SZENT HILÁRION MEGKÍSÉRTÉSEI

1
  A pályaudvar mogorva, gyűrött arccal fogadta Hiláriont. Öt óra volt, odakint még nem szabadultak el az autócsordák, csak néhány magányos busz bölényüvöltése verte föl a csendet.
  A ruhatáros intett, hogy nyissa ki a bőröndjét. Hilárion nem értette, hogy mit akar, zavartan elmosolyodott, és közelebb tolta a nagy, barna utazótáskát. A férfi türelmetlenül rászólt:
  - Kinyitni!
  Hilárion utólag végiggondolta ezt a jelenetet, és rájött, hogy a ruhatáros nem volt dühös. Az keltett benne egy kis ingerültséget, hogy ő nem értette meg a kézmozdulatát, s mivel nyilvánvalóan külföldinek gondolta, jobbnak látta, ha az egyszerűbb "kinyitni" szót használja a "nyissa ki" vagy a "megkérhetném önt a bőrönd zárainak kinyitására?" - féle mondatok helyett.
  Akkor azonban, huszonhét-huszonnyolc órás utazás és egy ülve átbóbiskolt éjszaka után, túlságosan fáradt volt, nem tudta ilyen aprólékosan végiggondolni a ruhatáros indítékait. Ahelyett. hogy kinyitotta volna a bőröndöt, kissé élesen megkérdezte:
  - Miért?
  A másikat ingerelte a huzavona, ugyanakkor örömmel nyugtázta, hogy van remény a megértésre, mert az idegen, egyelőre még nem derült ki, hogy milyen fokon, beszéli az ország nyelvét. Az ingerültség és az öröm Furcsa keveredése okozta, hogy a hangja türelmetlenebb lett, de a szája mosolyra húzódott, amikor válaszolt:
  - A bombák miatt.
  Ennyi magyarázat elég volt, hiszen valóban gyakran robbantak bombák telefonfülkében, bankban, levélszekrényben.
  - Én a zsebemben hordom a bombákat - mondta Hilárion, és dühösen felrántotta a bőrönd fedelét. A ruhatáros keze eltűnt az ingek, a cipők és a dobozba csomagolt élelmiszerek között. A férfi behunyta a szemét, minden figyelmét a kezeire összpontosította. Nem túrta szét a bőrönd tartalmát, hosszú ujjai mindig megtalálták a réseket a ruhák hajtása és a kartondobozok élei mentén.
  Hilárion csak később vette észre, s nevetett rajta magában, hogy a ruhatáros feszültsége rá is átragadt. Visszafojtotta a lélegzetét, s az arca ugyanúgy megkeményedett, mint a másiké, pedig tudta, hogy a kutatás eredménytelen lesz.
  A férfi óvatosan kihúzta a kezét a bőröndből.
  - Ez a foglalkozásom - mondta, és egy kis szemrehányás volt a hangjában. Hilárion nem válaszolt, hát hozzátette: - Ebből tartom el a családomat.
  Lezárta a bőröndöt, és bevitte a hátsó helyiségbe. Az ajtót nem csukta be maga után, a résen látszott, hogy odabent több száz csomag sorakozik a polcokon. A férfi mélyen meghajolva adta át a ruhatári jegyet. Hilárion érezte, hogy túlzott udvariassága fegyver, a kockázat nélkül megalázhatók szánalmas fegyvere. Szánalmas, mert a megalázók általában nem veszik észre az ilyenfajta udvariasság mögött rejlő iróniát.
  Hilárionnak azonban elevenjébe vágott, pedig könnyen találhatott volna mentséget. A hosszú utazás és az álmatlanság szinte kínálta magát, de tudta, hogy önáltatás lenne ilyesmivel megnyugtatni a lelkiismeretét.

2
  A pályaudvar mögött, egy csendes, szűk mellékutcában bérelt szobát. A panzió üres volt, a késő őszi hideg esők elriasztották a turistákat.
  Hilárionban voltak bizonyos puritán hajlamok, noha e puritanizmus nélkülözte a látványosság elemeit, s mindig összhangban volt a pillanatnyi körülményekkel. Az avatatlan szemlélő gyakran nem is vette észre, hiszen legtöbbször csak simább vonalú öltöny, egyszerűbb ebéd, keményebb fekhely kiválasztásából állt.
  Végignézte a panzió szabóit, de a plüsshuzatú, süppedő fotelek és rekamiék, a csecsebecsékkel zsúfolt, sötét szekrények ellenszenvet keltettek benne. Búcsúzni akart, de a háziasszony kinyitotta az utolsó ajtót is, inkább csalt rutinszerűen, a teljesség kedvtért.
