Hamis hír
  A kínaiak lassanként mégis elkészítették a kerítést az épületek közé, és attól kezdve nem volt szabad átmenni egyikből a másikba. Akit rajtakaptak, hogy mégis átment, annak a kezét hátrakötözték, és egy kővel teli hátizsákkal kellett futnia, annyi ideig, amennyit a parancsnok kiszabott rá.
  Egyszer engem is észrevett egy őr odaát, de elszaladtam, és sikerült átjutnom a saját táborunkba.
  - Mi az? Mitől ijedtél meg? - kérdezgették a többiek.
  Nem akartam megmondani az igazat, de csak nógattak, hogy mi van velem.
  - Nem vagyok megijedve - válaszoltam végül -, de nagy újságot hallottam.
  - Mondjad gyorsan, mi újság? - kérdezték egyszerre többen is, mert a nagy faggatózásban már egész csoport gyűlt körém.
  - Tizenhat ember elment hajót priccselni, mert hajón megyünk haza. De ne mondjátok meg senkinek, mert még titok!
  Úgy megörültek, hogy azt se kérdezték vajon én honnan tudom ezt. Elhitték első szóra, nagyon szerettek volna hazamenni. Másnap még a tisztek is kérdezgették, hogy mi van a tizenhat emberrel, meg a hajóval. Néhány napig másról se beszéltek a táborban. Pedig csak én találtam ki, hogy ne kérdezzék, miért vagyok megijedve.


Betegen
  Mellettem feküdt a priccsen Katona János cimborám, jászberényi gyerek, aki a konyhán dolgozott.
  Mondtam neki egyszer: - Te komám, hozhatnál egy kis húst a konyháról. Biztosan kerül ott fölösleg.
  - Jól van, hozd a csajkát az ablakhoz, és vedd a köpenyt a válladra!
  Elsétáltam az ablak előtt, betettem neki a csajkát, majd egy kis idő múlva visszamentem érte. Tele volt hússal. Kivittem a köpenyem alatt az udvar egyik zugába, lefeküdtem a nagy parajok közé, hogy senki se lásson, és megettem az egészet.
  Másnap arra ébredtem, hogy nem látok, és igen rosszul éreztem magam. Kórházba kerültem, tojást, tejet, tejbekását kaptam, de nem tudtam enni. Négy hét múlva átvittek a tífuszosokhoz egy másik kórházba. Most már nagyon megijedtem, mert ott tíz-tizenöt ember halt meg naponta. De kaptam kétféle port, és néhány nap múlva kezdtem magam jobban érezni. A negyvenegyedik napon megéheztem, de egy hétig csak csáját adtak. Később ehettem egy kis levest is, és lassan-lassan áttértem a rendes kosztra. Utóbb már nem kellett feküdnöm, segítettem a kórházban széthordani az ételt a betegeknek.
  Ahogy erősödtem, egyre kevesebbnek látszott a koszt. Sok beteg a felét se ette meg annak, amit bevittem neki, de nem mertem megenni a maradékot, féltem, hogy beteg leszek újra. Ezért, akiről tudtam, hogy úgyis keveset eszik, annak az ételéből már előre kiöntöttem egy kicsit a csajkámba. Sokan még azt sem ették meg, ami maradt nekik. Olyankor sajnáltam, hogy nem öntöttem ki többet, de a beteget is sajnáltam, hátha megenné, és akkor kevés lesz.


Mesterségek
  Akik értettek valamilyen mesterséghez, tudtak maguknak egy kis pénzt szerezni. Én kefét kötöttem, azt adogattam el, darabját négy-öt kopekért. A csehek szép dóznikat meg díszes botokat faragtak.
  Egy Horváth József nevű horvátországi molnár harminc szem kockacukorért olyan lakatot faragott nekem, amelyet csak akkor lehetett kinyitni, ha a rajta levő betűket megfelelő sorrendbe szedték. Két ága volt, az egyiken a betűkből azt a szót kellett összerakni, hogy UNALOM, a másikon pedig azt, hogy ŰZÉSBŐL. Ezt a lakatot hazahoztam, és odaadtam a kovács öcsémnek, hogy csinálja meg vasból, de azt mondta, hogy nem csinálja meg, mert nagyon pecsmeg munka.


