Sózott hal
  Bementem egy boltba, szerettem volna venni valami ennivalót, de a boltos, egy öreg zsidó ember, nem tudott magyarul, csak azt mondogatta, hogy "napsz, napsz", és teletöltötte egy koronáért a kulacsomat pálinkával. Így tanultam meg, hogy a "napsz", az pálinka. De hiába volt tele a kulacsom, nem mentem el, végül mutogatni kezdtem, hogy ennivaló kellene. Erre a boltos lánya hozott egy sózott halat, negyven krajcárt fizettem érte. Messziről jól nézett ki a hal, de amikor megcsapta az orromat a szaga, úgy megundorodtam, hogy ha nem sajnálom a negyven krajcárt, biztosan földhöz vágtam volna. Végül arra gondoltam, hogy inkább odaadom valakinek, de addig is jó messzire tartottam magamtól, hogy ne érezzem annyira a szagát.
  Ahogy kiléptem a boltból, két német katona jött velem szembe. Meglátták a halat, és kérték, hogy adjam el. A dupláját kínálták érte, mint ahogy én vettem, hát gyorsan odaadtam nekik.


Vissza a csapathoz
  A városban volt konyha, de nem engedtek be, mert nem voltam a létszámba fölvéve. Így éhesen mehettem tovább a csapat után.
  Rám esteledett, jobbról is, balról is hallottam a puskaropogást, nem tudtam, merre menjek. Meghúzódtam egy rossz fészerben, ott aludtam.
  Reggelre csend lett, kiballagtam az országútra. Utolértek a konyhával, de megint nem engedtek oda, merthogy nem voltam náluk létszámba véve.
  Egyszer csak jött négy tiszt lóháton. Az egyik megkérdezte, hogy hol járok én erre. Elmondtam neki, hogy hogyan jártam, de azt válaszolta, ez csavargás, és álljak oda a falu legszélső házához. Később odaállította a konyhásokat is, és csavargó gazembereknek nevezett minket, majd kiválasztott öt embert, köztük engem is, és megparancsolta, hogy menjünk ki a rajvonal elé, kutassuk föl a terepet.
  Vagy három kilométert mehettünk, amikor találkoztam a csapatommal. Nagyon megörültem, nem is mentem vissza a tiszthez jelentést tenni, tudtam, hogy nem írta föl a nevemet.
  A cimborák is örültek, hogy megkerültem.
  - Jó lenne erre inni egyet - mondtam.
  - Ne is emlegesd, már a szagát se ismerjük a pálinkának!
  Fogtam a kulacsot, és megitattam velük, ami benne volt. Nem győzték dicsérni, pedig otthon tán kiöntik, ha valaki olyan rossz pálinkával akarta volna megitatni őket.


Magyarul
  Másnap reggel felé tűzharcba keveredtünk az oroszokkal. Szerencsére volt két kis ágyúnk, azok is püfögtettek hozzájuk, másképp nem bírtunk volna velük. Amikor szuronyrohamra mentünk, már nem volt küzdelem, mert megfutottak, vagy megadták magukat.
  A foglyokat huszárok kísérték az állomásra. Mondtam az egyiknek.
  Miért hajtjátok őket ennyire? Nem látjátok, hogy ki vannak állva? Ugyanolyan fáradtak, mint mi.
  Ekkor megszólalt egy orosz magyarul:
  - Úgy, úgy, mondja csak neki, hogy ne szorítson minket annyira, hisz alig van jártányi erőnk!
  - Mi az, te tudsz magyarul? - csodálkozott a huszár. - Hát, miért nem mondtad már korábban? Nem zavartalak volna annyira benneteket.
  Szerettem volna megkérdezni az oroszt, hogy hol tanult meg olyan jól magyarul, de őket hajtották hátra, mi meg előre mentünk, nem lehetett beszélgetni.