  Az ajtó mögött alig néhány négyzetméteres cella volt, de Hilárion az első pillantás után tudta, hogy itt fog lakni. A durván ácsolt priccs, az egyszerű konyhai szék és a sima vonalú szekrény olyan világos, nyugodt, derűs együttest alkotott, hogy Hilárion önkéntelenül fellélegzett.
  A szobának egyetlen kis ablaka volt, egészen magasan, néhány arasznyira a mennyezet alatt. A priccsre állva sem lehetett kinézni rajta. A fény többszörösen visszaverődött a hófehér falakról, s ettől valami bizonytalan, valószínűtlen tónust kapott, ami kezdetben könnyű részegséghez hasonló szédülést okozott Hilárionnak. Ez nem volt kellemetlen, bár Hilárion sohasem élt szesszel.
  Gondolkodásának tisztaságát, érzékszerveinek megbízhatóságát féltette az alkoholtól. Természetesen kipróbálta a részegséget is, főleg azért, hogy megbizonyosodjék: az alkohol elfedi, eltorzítja-e a valóságot, vagy új összefüggéseit mutatja meg, amelyek rejtve maradnak a "tiszta" elme előtt.
  Vajon nem torzít-e a látcső, amikor karnyújtásnyi közelségbe hozza a távoli templomtornyot, s egyúttal nem ad-e róla a valósághoz közelebb álló képet, mint a gyatra emberi szem? Ha pedig az érzékszervem tökéletlenségét lehet csökkenteni, nem lehetséges-e ugyanez az elme esetében is? És a szesz nem segítheti-e az észt, mint - maradjunk az eredeti hasonlatnál - a látcső a szemet? Korántsem akarjuk túlbecsülni a közmondások, szólások és egyéb aranyköpések bölcsességét, ez esetben hadd hivatkozzunk mégis az "in vino veritas"-ra, amely néhány évezred óta hirdeti a szesz és az igazság összefüggését.
  E kissé hosszadalmas kitérővel nem a tétel igazságát akartuk bizonyítani, csupán az volt a célunk, hogy megmutassuk: Hiláriont nem alaptalanul foglalkoztatta ez a gondolat.
  A kísérletek egyébként a legteljesebb kudarccal végződtek. Nem tárultak fel újabb titkok, korábban rejtve maradt összefüggések. A körvonalak inkább elmosódtak, köd vette körül Hiláriont, s ez a köd fokozatosan sűrűsödött, nem csupán a szemét, valamennyi érzékszervét akadályozta normális működésében.
  Egy-egy részlet néha váratlanul kibontakozott ugyan a ködből, olyankor azt remélte, megtud valami többet, valami mást, de a részletek - izzadságban úszó arc, véreres szempár, tétova, pohárleverő kézmozdulat - nem kapcsolódtak egymáshoz, s az alkohol köde még egyébként ismert összefüggéseiket is eltakarta.

3
  Néhány nap alatt Hilárion kialakította életrendjét, amely nem volt túlságosan szigorú, mégis biztosította, hogy napjai ne folyjanak el haszontalanul. Nyolc óra körül kelt, fél kilenckor elindult otthonról, s megreggelizett egy kis presszóban. Kilencre ért az intézetbe, ahol anyagot gyűjtött a disszertációjához. Egy távoli sarokszobában kapott íróasztalt. Az intézet munkatársai ártatlan csodabogárnak tartották, bizonyos határok között segítették is, különösen az első napokban, amikor meg kellett ismerkednie az intézettel, hogy tudjon benne dolgozni, de egyébként nem sokat törődtek vele.
  Délben megebédelt, utána három-négy órát még böngészett valamelyik könyvtárban. Ezt a napirendet általában megtartotta, de nem ragaszkodott mereven hozzá. Előfordult, hogy közvetlenül ebéd előtt bukkant valami izgalmas tanulmányra, s végig kellett olvasnia, nem tudta letenni. Ilyenkor a vendéglőben már megjegyezte a pincér - némi szelíd szemrehányással -, hogy: "Ma később jött, doktor úr." Hilárion nem volt doktor, ha az lett volna, sem közli úton-útfélen, mégis következetesen doktorurazták, valószínűleg a szemüvege, nagy, fekete esernyője és könyvekkel, jegyzetekkel örökké szakadásig tömött aktatáskája miatt.
