A behívó
  Vasárnap volt, Anna napja: Déltájban láttam, hogy egy lovas közeledik a tanyánkhoz.
  Amikor a kerítéshez ért, megismertem: Nagy J. Kálmán volt, aki a községházáról kézbesíteni szokott.
  "No fene! - gondoltam. - Mi lehet neki ilyen sürgős?" Berúgtatott az udvarra, leszállt a lóról.
  - Dicsértessék a Jézus Krisztus! - Azt se várta meg, hogy fogadjuk a köszönését, rögtön rákezdte: - Kálmán, kitört a háború! Elrendelték a részleges mozgósítást, negyvenkét éves korig mindenkinek be kell vonulni. Te is jelentkezz azonnal a katonakönyveddel a községházán!
  Indult volna rögtön, de megállítottam.
  - Várjon már, elszakadt a nyakadzó szíja, majd hozok másikat.
  Köszönte, és továbbnyargalt, vitte a hírt a többi tanyába.
  Apám a házban volt, de az ablakon át látta, hogy Nagy J. Kálmán járt nálunk. Kijött hozzám.
  - Mit akart a lovas hadnagy?
  - Kitört a háború, jelentkeznem kell a községházán. Szegény öreg csak nézett maga elé, és csendesen annyit mondott:
  - Indulj, fiam!
  Együtt mentünk be Jusztihoz, aki akkor már hetedik hete ágyban fekvő beteg volt. Csodálkozva nézett ránk, észrevehetett valami különöset az arcunkon.
  Amikor megmondtam neki, hogy kitört a háború, elsírta magát.
  - Mi lesz velünk, ha te elmégy?
  Anyám vigasztalni próbálta, én meg közben észrevétlenül kiléptem a szobából, és elmentem jelentkezni a községházára.


Búcsú
  Lepecsételték a katonakönyvemet, és meghagyták, hogy a legközelebbi vonattal vonuljak be az ezredemhez Pestre.
  Másnap jókor felkeltem, de annyi mindent kellett volna még elvégeznem a ház körül, hogy azt se tudtam, mihez kezdjek. Bementem az istállóba, és néztem a jószágokat. Más napokon ilyenkor már etettem őket, most meg csak álltam az ajtóban.
  Anyám tarisznyába készített egy kevés kenyeret, szalonnát. Az egész család talpon volt, a négy gyerek ott zsibongott körülöttem, ők még nem tudták, hogy mit jelent ez a reggeli búcsúzkodás. A legidősebb hatéves volt:
  Juszti velem akart jönni egy darabon, de nagyon gyenge volt még, nem bírt fölkelni, így anyám kísért a két nagyobb gyerekkel a tanyabejárásig.


Budapesten
  Mire Pestre értünk, megtelt a vonat. Sohasem láttam még annyi embert együtt, mint akkor a Keleti pályaudvar környékén. Akik korábban érkeztek, lefeküdtek a ligetekben, meg a kapuk aljában. Nekem az Üllői úti laktanyában kellett jelentkeznem, de három napba telt, amíg rám került a sor, és beosztottak a menetezredbe.
  Kaptunk ebédet, de csajkánk még nem volt, hát egy eldobott Pesti Hírlapba kértem ki a rizsgulyást. A szakács először nem akarta belemérni, de biztattam, hogy nem vagyok finnyás, vágja csak bele.


Létszámtöbblet
  A menetezred megalakulásakor kiderült, hogy néggyel többen vagyunk. Megkérdezték, hogy kinek van öt gyereke, de olyan nem volt. Azután azt kérdezték, hogy négy gyereke kinek van. Erre már többen is jelentkeztünk, így csombékot kellett húzni. Szerencsém volt, mert én is kimaradtam. Már kezdtem örülni, hogy hazamehetek, de nem engedtek el. Az ezred elvonult a frontra a szerbek ellen, engem pedig a köszörűsökhöz vezényeltek, ahol naphosszat kardokat, szuronyokat élesítettünk. Később őrségbe osztottak be az egyik kórházhoz.


Úton a harctérre
  November vége felé egyszer éjjel tizenkét órakor riadóztattak, a laktanya udvarán volt a sorakozó. Azt mondták, hogy az oroszok betörtek a Kárpátokon keresztül Magyarországra.
  A kürtösök elfújták az imát, azután kivonultunk a ferencvárosi pályaudvarra. Vagonokba szálltunk, de a vonat még reggel is az állomáson volt.
  Végre délelőtt elindultunk, és sok álldogálás után este megérkeztünk Miskolcra, ahol feketekávét kaptunk. Miskolcon csak rövid ideig állt a vonat, indultunk tovább, följebb, a Kárpátok felé. A sok katona végignótázta az utat. Úgy gondoltuk, jó ha énekelünk, mert akkor nem gondolunk másra.


