A teve
  Megálltunk egy falunál, letáboroztunk, de a kirgizek nem maradtak velünk, bementek a faluba. Reggel csak kettő jött vissza, a harmadik megszökött. Elindultunk nélküle, én hajtottam volna a tevéjét. Ha jobbról ütöttem, jobbra, ha balról ütöttem, balra fordult, de előre az istennek se akart indulni.
  Hallottam, hogy a kirgizek induláskor mindig nagyot kiáltottak: "Hujjujuj!"
  "No - gondoltam -, ezt megpróbálom én is." Elkiáltottam magam: - Hujjujuj!
  Megugrott a tevém, mint a nyúl, alig győztem szaladni utána, a kirgizek meg nagyon nevették.
  - Ejnye, baszd meg! - dörmögtem magamban. - De különös tempód van!
  Otthon a lovakat mindig így indítottam: "No, Jézus segíjj !" Itt meg "Hujjujuj!"


Nehéz tél
  Több napig tartó gyaloglás után érkeztünk meg az épülő vasúthoz. A táborunk földbe ásott barakkokból állt.
  Egyszer kezdték kérdezgetni az embereket, hogy van-e köztünk pék. Én csak annyit értettem a kenyérsütéshez, amennyit otthon Jusztitól ellestem, mégis jelentkeztem azonnal. Arra gondoltam, hogy majd megtanulom, és csak jobb lesz a meleg pékműhelyben, mint vasutat építeni.
  A kemencéket teveganajjal fűtöttük, attól a kenyér olyan keserű lett, hogy alig bírtuk megenni. De még ennél is nagyobb baj volt, hogy sokszor nem tudtak lisztet hozni, és még ilyen keserű kenyeret sem süthettünk.
  Alig kezdődött meg a munka, beállt a tél. A szellőzetlen föld alatti barakkokba szorultunk. Rossz volt a koszt, sokszor még a só is hiányzott, mert bár a közelben a sós tavak partján kazlakban állt, a rossz idő miatt nem lehetett hozni belőle.
  Egyszer beállított hozzánk egy csomó magyar hadifogoly, akiket ősszel még távolabbra vittek dolgozni. Szemipalatyinszkba tartottak gyalog, mert nem bírták már a hideget meg az éhezést. Négyüknek lefagyott a keze, lába, orra, füle, ők ott maradtak, a többiek mentek tovább. A szanitécek mondták, hogy addig százötven ember halt meg a vasútvonal építésén.
  A négy embert lefektették, két hétig gyógykezelés nélkül voltak ott, jártányi erejük sem maradt, csak jajgattak. Ahogy egy kicsit megjavult az idő, elvitték őket, de nem hiszem, hogy egy is életben maradt közülük.


Vihar
  Hetekig tartott a hideg meg a havazás. Ki se tudtunk menni a barakkokból. Igen ám, de elfogyott a lisztünk! A legközelebbi raktár kétszázötven kilométerre volt. Elindult egy huszonhét tevéből álló karaván, de csak két tevével jöttek vissza, félútról.
  Akkor történt az is, hogy egy Singer nevű fogoly kiment egy másik emberrel, hogy majd kint végzik el a dolgukat, de olyan sűrűn esett a hó, hogy nem találtak vissza a barakkba. Rövid kabát volt Singeren, és alatta megfagyott a térde, ezért nem tudott továbbmenni. Összevissza keringtek a környéken. A másik kérte Singert, hogy ne üljön le, mert megfagy egészen, de hiába. Már azt hitte, hogy neki is vége lesz, de szerencsére hosszú kabátja volt, nem fagyott meg benne.
  Úgy került azután vissza, hogy talált egy tehenet, a kirgizek télen is kicsapták a jószágot a hóra, annak megfogta a farkát, és a tehén elvezette egy kirgiz tanyájára, ahonnan másnap világoson könnyen hazatalált.


Szökés
  A helyzetünk egyre rosszabbodott. Az egyik szakács, aki odahaza ács volt, csinált egy szánkót, arra rápakoltuk a holminkat, és egy éjjel elindultunk. Az őrök látták, hogy mire készülünk, de nem bánták, hogy otthagyjuk a tábort, mondogatták, hogy a kosztunk is rossz, az elhelyezésünk is, meg hogy ilyen időben úgysem lehet dolgozni.
  Csak nagyon a lelkünkre kötötték, hogy kis csapatban menjünk, és hogy útközben meg ne támadjuk a kirgizeket.