Látogató a Vöröskereszttől
  Híre jött, hogy látogató érkezik a Vöröskereszttől, tisztítottunk, takarítottunk mindent. Amikor megláttuk, kicsit csodálkoztunk, mert nő volt és ráadásul német, nem tudom, hogy engedték oda az oroszok. Bejárta a tábort, mindenhol kérdezte, hogy kinek van panasza. Hát, panasz éppen lett volna, csak panaszkodó nem volt, senki sem mert megszólalni. Biztosan mások is arra gondoltak, hogy a nő elmegy, ők meg ottmaradnak a táborban.
  Hogy nem akadt panaszkodó, a nő annyit mondott magától is, hogy javasolni fogja javítsák meg a kosztot, és ilyen sok embert ne tartsanak egy helyen, mert ha járványos betegség törne ki, nagyon sokan elpusztulnának közülünk. Azt is mondta, hogy majd javasolja: a munkaképeseket valami rendszeres munkára vigyék.
  Nem nagyon hittük, hogy az a vékony, öregecske német nő változtatni tud a sorsunkon, néhány hónap múlva mégis lett foganatja a javaslatának. A kosztunkat ugyan nem javították meg, a zsúfoltság se lett kisebb, de összeírták azokat, akik az orvosok véleménye szerint munkaképesek voltak. Néha azelőtt is dolgoztunk, főleg a táborban vagy a környékén, de nem rendszeresen. Azt mondták, hogy most majd másképp lesz.


A jégen
  Télen kivittek minket jeget vágni a kórház és a konyha részére. Fűrésszel dolgoztunk, és a levágott darabokat lánccal húztuk föl. A folyó úgy be volt fagyva, hogy a kiemelt jégtábla a mellemig ért.
  Az egyik őr azt mondta, hogy ugorjunk a jégre, akkor könnyebben letörik, nem kell annyit fűrészelni, de mi nem mertük megtenni, mert a víz nagyon mély volt a jég alatt. A többi nem is erőltette, de ez az egy csak piszkált. Az őrök is megunták, fölbiztattak, hogy ha rámegyek a félig lefűrészelt jégtáblára, húzzam magammal. Amikor már jól levágtak egy darab jeget, rá is ugrottam, magammal rántva az oroszt. A jégtábla megbillent, az őr négykézláb mászott le róla, a többi meg kinevette, és mondták neki:
  - Ugye, te se mersz rajta maradni, a foglyokat meg odazavartad volna?
  Megveregették a vállam, az az egy meg tartott a többitől, nem mert bántani, és máskor nem is zavart minket a jégre.


Szökés Kínán át
  Voltak, akik mindig azon törték a fejüket, hogyan lehetne megszökni. Ketten kikaparták a kerítés alját, de nem tudtak se oroszul, se kínaiul, így nem jutottak el Mandzsúriába, hamar elfogták őket. Harmincnapi fogságot kaptak, addig kenyéren és vízen tartották őket.
  Egy százados meg egy őrnagy másképpen csinálta. Megfigyelték, hogy egy kínai fuvaros két hordóban szállítja el az ürüléket a tábor latrinájából. Megállapodtak vele, hogy kiviszi őket a táborból, és segít, hogy eljuthassanak a mandzsúriai határra.
  Másnap este jött a kínai. A két ember beült az üres hordókba, a fuvaros meg kivitte őket a kapun. Az őr oda se nézett, sőt, elfordult, mert a kínai kívülről jól meglocsolta bűzlő ürülékkel a hordókat. Így a százados meg az őrnagy megmenekült. Két hónap múlva írtak a táborban maradt barátaiknak, hogy szerencsésen hazaértek.