Fölszerelés
  Végül Tóalmádi vasútállomásán szálltunk ki. Fölsorakoztunk, és kiosztottak mindenkinek egy komiszkenyeret, két tábla cibakot, két konzervet, két csomag dohányt és százhatvan éles töltényt. Vadonatúj csukaszürke posztóruhánk volt, bakancsunk, lábszárvédő harisnyaszárunk, ujjnélküli kis bekecsünk báránybőrből. A felszerelésünkhöz tartozott a puska és a szurony mellett főzőfazék, drótvágó olló, csákány. Kettes sorban álltunk, akik elöl voltak, azok kapták az ásót, akik hátul, azok a főzőfazekat. Két embernek lehetett volna főzni benne, de nem főztünk, mert soha nem volt mit. Ezeken kívül a felszerelésünkhöz tartozott még köpeny, sapka, hósapka, szappan, kefe, törülköző, sebkötöző csomag, névjegy (dögcédulának mondtuk) és kulacs. Majd megszakadtunk a sok holmi alatt, amikor mindent magunkra szedtünk.
  Alighogy megkaptuk a fölszerelést, befutott egy páncélvonat az első vonalból, és kitettek belőle egy súlyosan sebesült hadnagyot. Arra gondoltam, hogy ez hát a háború, énekelve megyek a frontra, és pár óra múlva már sebesülten szállíthatnak el, fél karral, fél lábbal, vagy meg is halhatok.


Tűzkeresztség
  Egész nap dörgött az ágyú. Parancsot kaptunk, hogy húzódjunk meg a házakban, fészerekben, istállókban, ne mutatkozzon senki. Éjjel riadó volt, a zászlóaljunk átkelt a közeli folyón. A víz nem volt mély, szekereket húztak egymás végébe, azokon mentünk át. Kivilágosodott, mire átjutott az egész zászlóalj. Meredek hegyoldalon nyomultunk előre. Soha sem gondoltam, hogy én még hegyeket fogok mászni, otthon a Mátrát is csak akkor láttam kékleni, ha tiszta volt az idő.
  Ahogy fölértünk a hegytetőre, az oroszok ágyúkkal meg géppuskákkal nagyon megverettek bennünket. Sok halottunk és sebesültünk volt. A sok ember összekeveredett, senki sem tudta, mit kellene csinálni, csak ordítottunk, de a sebesültek jajgatása meg a robbanások szinte elnyomták az ordításunkat. Mentem a többiekkel, először előre, azután visszafelé.
  A kopasz hegytetőről végre lehúzódtunk a fás részre, de alig tudtuk összeszedni magunkat, hogy ki hová tartozik. Én is egy román ezredhez csapódtam. A katonákkal nem tudtam beszélni, de a tisztjük magyar volt, mert egyszer csak hallottam, hogy azt mondja:
  - A fene egye meg! A muszka, úgy látszik, rám pályázik! A fülem mellett fütyült el egy golyó.
  Megörültem, hogy ismerős szót hallok a nagy kavarodásban.
  - Főhadnagy úr magyar? Hogy került ezekhez?
  - Ide vezényeltek.
  - Én nem szeretnék itt lenni. Nem tudok beszélni velük.
  - Hát, én azért tudok - mondta. - De igyekezzünk vissza, még mindig nagyon fütyülnek a golyók körülöttünk.


Benkucs
  Elsodródtam a főhadnagytól, kerestem tovább a zászlóaljamat. Egyszer csak észrevettem, hogy egy fa tövében két katona itatna egy sebesültet. A földim, Benkucs Gábor volt az. A nevén szólítottam, de éppen csak rámnézett, azután örökre lehunyta a szemét.
  Mi, földiek és jóbarátok, korábban megbeszéltük, hogy ha a harcban valamelyikünk elesik, a többiek vegyék el tőle azt a kis pénzt, ami nála van. A halottnak már nem kell pénz, de az élők még hasznát vehetik valamikor. Eszembe jutott ez a megállapodás, de nem volt kedvem elvenni a Benkucs pénzét. Arra gondoltam, hogy minek az nekem itt, holnap talán én is meghalok. Abban a pillanatban lecsapott mellettem egy gránát, de nem robbant föl. Futni kezdtem, és vagy ötven méterre lehettem, amikor egy másik lövedék pontosan Benkucs mellett robbant.