Úton
  Nyolc napig tartott az út. Nem akartuk, hogy meglássanak bennünket, ezért nappal elbújtunk, csak éjjel mentünk tovább. Egy telefonvezeték mellett eljutottunk Pavlodárig. Útközben szedegettünk jószágtrágyát, és hólevelet melegítettünk a tüzén. A szárított kenyeret jobban meg tudtuk enni meleg vízzel. Szerencse, hogy volt hó, mert a tavak vize olyan sós volt, hogy biztosan szomjan vesztünk volna.
  Egy este bezörgettünk egy kis házba. Kijött egy asszony, de hiába kértünk tőle éjjeli szállást, nem engedett be, mert félt tőlünk. Nappal esett az eső, átfáztunk, de hiába rimánkodtunk, nem használt semmit. Mondta is Urbán:
  - Hagyjátok a fenébe! Nincs ennek szíve!
  Az eresz alatt töltöttük az éjszakát, de nagyon vacogott a fogunk a hidegben.
  Másnap jó korán ismét útnak indultunk. Jólesett a gyaloglás, fölmelegedtünk egy kicsit.
  Az úton találkoztunk hat magyarral. Nem volt semmijük, némelyiknek még felsőkabátja sem. Majd megfagytak szegények.
  Megálltunk kicsit beszélgetni, elmondták, hogy mi történt velük.
  Útközben megfogadtak egy kirgizt, aki arrafelé tartott a kocsijával, amerre ők mentek. A holmijukat fölrakták a kocsira, hogy könnyebb legyen gyalogolni. Indulás előtt a kirgiz imádkozni kezdett. Sokáig hajlongott, nem győzték kivárni, hát elindultak, hogy majd utoléri őket. Mikor a kirgiz látta, hogy már jól elhaladtak, felugrott a kocsira, és nekivágott az ellenkező iránynak, elszökött az összes holmival.
  Megsajnáltuk őket, de csak egy kis száraz kenyeret tudtunk adni nekik. Elbúcsúztunk, mindenki ment a maga útján, a maga elgondolása szerint.


Jégtáblák között
  Végül megérkeztünk Pavlodár közelébe, de nem jutottunk be a városba, mert köztünk volt az Irtis. Éppen áradt, felszakadt rajta a jég, a komp még nem járt. Nagyban tanakodtunk, hogy most mi legyen, amikor két gyerek érkezett csónakon a város felől. Megegyeztünk, hogy fejenként tizenöt rubelért átvisznek bennünket. Szerettük volna, ha kétszer fordulnak, de úgy nem vállalták, hát mind beültünk hozzájuk a cókmókunkkal.
  Mondogatták, hogy ne mozogjunk, mert felborul a csónak, és akkor végünk. Úszni tán egyikünk sem tudott, de a jeges vízbe még a jó úszó is könnyen beleveszhetett volna. A hideg verejték kivert, mire átértünk.