Fogságban
  A 46-os ezredből jött egy katona, jól ismertem, Kapusinak hívták. Parancsot hozott, hogy ezen a szárnyon nem szabad visszahúzódni, sőt, el kell zárni a faluba vezető utat. Este lementünk vagy húszan, elhelyezkedtünk az út két oldalán. Nem messze tőlünk, a falu legszélső háza mellett volt egy kovácsműhely, sövénykerítés húzódott tőle az útig.
  Fáradtak voltunk már nagyon, az emberek a sövény mellett lefeküdtek a hóra. Csak az őrszemünk vigyázott, magam vezettem a helyére, és meghagytam neki, hogy ne aludjon el, fölváltom egy óra múlva. Ígérte is, hogy majd vigyáz, de olyan nyúzott képe volt, duzzadt, vérágas szemével olyan kábán nézett rám, mintha részeg lenne. Nem is tudtam elaludni, mintha megéreztem volna a bajt. Ez volt a szerencsénk, mert még idejében észrevettem, hogy oroszok telepedtek a kovácsműhely mellé. Egy kis szél fújt felőlük, nem hallották a mozgolódásunkat, sikerült csendesen visszahúzódnunk az állásba.
  Az őr azonban nem volt köztünk. Óvatosan visszamentem érte, ott volt a helyén. Súgtam neki, hogy jöjjön azonnal, de nem válaszolt.
  Közelebb húzódtam hozzá. Állva aludt.
  - Itt vannak az oroszok, te balfasz! Igyekezz az állásba!
  Elindult visszafelé, én meg körülnéztem, hátha más is lemaradt. A kovácsműhely közelében állt egy ember. Mondtam neki csendesen:
  - Gyere gyorsan, itt vannak az oroszok!
  De csak annyit válaszolt:
  - He?
  Akkor vettem észre, hogy orosz. A szükségét végezte, azért húzódott el a többiektől. Úgy tettem én is, mintha pisálni akarnék, elfordultam tőle, mentem néhány lépést. Sötét éjszaka volt, gyorsan eltűntem a szeme elől.
  Másnap láttuk, hogy bekerítettek bennünket. Előbb puskával lőttek minden oldalról, majd ágyúkat is hoztak. Elfogyott a lőszerünk. Az oroszok észrevették, ők is abbahagyták a tüzelést. Nagy csend támadt, vártuk, hogy mi lesz. Hátulról hallottuk aztán:
  - Dole pusku! Dole pusku!
  Tudtuk, hogy segítséget nem kaphatunk, de szuronyrohammal se lehetett kitörni, mert a hátunk mögött ott volt a Szan folyó, éppen csak a széle fagyott még be. Letettük a fegyvert.
  1914. december 24-e volt, már jócskán alkonyodott, amikor az oroszok, lent a völgyben, sorakoztattak bennünket.


A többiek hol vannak?
  Mégis bekövetkezett, amire sohase gondoltam: a hadifogság. Sokszor megfordult a fejemben, hogy meghalhatok, hogy nyomorék lehet belőlem, de a fogságra - nem tudom, miért - sohase számítottam komolyan.
  Kettes sorokban álltunk, szemben velünk az oroszok.
  - Most van rajtunk a haló ing - gondoltam. - Itt az erdő szélén kivégeznek bennünket.
  Jött egy magasabb rangú tiszt, és mondott valamit oroszul. Azt kérdezte, hogy van-e közöttünk, aki beszél oroszul vagy valamilyen más szláv nyelven. Jelentkezett egy fiatal katona.
  - A többiek hol vannak? - kérdezte tőle a tiszt.
  - Csak ennyien vagyunk.
  Nagyon csóválta a fejét, nehezen hitte el, hogy ilyen kevés ember ellen harcoltak három napig. Azután mondta, hogy akinél gránát vagy pisztoly van, tegye le. Nem lesz bántódásunk, és enni is kapunk. Ettől fölvidultunk egy kicsit.


Szökés
  Lekísértek egy kis faluba. Várni kellett, ültünk az egyik ház falánál, és azon kezdtem gondolkodni, hogyan szökhetnék meg. Még közel volt a front, jobbról és balról is hallatszott az ágyúdörgés, reméltem, hogy éjszaka át tudnék csúszni valahogy a mieinkhez.
  Elmentem egy kicsit hátrább, mintha a szükségemet végezném, és fölmásztam egy fára. Könnyen ment, mert valami fűzféle volt, alacsonyan kezdődtek az ágai. Ott akartam megvárni, hogy elvonuljon a csapat. De az orosz őr a sötétben is észrevett a kopasz ágak között, és intett, hogy jöjjek le.
  "No - gondoltam -, most végem!"
  Szökésért könnyen agyonlőtték az embert a front közelében.
  Meglepődtem, amikor barátságosan mondott valamit, és megveregette a vállamat. Nem értettem pontosan, de arról beszélhetett, hogy ne szökjek meg, hiszen nekem már nem kell harcolnom, és enni is kapok, az én sorsom sokkal jobb, mint az övé.
  Nem jelentette senkinek a szökésemet, így megúsztam büntetés nélkül.