Hadicsel
  Másnap az oroszok visszahúzódtak, mi meg mentünk utánuk. Engem kiküldtek a jobb szárnyra oldalvédnek. Láttam, hogy az országúton távolabb, jobbra kozákok lovagolnak. Jelentettem a zászlóaljparancsnoknak, ő meg felküldte hozzám a távcsövét, hogy nézzem meg jobban. Meggyőződtem róla, hogy csakugyan kozákok. Ekkor elrendelték, hogy a hegygerincen fejlődjön föl a zászlóalj. Hét lovas ordonánc is volt velünk, meghagyták nekik, hogy támadják meg a kozákokat, akik egy századnyian lehettek.
  A mi lovasaink nekik is rohantak. Amikor a kozákok látták, milyen kevesen vannak, szintén vágtára fogták a lovaikat. Csakhogy a mieink megfordultak, és futni kezdtek visszafelé, a kozákok meg utánuk.
  Meglapulva vártuk, hogy a hét lovas átnyargaljon közöttünk, azután megszólalt a két gépfegyver, meg puskával is lőttük a kozákokat. Lett nagy kavarodás, jajgatva, káromkodva menekültek visszafelé:


Három fogoly
  Nyomultunk tovább, és éjszakára elértünk Papházáig. Az oroszok ott megint megvetették a lábukat, csak szuronyrohammal tudtuk őket kivetni az állásaikból. Közülünk is szúrtak le néhányat, de végül az oroszok zöme visszahúzódott. Sokan azonban lemaradtak, nemcsak a sebesültek, úgy szedegettük össze őket a borókabokrokból.
  Én a bal szárnyon a legszélső voltam. Ahogy baktattam fölfelé, valami mozdult a hegyoldalon. A hold hol eltűnt a felhők mögött, hol újra előbújt, nem lehetett jól látni, de annyit utóbb mégis kivettem, hogy három ember áll az egyik bokor mellett.
  - Ne lőjetek, magyar honvédek vagyunk! - kiáltottam feléjük.
  Nem válaszoltak. Ahogy közelebb értem, hát kiderült, hogy oroszok. A puskámat úgy fogtam, mint a kanász a botját, a hónom alatt. Mutattam nekik, hogy dobják el a puskát. Kettő eldobta, egy meg elszaladt, vitte a puskáját is.
  Egészen közel voltam, lelőhettem volna, sőt tudtam, hogy ha nem lövöm le, ő lőhet rám akármelyik fa mögül, mégsem emeltem rá a puskámat. Harcban lőttem én is, de futó emberre nem bírtam célozni.
  Indultam volna a két orosszal visszafelé, de útközben megállítottak, és nagyon barátságosan mondtak valamit. Nem értettem, hogy mit akarnak, de hagytam, hogy megálljanak. Az egyik tölcsért formált a tenyeréből, és nagyot kiáltott.
  Néhány pillanat múlva előjött a harmadik orosz a bokrok közül, puska nélkül. A másik kettő szidta, gondolom azért, hogy minek szaladt el, hátha lelőttem volna.
  A gyűjtőhelyen egy hadnagy kiadta a parancsot, hogy meg kell motozni a foglyokat. Amikor a harmadik oroszhoz értem, aki később bújt elő a bokrok közül, kivett a zsebéből egy nagy tárcát, tele volt pénzzel, és ideadta. Láttam, hogy tiszt. Visszanyomtam a tárcát a belső zsebébe. Újra kivette, de megint nem fogadtam el. Arra gondoltam, hogy minek nekem orosz pénz, hiszen lehet, hogy már másnap meghalok. A fogság soha nem jutott eszembe.