Büntetés
  Nem eresztettek be a lágerbe, azt mondták, hozzunk papírt a kommandóról. Odamentünk, de a parancsnok nem volt bent. Leültünk a fal mellé, mert már alig álltunk a lábunkon a fáradtságtól. Arra jött egy hadnagy, és megkérdezte:
  - Szöktek, emberek?
  - Szöktünk - mondtam, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna.
  - Honnan?
  - A vasútépítésről.
  - Hogy mertek megszökni? Büntetést kapnak érte.
  - Nem adtak enni, nem adtak ruhát, a nagy hidegben majdnem megfagytunk. Nem a munkától szöktünk meg, hanem az éhenhalástól.
  - Éhesek? - kérdezte megenyhülve.
  - Nagyon éhesek vagyunk.
  Elment, és egy kis idő múlva hozott mindenkinek egy fél komiszt.
  - Ne egyék meg mind, mert a táborparancsnok a szökésért megbünteti magukat. Jó lesz még később is ez a kis kenyér.
  Sokáig kellett várni, közben megettük a kenyeret. A hadnagy hozott még kettőt. Kért, hogy azt már tényleg ne együk meg, maradjon későbbre is, de hiába.
  Végre megjött a táborparancsnok.
  - Honnan jöttek? - kérdezte haragosan.
  Illően tisztelegtünk, azután elmondtuk, hogy a vasútépítésről jöttünk.
  - Miért szöktek meg? - kérdezte. - Hiszen dolgozni mindenhol kell.
  - Nem félünk mi a munkától - feleltem -, de éhesen, fázva nem lehet dolgozni. Sokan meghaltak odakint, nem bírták ki a nélkülözést.
  - Elhiszem - mondta egy kicsit barátságosabban -, de azért mégsem kellett volna megszökni.
  A hadnagy közbeszólt:
  - Jutna nekik munka itt is ...
  - No, jó - mondta a táborparancsnok. - Fölveszlek benneteket a lágerbe. De büntetésből nyolc napig a parancsnokságon fogtok dolgozni.
  Létszámba vettek bennünket, attól kezdve kaptunk kosztot rendesen.
  A büntetés abból állt, hogy a parancsnokságon adtak egy kis kézikocsit, azt megraktuk szeméttel - elég lassan csináltuk, hogy ne fogyjon el a szemét, mielőtt lejár a nyolc nap - azután elhúztuk egy gödörhöz, kiürítettük, és mentünk vissza a következő fuvarért.
  A lágerben megkaptuk a foglyoknak járó kosztot, a parancsnokságon meg azt, amit az orosz katonáknak adtak. Sajnáltuk is, mikor letelt a büntetés, és nem jöhettünk többet a parancsnokságra szemetet hordani.


A "hasas"
  Pár hét múlva Szemipalatyinszkba kellett vagy háromszáz ember, és útnak indítottak minket. Táborban szállásoltak el, és néhány napig semmiféle munkát nem adtak.
  Egyszer az ebédemet eszegettem éppen, amikor egy orosz katona jött, és a nevemet kiabálta:
  - Szikszai pekár! Szikszai pekár!
  - Én vagyok Szikszai pekár - mondtam neki.
  - Van-e még valaki, aki érti a pékmesterséget?
  - A cimborám, Urbán István is pék.
  Soha nem dolgozott még pékségben, de gondoltam, hogy majd megtanítom a pekár mesterségre.
  Hat kemencében sütöttük a kenyeret, kétszer nappal, kétszer éjjel. Jó munka volt, melegben dolgoztunk, és enni is lehetett. Akkor már a többieknek egyre gyakrabban korgott a gyomruk.
  Szereztem egy kis zsákot, abban hordtam a lisztet a cimboráknak. A pékség raktárából a bolton keresztül lehetett kijönni. A zsákot a hasamra tettem az ing alá, hogy ne vegyék észre. A boltban két magyar fogoly is dolgozott, ők tudták, hogy viszek valamit, és suttogták egymásnak:
  - Megy már a hasas!
  Először csak lisztet hordtam, azután már vegyesen mindenféle portékát. Egyszer éppen cukor volt a zsákban. Már az utcán jártam vele, amikor egy tehén megállt előttem a járdán. Felé rúgtam, és abban a pillanatban kiszakadt a zsák. A nadrág szárát fogtam be hirtelen, hogy a cukor ne szóródjon szét az utcán, és guggolva húzódtam be egy sarok mögé. Megigazítottam a zsákot a hasamon, hogy a szakadás fölfelé legyen, de ami a nadrágom szárában volt, az szépen szóródott kifelé, ahogy mentem. Eljöhettek volna utánam a cukornyomon, de szerencsém volt, senki sem figyelt föl rá.