Tető alatt
  Mikor beértünk Szanokba, már jócskán éjszaka volt. Egy nagy, emeletes épületbe tereltek bennünket. A szobában, ahol végül helyet kaptunk, mindenfelé szétdobált iratok, könyvek hevertek, térdig ért a papír.
  - No, komám - mondtam Darázsnak -, ilyen jó helyen régen aludtunk. Nincs befűtve, az igaz, mégis jobb itt, mint a hó tetején.
  - Nem sokat ér a jó hely, pajtás - válaszolta Darázs -, ha éhesek vagyunk.
  Megszólalt mellettünk az orosz őr:
  - Kentök éhösek?
  - Éhesek bizony.
  Csak azután hökkentünk meg, hogy magyarul szólt hozzánk.
  - No, majd hozok én önnivalót.
  Amikor elment, mondogattuk, hogy kár volt neki szólni, hátha valami bajunk lesz a panaszkodásból. De nem lett baj, sőt, hozott egy zsák szuharit, szárított kenyeret, amit mi cibaknak neveztünk. Adott belőle mindenkinek egy félmarékkal, egy másik zsákból pedig konzervet osztott, két embernek jutott egy.
  Kérdeztük aztán, hogy honnan tud magyarul.
  - Én is Ferenc Jóska katonája voltam. Az 5. honvéd gyalogezredben szolgáltam Szögedön.
  Nem hittük el, hogy csak úgy átjött, és itt azonnal szakaszvezetői rangot kapott. Inkább arra gondoltunk, hogy régebben dolgozhatott Szegeden, úgy tanult meg magyarul, azután hazakerült, és besorozták katonának. Igaz, hogy adott enni, de azért figyelmeztettük egymást, hogy ne nagyon bízzunk meg benne, hátha azért van itt, hogy kihallgassa, miről beszélünk.


Emlékek
  Reggel heverésztünk a papírokon, s egyszer csak megszólalt Darázs:
  - Emlékeztek-e még, hogy a múltkor járőrben voltunk Szikszaival? No, ahogy mentünk, találtunk egy öreg faházat. Egy asszony állt előtte, mondta, hogy nincs ennivalójuk, de azért bementünk. A férje, egy ősz öregember, éppen káposztalevest kanalazott egy tálból. Se szó se beszéd, elővettem a kanalamat, leültem vele szemben az asztal mellé, és kezdtem enni én is a tálból. Mikor Szikszai látta, hogy mi ketten eszünk, szintén előkotorta a kanalát, és leült harmadiknak. Az öreg először csak pislogott, de amikor látta, hogy nem bántjuk, egészen felvidult, sőt, ahogy elfogyott a káposztaleves, még sült krumplit is hozott, és megosztotta velünk.
  - Egyszer ketten parancsot kaptunk - mondtam -, hogy vagy száz orosz foglyot kísérjünk hátra. A társam elől ment, én hátul. Lassan haladtunk, mert sebesült is volt közöttük, négyen vitték egy sátorlapon. Az út szélén gyújtott tüzeknél öreg népfölkelők melegedtek. Amikor melléjük értünk, az egyik leoldotta az ásóját, és ütni kezdte vele az oroszokat. Közben kiabált: "Hogy tűrhetjük meg magunk között az ellenséget élve?" Nekiszegeztem a szuronyt. "Ha olyan nagy kedve van harcolni, jöjjön ki az első vonalba! Ott verekedjen, ne itt, ahol már könnyű ütni a fegyvertelen embereket!" Ettől aztán odébbállt, de még messzebbről is hallottam a duruzsolását: ,,Micsoda ember az ilyen? Nem engedi ütni az ellenséget!"
  - Hát a tehénre emlékeztek-e még? - kérdezte Darázs. - Már vagy három napja nem kaptunk élelmet, éhesek voltunk, fáztunk, de csak menni, menni kellett, szünet nélkül. Az egyik falu szélén megpihentünk kicsit. Egy fiú éppen tehenet vezetett itatni a patakhoz. Odaugrott egy baka, leszúrta a jószágot. A fiú sírva elszaladt, a sok éhes ember meg nekiesett a tehénnek, mindenki onnan vágott belőle, ahol érte, törték, taposták egymást. Ezt csak az tudja megérteni, aki éhezett már napokig. Urbán Pistának volt egy szekercéje, azt elkértem tőle, befurakodtam a katonák közé, és levágtam a tehén fejét. Hatan is vitték volna, rángatták a kezemből, de Urbán a derekamnál fogva kihúzott közülük. A csajkákat televagdaltuk hússal meg az eszével, hogy majd megfőzzük, de jóformán meg se melegedett, már nekiestünk, faltuk egészben a nagy húsdarabokat. Csoda, hogy senkinek sem lett baja tőle.
  - Akkoriban történt az is - vettem át a szót -, hogy egy lengyeltől kenyeret akartam szerezni. "Kenyér nincs", mondta "de ha adsz sót, hozok sült krumplit". Adtam neki egy kis sót, hozott is öt krumplit. Máskor egy öreg néni adott néhány almát ...
  - Bizony, éheztünk eleget - szólalt meg Urbán. - Pedig akkor harcoltunk, most meg nem csinálunk semmit, sőt, az ellenség kezén vagyunk, mégis jobb az ellátásunk.
  Eszembe jutott a család. A feleségem a negyedik gyerekünket márciusban bevitte a tanyáról kocsin a templomba avatásra, és megfázott közben. Hónapokig feküdt betegen, amikor bevonultam, még nagyon gyengének érezte magát, alig tudott fölkelni az ágyból. A szüleim idősek voltak, hogyan nevelik a gyermekeket, ha az anyjuk meg találna halni, én meg ki tudja, meddig szenvedek a fogságban?
  Csak az vigasztalt, hogy a cimborák, akikkel együtt vonultam be, mind velem voltak. Ott volt Urbán István, jó komám, ő könnyebben viselte a fogságot, mint én, mert otthagyta a felesége, majd törvényesen is elváltak, nem fájt a szíve gyerekért, asszonyért. Szűkszavú, csendes ember volt, talán azért, mert jól kifeleselte magát, amíg együtt volt a feleségével, s utána örült, ha csendben maradhatott.