Felderítésen
  Éppen megpihentünk egy kicsit, amikor azt mondta a századosunk:
  - Ki kellene kutatni, hogy van-e ellenség a szomszéd faluban. Ki vállalkozna rá?
  Én meg azt találtam mondani:
  - Így nem lesz vállalkozó, százados úr. De ha azt mondja, hogy te meg te kimentek, és megnézitek, van-e orosz a másik faluban, akkor az parancs. Azt teljesíteni kell.
  - No fiam, akkor te leszel az egyik. Keress magad mellé valakit!
  "Ugyan ki legyen a társam? - gondoltam. - Akárkinek mondom, megneheztel, hogy éppen őt választottam."
  Végül a földimnek szóltam:
  - Gyere, Urbán!
  Nekivágtunk az országútnak.
  Vagy másfél kilométert mentünk, amikor találkoztunk egy gyerekkel. A szomszéd falu felől jött, nagy köteg szénát cipelt a hátán.
  Megszólítottam:
  - Hé, te gyerek! Van-e orosz odaát?
  Megállt egy pillanatra.
  - Mehetnek bátran, nincsenek már oroszok a faluban - mondta, és indult rögtön, sőt letért az útról, és szaladni kezdett a köteg szénával.
  Gyanús volt ez egy kicsit, mondtam Urbánnak:
  - Komám, jobb lesz, ha csak itt az árokban meghúzódva megyünk tovább. Lehet, hogy hazudott a fiú.
  Közelebb érve láttuk, hogy a falu tele van oroszokkal. Visszafordultunk, és jelentettük, hogy mi történt. Keresték azután a fiút, tán kivégezték volna, ha elfogják, de nyoma veszett.


Kézitusában
  Az oroszok beásták magukat, és parancs jött, hogy szuronyrohammal kell őket kiverni az állásaikból.
  Rajvonalba fejlődtünk, és feltűztük a szuronyt. A kürtösök riadót fújtak.
  Nagy ordítással rohamoztunk, biztattuk egymást:
  - Hurrá! Rajta! Szúrd agyon! Ne félj tőle!
  Az oroszok szüntelenül lőttek, nagy veszteségeink voltak.
  Azon a részen, ahol én futottam, vagy negyven ember került szembe az oroszokkal. Előttem három ugrott ki az árokból. Lelőttem a középsőt, majd a bal oldalon állónak kiütöttem a puskát a kezéből. A harmadik elszaladt.
  De akkor már szaladtam én is visszafelé, a többiekkel együtt, mert észrevettük, hogy nagyon kevesen maradtunk, az oroszok pedig három rajvonalban közeledtek.
  A trombitások fújták a "tüzet szüntess" jelet. Húzódtam visszafelé, amilyen gyorsan csak tudtam, mert az oroszok erősen lőttek bennünket. Olyankor az ember nem nagyon ér rá, hogy körülnézegessen, mégis láttam valamit, ami akkor még nagyon furcsának tűnt.
  Két szanitéc hordágyon cipelt visszafelé egy sebesültet. Amikor sűrűbben fütyültek a golyók a fülük mellett, gyorsan letették a hordágyat a sebesült katonával, ők meg mögé bújtak a golyók elől. Sokat beszéltek nekünk bajtársiasságról meg egymás segítéséről. Mi földiek segítettük is egymást, ahogy lehetett, de bizony a veszedelemben a legtöbb ember csak magára gondolt.


Éhség
  Másnap, amikor kezdett világosodni, újból rohamra készültünk. Hoztak két ágyút meg néhány géppuskát, de végül nem kellett rohamozni, mert az oroszok éjjel visszavonultak. Még a halottaikat is magukkal vitték.
  Ahogy mentünk utánuk, találtunk egy ágyút, félig elsüllyedt a sárban. Nem nagy kedvünk volt kihúzni, de azután arra gondoltunk, hogy jó szolgálatot tesz az ágyú, amikor rohamra megyünk, segít megpuhítani az ellenséget. Kihúztuk hát a sárból, de közben olyanok lettünk, mint a disznók.
  Trepák szakaszvezető megjegyezte:
  - Baszd meg, Ferenc Jóska, most látnád a katonáidat! Egyre csak nő az orrunk meg a szemünk az éhségtől!
  Nem is tudom, hogy bírtuk. Már úgy lépkedtünk, mint a beteg tyúkok.
  Ha kimentünk felderítő járőrbe, minden háznál ennivalót kerestünk, de nem kaptunk sehol, mert a lakosoknak se nagyon volt.
  - Ruszki zabrali! - mondogatták, pedig pénzt is ígértünk érte.
  Az egyik helyen egy öregasszony az ágyából húzott elő egy darab kenyeret, és azt adta ide. Elfogadtuk, még örültünk is neki, pedig nagyon rossz, törekes zabkenyér volt, szúrta a torkunkat.
  Darázs János meg is jegyezte:
  - Ha tudnám, hogy nemsokára hazakerülök, vinnék egy darabot a kutyámnak. Ugyan megenné-e?