Pofonok
  Fiatal orosz katonákat kellett megtanítanom a pékmesterségre. A parancsnok meghagyta nekik, hogy tegyék, amit mondok. Ment is rendben minden, de egyszer egy orosz szót rosszul mondtam ki, és egy Makszim nevű gyerek nagyon kinevetett érte. Mérgemben odacsaptam neki a piszkavassal, ő meg kiabálni kezdett, hogy fogoly létemre hogy merem őt megütni?
  - Most egy szót se! - mondtam. - A kemence amúgy se elég meleg, adogassátok a kenyeret, hogy bevethessem sülni!
  De nem fogadtak szót, mind kiment a pékségből, csak egy maradt velem, Ivánnak hívták, ő egyedül adogatta a sok kenyeret.
  Mikor vége lett a sütésnek, fölvettem a bekecsemet. Kérdezték az oroszok, hogy hová megyek, mondtam, hogy a kommandóra. Már kértek, hogy ne menjek, de hiába. Éppen kihallgatást tartott a parancsnok. Megvártam, amíg befejezi, és bementem hozzá.
  - Mi újság, pekár? - kérdezte.
  - Összevesztünk.
  Rám nézett, és egy kis gondolkodás után így szólt:
  - Menj vissza, én is ott leszek rövidesen.
  Mondták a gyerekek, hogy kár volt szólni a parancsnoknak, mert nagyon kemény ember. Nemsokára csakugyan kijött, és először is elkiáltotta magát:
  - Sorakozó!
  Sorba álltak, mind a kilencen.
  - Melyik volt a hibás?
  Rámutattam Makszimra. Már sajnáltam egy kicsit, mert látszott rajta, hogy nagyon fél, de nem lehetett visszacsinálni a dolgot.
  - Jól van - mondta. - Menj be a pékségbe!
  Az ablakon át láttam, hogy adott Makszimnak egy olyan pofont, hogy az összeroskadt. Amikor felállt, kapott még egyet a másik oldalról.
  - Ez a pekár ugyan fogoly - mondta azután a parancsnok -, de tőle tanuljátok meg, hogyan kell jó kenyeret sütni. Erre nagy szükségetek lesz most, meg a háború után is hasznát vehetitek. Szót kell fogadni neki, nem szeretném, ha még egyszer panaszt tenne ellenetek!
  Azután beküldte őket a pékségbe, és kihívott engem.
  "No, pekár - gondoltam -, te kapod a következő pofont."
  De csak annyit mondott:
  - Jelentsd, ha valami panaszod lesz a katonákra, de nehogy még egyszer megüsd valamelyiket!


A kalács
  Nehéz munkát végeztem a pékségben, lerongyolódott rólam a ruha, a fehérneműm is tönkrement. Többször is kértem a parancsnokot, hogy adjon inget, gatyát, mert nekem nincs pénzem, hogy vehetnék magamnak. Fizetést nem kaptam, itt-ott tudtam egy kis pénzt csinálni magamnak, leggyakrabban úgy, hogy faszenet égettem a kemencében, és eladtam.
  A parancsnok mindig megígérte, hogy küld ruhaneműt, de sohasem lett nadrág és ing az ígéretéből.
  Gondoltam, hogy sütök neki fonott kalácsot, hátha akkor kapok inget, gatyát. Adtam néhányat a pékségben dolgozó katonáknak is, a többit elküldtem egyikükkel. Másnap jött a parancsnok, és meghagyta, hogy ezentúl minden reggel küldjek neki ilyen kalácsot.
  - Az nem olyan egyszerű - mondtam. - Kell hozzá a liszten kívül tojás, cukor, vaj. Ha küld mindent, nagyon szívesen megsütöm a kalácsot, de nekem nincs annyi pénzem, hogy mindennap megvegyem a hozzávalót. Még ingre, gatyára se telik.
  Hümmögött, elment, de soha nem küldött semmit, ruhaneműt se kaptam tőle.