A csata
  Nagy hó esett, elborított mindent. A parancsnok elrendelte, hogy két szakasz fogoly tisztítsa meg a táborhoz vezető utat.
  Javában dolgoztak, amikor jött egy csinos nő. A sok kiéhezett férfi persze nem állhatta meg szó nélkül, mindenfélét kiabáltak neki. Ebből aztán nagy baj lett, mert a nő a táborparancsnok felesége volt, és azonnal elpanaszolta a férjének, hogy a foglyok szemtelenkedtek vele.
  Délután a parancsnok kivezényeltette az udvarra azt a két szakaszt, amelyik reggel a havat takarította. Összesen lehettek vagy százan. A többi foglyot beterelték a barakkokba. Már mindenki tudta, hogy ki volt a nő, és mi történt, rosszat sejtettünk.
  Hirtelen berontott az udvarra vagy százötven orosz feltűzött szuronnyal, ütötték, verték, szúrták, akit értek. Két fogoly azonnal meghalt, sokan jajgatva, véresen buktak a földre. Amikor láttuk, hogy több kettőnél, kirohantunk a barakkokból, kövekkel, lécekkel támadtunk a verekedő katonákra. Közülük is meghaltak négyen, végül kikergettük őket az udvarról. Az őrség, attól tartva, hogy a foglyok kitörnek a táborból, már ágyúkat hozott, de senki sem ment ki a kapun, így aztán lassan helyreállt a rend.
  Féltünk egy darabig, hogy az oroszok bosszút állnak, de csak annyi történt, hogy néhány nap múlva új parancsnok érkezett, a régit kivezényelték a frontra.


Üzenet az otthoniaknak
  Az ilyen esetektől eltekintve, az orosz őrök jól bántak velünk, és a hosszú téli estéken, amikor jobban megismertük egymást, egyik-másik igen bizalmas lett hozzánk. Egyszer valamelyikkel arról kezdtünk beszélgetni, hogy milyen értelmetlen dolog ez a háború.
  - Hamarosan kivisznek a frontra - mondta -, de én nem akarok harcolni. Hogy lehetne a legkönnyebben fogságba esni?
  - Ha eldobod a puskát, és feltartod a kezed, a magyarok biztosan nem fognak bántani.
  - Jól van - válaszolta. - Így lesz.
  Az egyik földim levelet írt a családjának, és odaadta neki, hogy ha átjut, adja föl a postára. Az őr eltette a levelet, és ígérte, hogy megteszi.
  Három hónap sem telt el, a földim levelet kapott otthonról. Írták neki, hogy megérkezett az orosszal küldött levél.