Vonaton
  Egész nap pihentünk Szanokban, csak a fogság második reggelén indítottak tovább. Gyalog mentünk, orosz katonák kísértek. Lassan haladtunk, az őrök nem hajtottak bennünket, örültek, hogy tovább tart az út, később kerülnek vissza a frontra.
  Az országúton harctérre igyekvő orosz ezredekkel találkoztunk. A katonák sohasem viselkedtek ellenségesen velünk szemben, sőt, megkínáltak cigarettával, ha lehetett. Gyakran kérték, hogy váltsunk be nekik magyar pénzt. Nyilván arra készültek, hogy majd megadják magukat, és úgy gondolták, a fogságban jól jön egy kis pénz. Negyven kopeket adtak egy koronáért.
  Késő este egy állomásra értünk, már várt bennünket a vonat. Elhelyezkedtünk, minden kocsiba harminchat fogoly meg egy őr jutott. Az ajtót nem lakatolták le, könnyű lett volna megszökni a vagonból, amíg az őr szunyókált, de már túl messze voltunk a fronttól, és tudtuk, hogy a csukaszürke egyenruhánkban hamar elfognának.


Hatvan fok hideg
  Összefolytak a napok, a vonat Szibéria felé cammogott velünk. Csak akkor állt meg, ha mozdonyt cseréltek, vagy vizet, tüzelőt vettek föl. Tíz ember kapott naponta egy nagy lábas zupát, de előfordult, hogy azt is elfelejtették kiadni.
  Minden vagonba volt egy kis vaskályha, de fűtenivaló ritkán akadt, pedig egyre hidegebb lett. Néha már attól féltünk, hogy megfagyunk.
  Úgy helyezkedtünk el, hogy az apátiak meg a környékbeliek egy vagonba kerüljünk. Ott volt Urbán István, Katona János, Darázs János, Lakó Sándor, Baranyi János, Darázs Kálmán, velünk volt Lovas Sándor Jászberényből, Kocsi József kocséri tizedes, Szabó Ferenc Karcagról, Koncz János Kókáról, Miskolczi István Tószegről. A legtöbben huszonöt-harminc évesek voltunk.
  Egyszer, amikor megállt a vonat, kiszállt mindenki, ennivalót akartunk szerezni. Darázs Kálmán és Katona János hozott is egy nagy kenyeret, de úgy meg volt fagyva, hogy nem ment bele a bicska. Darázs a feje alá tette, hogy fölmelegedjen. Ha a vonat ment, akkor aludtunk, ha megállt, fölébredtünk. Én menet közben, amikor mindenki aludt, kivettem a kenyeret a Darázs feje alól, a bicskámmal jó nagy pillét vágtam belőle, megettem, azután visszatettem a megszegett kenyeret. Szidták aztán a bele istenét, aki evett belőle, de akkor nem szóltam nekik. Csak évek múlva vallottam be, hogy én vágtam a kenyerükből. Akkor már jót nevettünk rajta.
  Omszkban az oroszok azt mondták, hogy hatvan fok hideg van, nem visznek tovább, mert biztosan megfagynánk a vagonokban. Csáját adtak, az jól fölmelegített. Volt még ötven kopekem, fekete komiszkenyeret vettem érte egy orosz katonától, így aztán végre jóllaktam.
  Soha nem éreztem még olyan hideget. Az utcasarkokon tüzek égtek, hogy a járókelők melegedhessenek.
  Egy konzervgyárban szállásoltak el bennünket, ott töltöttük a következő hetet.