Kenyér és töltény
  A trénnel csak egyszer találkoztunk. A szakácsok azt mondták, hogy van egy kis bablevesük, de már háromnapos. Kiosztották volna menet közben is, mert nem lehetett megállni, de egy Geszti nevű zászlós nem engedte, azzal, hogy betegek lennénk tőle. Haragudtunk rá nagyon, nemcsak ezért, különben is goromba ember volt, csak csigázott bennünket. Néhányan már azt kezdték emlegetni, hogy valami lövöldözésben el kellene tenni láb alól, de hiába keresték az ütközetekben, mindig eltűnt.
  Mikor fölértünk a Kárpátok gerincére, utolértek a muníciós kocsik. Parancs jött, hogy minden szakaszból két ember jelentkezzen a kocsiknál, majd kapunk kenyeret is, de csak töltényt hoztak Volt aztán morgás, hogy "ebből van elég, ebből nem kérünk!"
  Amikor föltűnt a századosunk, megszólítottam:
  - Százados úr, ezzel a "kenyérrel" nem jutunk messzire.
  - Nincs az én hátamon kenyér, kedves fiaim - válaszolta. - Ha volna, adnék szívesen, de nincs.
  Csendesen megjegyezte erre valaki:
  - Az ő hátán tényleg nincs kenyér, mert a tisztiszolgája cipeli az ennivalóját!


Kristálytiszta víz
  Azt meg lehetett érteni, hogy nem volt ennivaló, mert lemaradt a konyha, vagy megromlott az étel, de egyszer még azt sem akarták megengedni, hogy vizet igyunk.
  Egy hídon mentünk át, mindenki szomjas volt, de a híd elején egy hadnagy állt, és megtiltotta, hogy igyunk a patakból, mert szerinte fertőzött volt a vize. Az első század átment a hídon anélkül, hogy valaki ivott volna, csak leste mindenki a szép kristálytiszta vizet, hogy a nyála is elcsordult.
  Mikor a mi századunk odaért, hirtelen kiléptem a sorból, leszaladtam a vízhez, megmerítettem a csajkámat, és mohón inni kezdtem. A hadnagy kiabált, hogy agyonlő, de én csak ittam tovább. Azt gondoltam, hogy szomjan is meghalhatok, vagy akármikor eltalálhat egy golyó, hát csak lőjön, ha mer.
  Mikor a többiek meglátták, hogy én iszom, az egész század nekiesett a víznek. Még a többiek is visszafordultak. Ekkor már nem kiabált a hadnagy. A százados is látta, hogy a parancs ellenére isznak az emberek, de nem szólt érte.
  Egy darabig még féltem, hogy majd elkapnak, mert én szegtem meg először a parancsot, de nem lett belőle semmi bajom.


Pacal és főtt kukorica
  Másnap Darázs Józseffel, a berényi komával, terepkutató járőrbe mentünk. Ez már Galícia határán volt. Nem láttunk semmi jelet, csak mondták, hogy ott van a határ. Az út mellett egy ház állt, elhatároztuk, hogy bemegyünk.
  - Hallod-e - mondtam Darázsnak -, úgy nézünk ki szőrösen, az orrunk megnyúlva, a szemünk kidülledve, hogy megijed, aki ránk néz.
  Bementünk az udvarba, éppen ott volt egy öregember. Megijedt, ahogy gondoltam, alig győzte mondogatni:
  - Nyetu nyicsevo, kleba nyetu, ruszki zabrali!
  Megértettük, hogy nincs semmijük.
  Mikor a járőrből visszatértünk, már nem találtuk meg a csapatunkat. Vonultak Galíciába. Egy kicsit megpihentünk, mert már nagyon fáradtak voltunk. Közben odavetődött a zászlóaljkürtös, ő is lemaradt valahogy, és hármasban mentünk tovább a csapatunk után.
  Másnap este egy nagyobb városba értünk. Megkérdeztem egy gyereket, látta-e a csapatunkat, de kiderült, hogy nem tud magyarul. Először tabakot kért, ezt értettem, és adtam neki egy marék dohányt. Azután megfogta a köpenyem szélét, és kezdett húzni maga után. Darázs azt mondta, hogy nem jön velem, ment tovább a csapat után, a zászlóaljkürtössel együtt.
  A gyerek a házukig húzott, és kérte az anyját, hogy adjon nekem enni. Az asszony hozott is főtt pacalt. Megkóstoltan, de úgy nézett ki, mint a pajor a szántóföldön, hideg is volt, csak néhány falatot ettem belőle. Amikor az asszony látta, hogy nem eszem meg a pacalt, főtt kukoricát hozott, az jólesett. Mondta a gyerek, hogy az ő apja is szoldát. Gondolom, azért volt olyan jó hozzám.