Az erdőben
  Egyszer aztán véget ért a tábori élet, dolgozni vittek bennünket. Úgy látszik, elfogadták a vöröskeresztes nő javaslatát. Fát kellett vágni, egy erdész irányította a munkát. Mondogatta, hogy lovakat hoznak, azokkal hordjuk majd a fát, de nem hittünk neki, mert istálló nem volt a közelben. Egyszer reggel megkérdezte:
  - Elhiszitek-e, hogy kaptok lovakat?
  - Nem hisszük. Megfagynának itt.
  - Akkor fogjátok a szerszámokat, és gyertek velem!
  Nekünk kellett fölépíteni az istállót. Oszlopokat ástunk le, gerendákat erősítettünk rájuk, a gerendákra meg gallyat kötöztünk, csak az ajtónyílást hagytuk meg. Az egészet betakartuk hóval. Ez volt az istálló.
  Másnap kaptunk hat lovat. Az erdész kivezetett bennünket az erdőbe, megmutatta, hogy melyik részen vágjuk a fákat.
  - Fordítsd meg a keresztfűrészt, úgy fogjunk hozzá - mondtam Urbánnak.
  Furcsán nézett rám, de megfordította. Az erdész figyelte egy darabig, hogy mit csinálunk, azután dühösen odaszaladt. Nagydarab, szakállas ember volt, az orra hegye is elvörösödött, ha mérges lett valamiért.
  - Így akartok fát vágni?
  - Fűrész még soha nem volt a kezünkben. Hogy kell ezzel dolgozni?
  Láttam, hogy nagyon nehéz lesz a favágás a behavazott erdőben, szerettem volna, ha más munkát ad az erdész. De nem adott, hanem megfordította a fűrészt, és a kezünkbe nyomta, ahogy kell.
  - No most huzigáljátok!
  Az első kidőlt fa úgy eltűnt a hóban, hogy csak a gallyak hegye állt ki. Most tényleg vakartuk a fejünket, hogy lehet ezt kiszedni? Megint odajött az erdész.
  - Az első fát ott kell hagyni. Úgy vágjátok ki a következőt, hogy erre essen, akkor nem süllyed el a hóban.
  A kivágott fákat legallyaztuk, a többiek meg lóval elhúzatták a folyóhoz. A munka tavaszig tartott. Amikor elolvadt a jég, a parton összehordott rönköket a vízbe görgettük. Leúsztak szépen a papírgyárig.
  A munkáért elég jó pénzt kaptunk, de élelemről magunknak kellett gondoskodnunk. Mindent a papírgyári lafkában szereztünk be, így hívják ott a boltot.
  Az erdő szélén egy finn család lakott. Úgy mentünk hozzájuk, mintha haza mentünk volna, mert szívesen fogadtak bennünket, gyakran mondogatták, hogy a magyarok meg a finnek rokonok. Ha vittünk lisztet, kenyeret is sütöttek nekünk, szívesen fizettünk érte, mert olyan volt, mint a hazai.


A fürdőben
  Vasút vezetett a papírgyárba, s egyszer az egyik mozdony két kereke lecsúszott a sínről. A németek parancsot kaptak, hogy tegyék vissza, de nemhogy a két kereket visszatették volna, inkább még kettő lecsúszott a próbálkozásuk után. Ekkor az orosz parancsnok nekünk szólt, hogy tegyük vissza a mozdonyt.
  Vállaltuk, de kikötöttük, ha éjjel dolgozunk, utána szabadnapot ad. Beleegyezett. Éjfél se volt még, mire elvégeztük a munkát. Dicsértek érte, és megkaptuk a szabadnapot.
  Másnap tehát mindenki oda mehetett, ahová akart. Én a fürdőbe mentem. Egy faház volt ez, ahol nagy tartályban víz melegedett. A tartályra körben csapokat szereltek, azok alatt lehetett fürödni. A sarokban fölhalmoztak egy csomó nagy követ, és melegítették őket. Amikor átforrósodtak, vizet öntöttek rájuk, így lett gőzfürdő. A helybeliek nemcsak tisztálkodni jártak oda, vittek magukkal enni-, innivalót, pihentek, beszélgettek, néha fél napig is bent voltak a fürdőben.
  Gyanútlanul benyitottam, hát nők voltak bent, mind meztelenül fürdött. Visszahúzódtam, de hárman is kijöttek az ajtón azon meztelenül, és hívtak, hogy menjek csak be, ők nem félnek. Hiszen ha csak egy volna ott, be is mennék, gondoltam, de hat meztelen nő közé mégse megyek. Inkább várok idekint, amíg befejezik.
  Elmenőben aztán jót nevettek rajtam, és csúfoltak, hogy mitől féltem, nem borítottak volna le a szoknyájukkal.