Úton
  De Omszkból is tovább vittek bennünket, egyre csak keletnek. Nagy hegyek között haladt a vonatunk. Hegy és erdő - mást se láttunk napokig.
  Egy nagyobb városban annyi ideig állt a vonat, hogy ki lehetett szállni egy kicsit. Árultak mindent az állomáson: kenyeret, kalácsot, szép szivarokat, cigarettát, teát. Csak néztük szomorúan, mert nem volt pénzünk.
  - Az orosz őr azt mondta:
  - Nem nézek oda, borítsatok föl egy-két kosarat!
  Meg is tettük. Szegény árus megsiratta a kenyereit, de hát már majdnem éhen vesztünk. A többi elszaladt a város felé, futás közben bőven szórtak szét a portékájukból. Itt egy kenyér gurult, ott egy kalács, a foglyok meg mindent fölkapkodtak.
  Bementem egy boltba, kértem ennivalót, de először nem értették, hogy mit akarok. A boltos meg a lánya volt bent. Mutogattam a kezemmel, hogy enni szeretnék, de nincs pénzem.
  A lány végre hozott egy kalácsot, én meg hajlongtam, hogy köszönöm, köszönöm. Amikor indulni akartam, mutogattak, hagy maradjak ott, eljuttatnak Kínába. Úgy tettem, mintha nem érteném, megköszöntem még egyszer a kalácsot, és visszaballagtam a vonathoz.


Ópium
  Láttam egy öreg kínait, akinek igen hosszú és ritka szakálla volt, de mégis, leginkább a pipája tűnt föl nekem. Vasból volt a pipa feje, de olyan kicsire csinálták, hogy nem is értettem, hogy tud abba egy-két szippantásnyinál több dohányt tömni. A pipaszár meg olyan hosszú volt, hogy az öreg kinyújtott karral is alig érte el a végét.
  Mutattam neki az én pipámat, hogy nézze, ez igazi pipa, nem olyan semmiség, mint az övé. Mondott valamit, de nem értettem.
  Elővettem a dohányzacskómat, és adni akartam a pipájába egy tömésre valót, de ijedten mutatta, hogy nem kell neki. Mások mondták azután, hogy abból a semmi kis pipából nem dohányt szívnak, hanem ópiumot.


Kutyából szalonna
  Megálltunk egy kisebb városban, alig néhány ezer lakosa lehetett. Próbáltunk kenyeret szerezni Urbán Pistával, de hiába mentünk be a házakba. Egyszer csak mellénk szegődött egy kis fekete kutya, és jött velünk mindenhova.
  Az egyik helyen a gazdaasszony elküldött bennünket, már éppen indultunk volna, amikor megjelent a gazda.
  - Mi kell? - kérdezte barátságtalanul.
  - Kenyeret kértünk - mondtam.
  Akkor már tudtunk néhány szót oroszul, de főleg mutogatással értettük meg, hogy mit akarunk.
  - Nekünk sincs elég - felelte a gazda -, de ha a kutyát ideadjátok, egy keveset kaphattok érte.
  Összenéztünk Istvánnal.
  - Odaadjuk, de akkor egy kis szalonnát is szeljen a kenyér mellé.
  Megörült a gazda, még tejet is hozott.
  - Ha elmegyünk - mutatta István -, jól kösse meg a kutyát, mert utánunk szökik.
  Elköszöntünk, s az utcán azt mondtam Istvánnak:
  - Nem jól tartja a közmondás, hogy kutyából nem lesz szalonna.
  - Igaz - felelte -, de Budán is csak egyszer volt kutyavásár, ilyen szerencsénk nem lesz többet.


