a tehéntej.
  Megsavanyították a lótejet, és kutyabőrből készült kulacsban hordták magukkal. Néha három napig is eléltek vele a pusztában. A marha- és birkahús is olcsóbb volt, mint a lóhús. Amazok fontjáért két rubelt kértek, a lóhús fontja pedig négy rubelbe került.


A hárem
  Volt egy tatár szomszédunk is, négy feleséget tartott. Az asszonyok sokszor lestek kifelé, én meg integettem nekik, hogy jöjjenek oda hozzám. Persze nem lehetett, mert az öreg tatár kulccsal bezárta a kaput. Így aztán mutogattak, hogy ugorjak be a kerítésen. Eljátszottam nekik, hogy a kerítésen nem ugrom be, mert azon a kutya szokott beugrani. Jókat nevettek rajta.
  Egy kirgiztől, aki oroszul is tudott, megkérdeztem:
  - Honnan tudják az asszonyok, hogy az öreg éppen melyikükkel akar hálni?
  - Annak az ágya alá teszi a papucsát, amelyiket kiválasztotta.
  Arra gondoltam, hiszen fiatal voltam még, hogy jó lehet annak, aki válogathat is a fiatal asszonyok között. Csak azon csodálkoztam, hogy a tatárnak még mindig négy kell, pedig már kétrét görnyedve járt.


Korpakenyér
  Akkoriban már kezdett fogyni az élelem. A beszerző két hete járt más vidékekre is lisztért, de sehol sem kapott. Vakarta a fejét, hogy mi lesz most. Ott a sok nép, liszt meg semmi, csak két vagon korpa volt a raktárban.
  - Csináljatok abból kenyeret!
  - Mi csinálunk - válaszoltuk -, de nem áll össze.
  Azt felelte nagy idegesen:
  - Meg kell próbálni!
  Megpróbáltuk, de szétdőlt, nem lehetett bevetni a kemencébe. Végül valahonnan sikerült szerezni huszonöt zsák lisztet, azt belekevertük a korpába. Így lett azután kenyér, de olyan, mint a sár.
  A környékről is bejöttek az emberek, mert nem volt kenyerük. Visszaküldték volna őket, de éhesen nem akartak dolgozni. Bezárták őket a pékség raktárába, de mi kinyitottuk az ajtót. Kezdett felbomlani a rend. Lázadoztunk, azt mondtuk, hogy ha nem tudnak enni adni, vigyenek el innen, mert így nem lehet dolgozni. Biztattak, hogy majd elszállítanak, de nem ment az olyan gyorsan. Egyre többen maradtak el a munkából, mindenki maga kezdett ennivaló után járni.


Menekülés
  Úgy éltünk, mintha a világon semmi sem történt volna, azt sem tudtuk, hogy Oroszországban mi változott. Hallottuk ugyan, hogy elűzték a cárt, de az élet ugyanúgy ment tovább, mint azelőtt.
  Annál nagyobb lett az izgalom, amikor híre jött, hogy a barnauli vasút mentén a vörösök közelednek Szemipalatyinszk felé.
  A fehérek nagy sebesen összehajtották a kirgizeket meg a tatárokat, és sáncokat rakattak velük, azután még a gyermekeket is fölfegyverezték, hogy velük lövetik majd a vörösöket.
  Egy másik csoport azonban azt javasolta, hogy a magyar hadifoglyokat kell bevetni a vörösök ellen, mivel a kiképzetlen kirgizek és tatárok nem tudják megvédeni a várost.
  De ismét voltak mások, akik azt mondták, hogy úgy sem lesz jó, mert a magyarok egész Oroszországban a vörösöket pártolják, tehát akár a saját fejükbe eresszenek golyót, akár a magyarok kezébe adjanak fegyvert - egyre megy. Lett hát nagy zűrzavar, kavarodás, menekülés.
  Egy gazdag tatár például az Irtis túlsó partjára igyekezett egy láda ezüsttel és más drágaságokkal, de a jég beszakadt, és a folyó mindenestől elnyelte a szánt.
  Menekültek a tisztek is. Az ezredet, amelyiknek a kenyeret sütöttem, szintén mozgósították. Az a hír járta, hogy átmennek Kínába. Megijedtem, hogy visznek engem is.
  Darázs József, jó komám, akkor tisztiszolga volt.
  - A tiszt is készül Kínába - mondta egyszer Jóska.
  - Akkor pedig te is mégy vele.
  - Én ugyan nem!
  - Csak eredj ki azért az állomásra, de ott bújj el, a tiszted úgyse keres már, ha indul a vonat.
  Úgy is tett, de még a gazdája kofferjét is elhozta.
  Mondtam is neki: - Baszd meg, ezt mégse kellett volna!