Hírek a világból
  Az erdész néha maga köré gyűjtött bennünket, és felolvasott egy-két érdekesebb cikket az újságból.
  Egy reggel nagy örömmel mondta, hogy a románok beléptek a háborúba Németország meg Ausztria-Magyarország ellen, most már jaj lesz nekünk. Egy hétig minden reggel fölolvasta, hogy hol járnak már a románok Erdélyben. Egyszer aztán hiába vártuk, nem vette elő az újságot. Kérdeztük, hogy miért nem olvas híreket?
  - Eh - mondta bosszúsan -, visszanyomták a románokat, most már nem olvasok többet!


Halas kalács
  Bementem a legközelebbi faluba, éppen vásár volt. Ittam volna valami szeszes italt, de sehol sem lehetett kapni. Eszembe jutott, hogy az apáti vásáron jó bort ihatnék a lacipecsenye után. Végül csáját vettem egy bódéban. Kértem hozzá kenyeret, de csak kalács volt.
  Ahogy eszegettem, föltűnt, hogy van benne valami. Kipiszkáltam, hát egy kis hal volt, de utóbb többet is találtam benne. Mind kiraktam magam elé az asztalra, és szidtam magamban, aki belesütötte. Odajött az árus.
  - Miért nem eszed meg a halat, te durák, hisz az jó?
  Összemarkolta az egészet az asztalról, és beletömte a szájába.
  - Szokni kell mindent - mondtam. - Én nem szeretem.
  - Látszik, hogy még nem éheztél istenigazából - felelte az árus.
  Otthagyott, de még sokáig csóválta a fejét, és dünnyögött: Még hogy nem szereti ...


Ünnepi vacsora
  Egy öregasszony főzött nekünk. Egyszer azt mondta, hogy ha akarjuk, készít egy nagy dézsa sört. Élesztőt, rozslisztet, korpát kevert össze vízzel és egy rozsdás vasat tett bele. Egy hét múlva készen lett. Ittunk már jobb sört de ennek is volt egy kis ereje.
  Úgy gondoltuk, hogy a sör mellé kellene valami jobb étel is, hát pörköltet csináltunk, meg sütöttünk egy jó csomó pampuskát. Az orosz menyecskék csak nézték, hogy mi készül.
  Megkínáltuk őket is, nagyon ízlett nekik.
  A másik fogolycsapatban volt két cigány. Elhívtuk őket hegedülni, ettünk, ittunk, majd az asszonyok és a lányok is közénk keveredtek. A cigány húzta, Hajdú János meg táncolni kezdett: "Befogom a lovam, lefogom a lovam ..." Úgy ugrált, járta, hogy a kemence is majdnem összedűlt, mozgott az egész faház.
  Egyre nagyobb lett a kedvünk. Ittuk a sört, incselkedtünk az orosz menyecskékkel, ők meg velünk. Ment a vígság hajnalig. Utoljára ezt énekeltük:

Kedves párom adjon Isten jóestét
Hazajöttem, mint egy váratlan vendég.
Örömre jöttem én haza nem búra
Szibériábul vagyok szabadulva.

  Nagyon elérzékenyültünk erre a nótára, mert mindenki arra gondolt, hogy jó lenne már otthon lenni. A sok éneklésbe és ugrálásba végül is belefáradtunk, a sör is elfogyott, hát nyugovóra tértünk.


A beteg ló
  Egyszer lesántult az egyik lovunk.
  - Be kell vinni a papírgyárba, jó lesz a kutyáknak - mondta az erdész.
  - Majd én meggyógyítom!
  Nem akartam, hogy elvigyék, nélküle kevesebb rönköt tudtunk volna fuvarozni, márpedig az elhordott fa mennyisége után fizettek.
  Az erdész legyintett.
  - Nem értesz te hozzá!
  - Állatorvos volt otthon - bizonygatták a többiek -, már hogyne értene hozzá!
  - Volt tizenként lova, húsz ökre meg hat tehene.
  Ránéztem Urbánra, könnyen osztogatja, de hagytam.
  - Hogy lettél te fogoly? - csodálkozott az erdész. Az ilyen gazdagok nálunk nem katonáskodnak, és főleg nem kerülnek a frontra.
  Végül mégis beleegyezett, hogy gyógyítsam a lovat, amelynek a hátsó lába dagadt meg a pata fölött. A gyógyítás abból állt, hogy naponta többször ráhugyoztam a ló beteg lábára. Két hét múlva vígan hordta a fát a többivel.
  - Most már elhiszem, hogy állatorvos voltál - mondta az erdész.
  Attól kezdve mindig nagy tisztelettel beszélt velem.