Döglött patkány
  Az oroszok égy kis kenyérért hoztak nekem egy marhaszívhólyagot. Szép fehérre betörtem, és dohányzacskót csináltam belőle. Kérték tőlem a katonák, de nem adtam nekik, mert pipáztam, és a zacskóban tartottam a dohányt. Egy napon, amikor beraktam a kenyeret, a kemence mellett felejtettem a szép új dohányzacskót. Reggel, ahogy fölébredtem, nyúltam utána, de nem volt sehol.
  - Melyikőtök vitte el a dohányzacskómat? - kérdeztem az orosz katonáktól, akik velem dolgoztak. - Adjátok elő, mert baj lesz! - Isten bizony, nem vittük el! - mondták.
  Kerestem tovább, és észrevettem, hogy dohány szóródott szét a földön. A nyom egy patkánylyukhoz vezetett. Sok patkány volt a pékségben, néha az asztalon, a hasadékokból ették a lisztmaradékot.
  - No, a patkány elvitte a dohányzacskómat - mondtam Makszimnak -, én meg a patkányból csinálok másikat.
  - Majd én megnyúzom - válaszolta. - De hogy akarod megfogni?
  Amikor délben visszamentem, egy patkány éppen az ablakpárkányon rágott egy kenyérhéjat. Hosszú pipaszáram volt, úgy eltaláltam vele az orrát, hogy rögtön vége lett.
  - Megnyúzhatod - mondtam Makszimnak. De undorodott tőle, nem nyúzta meg. - Akkor - mondtam -, dobd ki!
  Sehogyse akart hozzáérni, végül egy zsákdarabbal összefogta, úgy vitte ki a szemétre, a többiek meg nagyon nevették.


Lakat az ajtón
  Egyszer kijött a parancsnok, és azt mondta:
  - Kevés kenyeret adsz, pekár! Egy pud liszt negyven font, abból te ötvenkét font kenyeret adsz le, pedig én olvastam, hogy ötvennégyet is ki lehet hozni belőle.
  - Lehet, de akkor nem lesz jó a kenyér.
  - Nem baj, csak ötvennégy font legyen!
  Másnap a szokásosnál korábban mondtam a gyerekeknek:
  - Szedhetitek a kenyeret!
  - Nem sült még meg.
  - Ne törődjetek vele!
  Szedtük, és raktuk azonnal a kocsira. Ami alulra került, jól összenyomódott. Jött is nemsokára egy őrmester.
  - Pekár! Milyen kenyeret adtál?
  - Ötvennégy fontosat. A parancsnok elrendelte, hogy ötvennégy fontot hozzak ki egy pud lisztből. Adjatok be neki egyet a kocsi aljáról, majd meglátjátok, mi lesz.
  - Okos vagy, pekár!
  Egy kis idő múlva jött a parancsnok nagy mérgesen.
  - Mi van veled, pekár? Mit csinálsz a kenyérrel?
  - Ötvennégy fontosat sütöttem, ahogy a százados úr elrendelte.
  - De ez nem jó!
  - Bizony nem, mert két font vízzel több van benne. De ha jól megsütöm, csak ötvenkét font lesz, akkor meg az a baj.
  - Te mindig kiharcolod az igazadat - mondta. - Csináld, ahogy akarod!
  - Tetessen a pékségre lakatot, én csak akkor megyek be, ha sütni kell. A kulcsot őrizze más!
  Így is lett, de ezután mindig jól megsütöttem a kenyeret, hogy még kevesebb jöjjön ki belőle. Amikor a pékség állandóan lakat alatt volt, és a lisztet meg a kisült kenyeret is mindig megmérték, kevesebb kenyér sült, mint amikor még nem volt lakat az ajtón.
  Egy idő után a parancsnok a kezembe nyomta a kulcsot.
  - Veled csakugyan nem lehet kibabrálni, hát legyen úgy, ahogy azelőtt volt.


A galamb
  Egy napon észrevettem, hogy a pékség raktárában galamb eszegeti a szétszórt magot. Beszorítottam egy ablakba, megfogtam, és bekötöttem a kabátom ujjába.
  Megtudta az egyik öreg, szakállas orosz, hogy galambot fogtam. Kért, hogy engedjem el.
  - Dehogy engedem! - mondtam. - Örülök, hogy megfoghattam.
  - Mit akarsz vele csinálni?
  - Megfőzöm levesnek.
  - Ördög, pokolfajzat vagy! - mondta dühösen. - Azt nem szabad megfőzni, mert szent madár!
  - Hogy vóna szent madár? Nálunk úgy eszik, mint a csirkét.
  - Akkor is szent madár! Hát nem tudod, hogy a galamb Jézus képébe vált? Kérlek nagyon, hogy engedd el! Ha nem, biztos, hogy megver az Isten.
  - Régen ettem már galamblevest.
  - Inkább meghívlak ebédre. Vasárnap levágatom a feleségemmel a kakast, de kérlek, hogy engedd el a galambot!
  Nem nagyon hittem neki, de Urbánt is kérte, hogy beszéljen velem, és ő is menjen el hozzájuk vasárnap ebédre.
  - Engedd el azt a vacak galambot! - mondta végül Urbán is. - Nem lesz nyugtod az öregtől, ha megfőzöd.
  Erre aztán kihúztam a kabátom ujjából, és elengedtem. Ijedten rebbent el a kezemből, az öreg meg boldog volt, egyre mondogatta, hogy mégis rendes ember vagyok, és vasárnap föltétlenül elvár Urbánnal együtt ebédre. Nem is csapott be.