A vörösök
  Nem volt ellenállás. A tisztek elmenekültek, a közkatonák meg nem akartak már harcolni. A vörösök puskalövés nélkül foglalták el a várost.
  Nagy volt az öröm, az utcákat ujjongó tömeg lepte el. A főtéren rezesbanda játszott.
  Másnap egy katona jött a pékségbe. - Mi van itt?
  - Pékség - mondtam neki, bár maga is láthatta.
  - Te nem orosz vagy?
  - Magyar vagyok.
  - Akkor hozzánk tartozol. De ezek kicsodák?
  - Orosz katonák.
  - No, akkor leszereljük őket.
  Úgy is lett, adtak nekik igazolványt, aztán szélnek eresztették őket. Örömében mind hagyott nekem valamit a cókmókjából: inget, gatyát, gimnasztyorkát. Látták, hogy nagyon rossz a ruhám.
  A vörösök meghagyták nekem, hogy hozzak fel a lágerből magyarokat, és velük süssem tovább a kenyeret. Ki is hoztam a jó cimboráimat.


Hólé
  Demeter József mesélte, hogy egy nagygazda tanyáján dolgozott, mielőtt bejöttek a vörösök. Ott nem lehetett kutat ásni, mert a víz nagyon mélyen volt. Ezért télen hófogókat csináltatott a gazda, s az összegyűlt havat nagy kazalba hordatta, majd az egészet befedette szalmával, hogy ne olvadjon el olyan gyorsan, ha erősebben sütni kezd a nap. Árkot ástak köré, meg egy nagyobb gödröt mellette, abba folydogált a hólé. Onnan vittek vizet ivásra, főzésre, mosakodásra, a jószág itatására, de még a gőzgépet is abból töltötték tele, mégis a nyár végéig elég vizet adott.
  - Micsoda víz lehetett az? - kérdezte valaki fitymálva.
  - Higgyétek el - bizonygatta Demeter -, jó víz volt.
  - No, azért - mondtam én erre -, inkább innám már az apáti ártézi kút vizét, mint a hólevet, akármilyen jó.


Az Irtisen
  Amikor jó idő lett, egyszer munka után hárman kimentünk fürdeni az Irtisre. Először Urbán ment a vízbe, mert ő hamarabb levetkőzött.
  Egy perc se telt el, észrevettük, hogy elkapta az ár. Tánczos mindig mondogatta, hogy ő jól tud úszni.
  - Utána, Tánczos! - kiáltottam. - Én nem tudok úszni!
  Kisült, hogy ő sem tud.
  Kiabáltunk Urbánnak, hogy a part felé igyekezzen, mert ott éppen kanyarodott a folyó, és a homokot oda hordta a víz. A sekélyebb részen aztán már leért az Urbán lába.
  - Mi történt veled? - kérdeztem, amikor nagy prüszkölve kijött a vízből.
  - Bizony, most ittam jócskán.
  - Attól apadt le a víz - mondta Tánczos. - Azért ért le a lábad.
  Jót nevettünk, és csak később gondoltunk rá, hogy Urbán odaveszhetett volna.