Borjú és asztal
  Az erdész tudta, hogy hajat is szoktam nyírni, hát egyszer elhívott a házába, hogy nyírjam meg őt is. Jól sikerült a hajvágás, az erdész megvendégelt, csáját és kalácsot adott. Olyan jóba lettünk, hogy amikor szénáért kellett menni, vagy ötvenversztnyire, kért, hogy kísérjem el.
  Néhányan szánkón elmentünk vele, egy falu szélén raktuk föl a szénát a szánkóra. Sokan odajöttek a falubeliek közül, és bámultak bennünket, mert még soha sem láttak magyar hadifoglyokat.
  Mikor megrakodtunk, behívtak egy házba, és mindnyájunkat megvendégeltek. Egy kicsit különös volt nekünk az a ház: a szoba egyik sarkában volt kikötve a borjú, a másik sarokban állt az asztal. Volt egy nyoszolyaforma alkotmány a fiatalok részére, az öregember meg a kemence tetején hált.
  Amikor raktuk a szénát, az erdész figyelmeztetett, hogy nagyon szorosan kötözzük le. Megkérdeztük, hogy miért, de az erdész csak annyit mondott:
  - Majd meglátjátok, hogy miért.
  Visszafelé aztán meg is láttuk. A magasra rakott szánkó a rossz úton többször is ledőlt a hóba, de a széna nem szóródott szét, mert jól lekötöztük. Csak fel kellett állítani a szánkót, és mehettünk tovább.


A csajka
  Az erdei munka után ismét vonatra ültünk, hoztak bennünket visszafelé. Már azt kezdték beszélni, hogy hazamehetünk, de ebből semmi sem lett.
  A vonatunk délnek fordult. Egy bányánál szálltunk ki, ott ért véget a sín. Kaptunk egy kis ennivalót, azután megindultunk befelé a sivatagba. Azt mondták, hogy vasutat kell építeni, oda megyünk munkára.
  A csomagjainkat tevék hozták, és néhány kirgiz hajcsár is volt velünk. Nagyon megszomjaztunk útközben, de kutat sehol sem láttunk. Kértük az egyik kirgizt, hogy szerezzen vizet, mert szomjan halunk. A következő pihenőnél el is ment vagy négy-öt csajkával egy messzebb levő tóhoz, de a víz, amit hozott, olyan sós volt, hogy csak néhány kortyot tudtam inni belőle. Kilöttyintettem volna, de a kirgiz elkérte tőlem, azután egy kissé félrevonult vele, és leguggolt. Kezdtem jobban odafigyelni. Pisált, de ott a férfiak is leguggolva végzik a kisdolgukat, mint itthon a nők.
  "Különös szokásod van!" - gondoltam.
  De akkor lepődtem meg igazán, amikor belemosta a pöcsét a csajkámba. Odaugrottam, adtam neki egy nagy pofont, és hirtelen magyarul jött ki a számon:
  - Az anyád hétszentségit! Mit csinálsz?
  Ahogy felbukott, kiesett a csajka a kezéből. Jámbor ember volt, nem haragudott meg a pofonért, hanem kezdte magyarázni, hogy ők dolguk végeztével mindig megmossák.
  - Jó, jó - mondtam -, de mossad a saját edényedbe, ne az én evőcsajkámba!
  A legközelebbi tónál sokáig súroltam a csajkát homokkal, de végül mégis eldobtam, nem tudtam enni belőle.