Szpaszkoje
  Egy Szpaszkoje nevű kis falu mellett volt a tábor. Omszktól tizenhét nap és tizenhét éjjel utaztunk. Lembergtől pedig harmincegy nap és harmincegy éjjel voltunk úton. Magunk is csodálkoztunk, hogy mind épségben átvészeltük ezt az időt.
  Négy nagy kaszárnya állt egymás végében, az ötödik meg keresztben, ez volt a tiszteké. Mikor odaértünk, az épületek még nem voltak elkerítve. Kínai munkások jöttek, ők kezdték építeni a kerítést. A palánknak való deszkát is nekik kellett fűrészelni, és ez nagyon lassú és nehéz munka volt. Előbb ástak egy gödröt, föléje állványt emeltek, azután az egyikük lement a gödörbe, az lefelé húzta a fűrészt, a másik meg fölfelé.
  Dohány nem volt, hát egyszer megtöltöttem a pipámat fűrészporral. A kínaiak nevettek rajtam, de nem törődtem velük, még zsebre is vágtam néhány marék fűrészport.
  Ahogy pipázva mentem befelé, Darázs koma megkérdezte, hogy hol vettem a dohányt, de nem mondtam meg neki. Kért, hogy legalább feküdjek mellé, és eregessem a füstöt az orra alá, hadd köpködjön ő is. Szagolta is egy darabig, de végül nem állta meg szó nélkül.
  - Baszd meg, nem dohány ez!
  Kínáltam neki a fűrészport, szívja ő is, de nem kért


Ismerősök
  Lassan telt az idő, unalmamban azt mondtam egyszer a cimboráknak:
  Nézzünk szét a többi kaszárnyában, hátha találkozunk földiekkel!
  A legközelebbi épületben apátiakat nem találtunk, de ismerősök azért akadtak, Heves megyeiek a 60. gyalogezredből. Az egyiket Csepcsányinak hívták, Hevesen lakott, gyakran járt Apátira kéményt seperni. Átányi is volt, kettő. Úgy néztünk ki mellettük, sárosan, piszkosan, gyűrötten, mint a disznók.
  - Hogy maradt a ruhátok ilyen tiszta?
  - Csak három napig voltunk a harctéren - mondták. - Az ezredesünk ugyanis nekiiramodott velünk, tán azt hitte, neki kell elfoglalni Moszkvát, és addig nem is akart megállni. Mire körülnéztünk, már bekerítettek bennünket. Csak a harmadik zászlóalj menekült meg, mert az hátrább volt.
  Másnap, hogy teljék az idő, átmentünk a harmadik épületbe. Ott találkoztunk egy apáti születésű fogollyal, Scipiádesz Bélának hívták, valami magasabb rangú vasutas volt a miskolci állomáson. Mondta, hogy Nagy Gusztáv kapitány is itt van Egerből, őt jól ismertük, a felesége apáti lány volt.
  Egyszer meglátogattuk a kapitányt is, jól elbeszélgettünk vele, megígértette, hogy máskor is fölkeressük. Búcsúzáskor adott mindenkinek ötven kopeket, azonnal mahorkát vettünk rajta, mert nagy pipások voltunk.


Kutyahús
  Egy idő után kutyák szoktak be a tábor udvarára. A foglyok közül néhányan el-elfogtak egyet, megfőzték, és megették, de még árulták is a kutyahúst.
  Nem tudom, miért csinálták, hiszen a táborban kibírható volt az élet. Nem kellett rendszeresen dolgozni, és elég jó ellátást kaptunk. A napi kenyéradag egy kiló húsz deka volt, egy hónapra járt harminc szem kockacukor a csájába. Ebédre mindig kétfélét adtak: zupát és hajdinakását, estére megint zupát. Ez egy kicsit egyhangú volt, de legalább nem éheztünk. A levesbe hébe-hóba akadt egy kis hús is. Naponta hoztak ugyan tevehúst, ám abból nekünk nem sok jutott.
  A parancsnok megtiltotta, hogy a foglyok kutyahúst egyenek, de a tilalomnak nem sok foganatja volt. Végül megmérgeztette a kutyákat, így aztán nem került több kutyahús a zupa meg a hajdinakása mellé.