Kaszálás
  Kitavaszodott, kezdtek kaszálgatni erre is - arra is. A sok férfi odavolt a háborúban, a legtöbb helyen a nők fogták meg a kasza nyelét. Egyszer megálltam egy csinos menyecske előtt.
  - De jól tudsz kaszálni!
  - Tudok bizony! De te tudsz-e? - kérdezte incselkedve.
  - Én nem tudok, mert én eroplán pilóta voltam - mondtam önérzetesen. - De azért add ide a kaszát, megpróbálom, hátha sikerül.
  Ő nem fente a kaszát, hanem reszelte, ha már nem fogott. A rend végén ott volt a reszelő, azzal jól megélesítettem. Mégegyszer olyan rendet vágtam, mint ő, és szép egyeneset. Utánam nem haraphatott volna a tehén, de még a birka sem.
  - Hazudtál te nekem, hiszen jobban tudsz kaszálni, mint én - mondta a menyecske.
  - Pedig most volt először a kezemben ilyen szerszám.
  Továbbmentem volna, de kért, hogy maradjak még, igyak meg nála egy kis teát, be van gyújtva a szamovár.
  Gondoltam, hogy hiszen kaszálgathatnánk meg teázgathatnánk éppen egy kicsit, de akkor eszembe jutott az én kedves Jusztim, akit betegen hagytam otthon a négy kis gyermekkel, és elbúcsúztam a menyecskétől, teázzon csak magában.


Tolvajok
  Egy reggel őr állt a kapuba, nem engedett ki senkit.
  A vasutasoknak volt egy lafkájuk az állomás közelében, csak ők vásárolhattak benne. Éjjel feltörték, és elvittek belőle egy csomó holmit. A vasutasok azt hitték, hogy a foglyok között van a tettes, azért állt őr a kapuban.
  Elhatározták, hogy meglesik a tolvajt. Rosszabb lakatot tettek az ajtóra, de előbb elbújt odabent egy jó markos vasutas, balta volt nála. A többiek a környéken rejtőztek el.
  Éjszaka jött két ember, leverték a lakatot. Ahogy az első belépett, a vasutas úgy fejbevágta, hogy azonnal meghalt. A másik menekülni akart, de elfogták.
  Másnap már nem őriztek minket.
  A vasutasok gyűlést tartottak, és elhatározták, hogy összeszedik az orgazdákat is. Kivallatták a tolvajt, és még aznap nyolc embert fogtak el.
  Estefelé megint gyűléseztek, hogy mi legyen velük. Először úgy határoztak, hogy a kilenc embert lefektetik a sínre, és rájuk megy a mozdony, de a mozdonyvezetők azt mondták, hogy ilyet ők nem tesznek, találjanak ki valami mást.
  Végül behajtották őket a váróterembe. A város felőli ajtót bezárták, s közben a kaszával, bottal, ásóval fölfegyverkezett vasutasok elbújtak a közelben. Ezután beszólt valaki az orgazdáknak, hogy mehetnek haza. Azok a vágányok felé igyekeztek, de a vasutasok előrohantak a rejtekhelyükről, és nagy ordítással mind agyonverték. Vagyis nem mind, mert egy végül is életben maradt.
  Kijött egy orvos, és kocsira rakatta a hullákat. Közben észrevette, hogy az egyik orgazda még él. A vasutasok végezni akartak vele, de az orvos rábeszélte őket, hogy vigyék kórházba, mert kíváncsi, vajon életben tudja-e tartani.
  Tíz nap sem telt el, már sétálgatott a kórház udvarán az az ember.