Szesztilalom
  Az üzletek megteltek portékával, olyasmit is árultak, amit alig láttunk azelőtt.
  Demeter vett egypár kiló mazsolát, bort csinált belőle. Megkóstoltatta velem is.
  - De finom! - mondtam. - Adjál még!
  Nem adott többet, akárhogy kértem, mert abból pénzelt.
  - Cseszd meg a borodat! - mondtam bosszúsan. - Majd csinálok én is.
  Vettem fél pud mazsolát, és dézsában felraktam a kemence tetejére. Mikor kiforrt, nekiláttunk, de az egész társaság úgy berúgott, hogy másnap alig tudtam lelket verni beléjük. Az ingüknél fogva tartottam őket, mikor rókáztak, hogy bele ne bukjanak. Elszoktak már az italtól.
  Újabb fél pud mazsolát vettem. Éppen készen lett a bor, amikor öt lovas katona jött a pékségbe. Ahogy beszélgettünk, valahogy rájöttek, hogy van borunk. Kértek belőle, és ígérték nagyon, hogy nem árulnak el, mert egyébként szigorú szesztilalom volt.
  Elővettem hát a bort. Iszogattunk, a lovak meg szabadon kószáltak az udvaron. Feltűnt ez a gazdának, bejött hozzánk, és sápítozni kezdett:
  - Jaj, mi van itt? Ha megtudják, hogy az én házamban ittak, engem főbelőnek!
  Mikor a bor már fogytán volt, a katonák dalinkózni kezdtek. Küldeni nem mertük őket, mert járőrben voltak. Végre éjfél után kijelentették, hogy most már elmennek. Kinyitottam a kaput, ők meg elvágtattak, mint a fergeteg, de ahogy jobban utánuk néztem, láttam, hogy hol az egyik, hol a másik esett le a lóról.


A vörös hadseregben
  Ötödik éve volt már, hogy fogságba estem, 1919. december elejét mutatta a naptár, amikor egy reggel a parancsnok váratlanul beállított a pékségbe.
  - No, pekár - mondta -, mi lesz veled? Mostantól csak a katonai pékségben sütnek kenyeret a hadseregnek, a magánházaknál levő pékségeket bezárják.
  Nem ijedtem meg, mert magam is egyre gyakrabban gondoltam, hogy nem nekem való már a pekárság. Igaz, hogy jó munka volt, melegben dolgoztunk, ennivaló is mindig került, de a ruha leszakadt rólam, úgy néztem ki, mint egy koldus. Pénzhez is csak akkor jutottam, ha ügyeskedéssel szereztem valami keveset.
  - Átmehetsz a katonai pékségbe - mondta a parancsnok. - Értesz a sütéshez, hasznodat veszik ott is.
  - Elég volt már a kenyérsütésből, inkább valami más munkára mennék.
  A parancsnok megvakarta a fejét.
  - Nem tudok neked más munkát adni. Hanem, ha akarsz, jelentkezz a Vörös Hadseregbe.
  Arra gondoltam, hogy hiszen jó volna már kimozdulni innen, de a katonaságot se nagyon szerettem. Látta a parancsnok, hogy nehéz a választás, nem is erőltette.
  - Ma még süssetek, holnap meg gyere el, és mondd meg, hogy a katonaságot vagy a pekárságot választod! Megbeszéltem a cimborákkal, másnap jelentkeztünk a Vörös Hadseregbe. 1919. december 15-én be is vettek minket.


Deli Pista nősül
  Egyszer, amikor őrségben voltam Deli Pistával, említette, hogy nősülni akar. Hiába mondtam, hogy jobb lenne, ha otthon venne feleséget, nem hallgatott rám, sőt kért, hogy legyek az egyik násznagya.
  - Ne búsulj, leszek én a násznagyod, ha már mindenáron nősülésre adod a fejed!
  - Mindenáron, mindenáron - dörmögte. - Könnyen beszélsz, neked már van feleséged.
  - Van, de hol?
  Hallgattunk egy darabig, azután megkérdeztem:
  - Kit akarsz elvenni?
  - Egy kozák lányát. A rokonainál van itt, a szülei Uszty-Kamenogorszkban laknak.
  - Mikor beszélhetnék vele?
  - Akár ma este.
  Úgy is lett. Este elmentem Delihez, azután vele együtt a menyasszonynak valóhoz. Csinos leányka volt, bár már nem egészen fiatal.
  - Hogy hívnak? - kérdeztem.
  - Varvarának - felelte kissé zavartan.
  - Feleségül mégy Istvánhoz?
  - Igen.
  - Mikor esküdtök?
  - Vasárnap.
  - Ki lesz a másik násznagyotok?
  - Gulyás Istvánnak hívják. Őt már megkértük, hogy jöjjön el vasárnap a templomba.
  Meg is lett az esküvő. Rajtunk kívül senki sem volt ott. Utána otthon csáját ittunk cukorral, egy kis pörkölt is volt, majd boldog páros életet kívántunk nekik, és elbúcsúztunk.