  Délutánonként hosszú sétákat tett a városban, mint mondotta, ki kell szellőztetnie a fejéből a könyvtár áporodott levegőjét. Ez azonban csak tréfa volt, hiszen igen jól érezte magát a könyvtárban. Amikor kilépett belőle, különösen, ha könnyen és gyorsan haladt a munkájával, ugyanolyan kellemes fáradtságot érzett a szellemi kielégüléstől, mint amilyet a testi szerelem keltett benne. Ilyenkor tette a legnagyobb, legszebb sétákat, ilyenkor élte át legteljesebben egy-egy égbe szökő gótikus torony, váratlanul felbukkanó reneszánsz tér szépségét.
  Zaklatottabb hangulatban az áradó és apadó, szétváló és egyesülő autófolyamok vonzották. Szerette nézni, hogyan örvénylenek a tereken, s feszítik a ház-gátakat zúdulásukkal, amikor a lámpák szabad utat jeleznek.
  Gyakran esett. A mindig borús ég nem árulta el, hogy mikor ered el az eső, Hilárion az első napokban sokszor bőrig ázott. Ezért vette és hordta állandóan magánál a nagy, fekete ernyőt, amely összecsavarva és tokba dugva inkább sétabothoz hasonlított. A végén kinyúló hosszú, nikkelezett vaspálca hegye jól beakadt a macskakövek közé, s akkor sem csúszott meg, ha Hilárion a faragott, barna fogantyúra támaszkodott.
  Egy napon, amikor hazafelé sétált a könyvtárból, észrevette, hogy a pályaudvar körüli sarkokat máris megszállták az utcalányok. Kettesével-hármasával álldogáltak, s fecsegéssel űzték el a várakozás unalmát. Annyira hasonlítottak a filmekben, színdaraboltban látható utcalányokhoz - ugyanúgy ki voltak festve, ugyanúgy dohányoztak, és lóbálták a táskájukat -, hogy Hilárionban hirtelen kétség támadt: valóság-e, amit lát?
  Ez a látvány bizonyára nem először került a szeme elé, de máskor hazafelé menet túlságosan elfoglalták a könyvtárban támadt gondolatok. Most talán szegényesebb volt az elolvasott anyag, talán a magányosan eltöltött napok után Hilárion érdeklődése is megnövekedett a nők iránt.
  Nem állt meg, csupán lassított egy kicsit, de ez elég volt, hogy magára vonja a fesztelenség fedezékéből árgus szemekkel leső nők figyelmét. Az egyik közelebb lépett hozzá, és mosolyogva kérdezett valamit, Hiláriont azonban annyira lekötötte a látvány, hogy hirtelen nem értette, mit akar tőle.
  A nő ugyanolyan mosollyal megismételte a kérdést, csak a szavakat lassabban, tagoltabban ejtette, sejtve, hogy idegennel beszél.
  - Akarsz velem szeretkezni?
  Az olvasó bizonyára azt hiszi, hogy az úgynevezett jó ízlés nevében finomítottuk a kérdés eredeti megfogalmazását. A gyanú érthető, hiszen aki tapasztalta, tudja, hogy az ilyenféle nők nem éppen beszédmódjuk választékosságáról nevezetesek. Megnyugtathatjuk azonban, hogy a szavakat változtatás nélkül fordítottuk le. A nő anyanyelvén így hangzik a leírt helyzetben szokásos kérdés, noha egyébként a nyelv a trágárságoknak éppen olyan gazdag tárháza, mint a többi.
  A nő nem volt szép, sőt Hilárion első pillantásra inkább csúnyának találta. A vastag festékréteg sem tudta elrejteni arcbőrének petyhüdtégét, vöröses haja pedig, melyet széles zuhatagban akart a vállaira ereszteni, zuhatag helyett inkább szalmakazlat juttatott Hilárion eszébe. A ruhája sem tetszett, a romantikus perditajelmezek keresettsége és a kültelki elegancia olcsó divatmajmolása keveredett benne.
  Az első rossz benyomás könnyen kimondatta a "nem"-et, s Hilárion továbbment volna, de a nő váratlanul mindkét kezével megmarkolta a kabátujját.
  - Miért nem? - kérdezte, s a hangja olyan sokféle érzésről árulkodott, hogy Hilárion csak jóval később, e jelenet többszöri felidézésével tudta valamennyit számba venni. A mondat érzelmi spektrumában a türelmetlenség és a kíváncsiság dominált. A helytelenítés majdnem ugyanilyen erővel sugárzott belőle, sőt a szándék is a hirtelen kibökött "nem" "igen"-né változtatására. S végül talán a félelem is, hogy valami gyakori, de megszokhatatlan, mindig fájó gorombaságot kap válaszul, esetleg közvetlen utalással megereszkedett bőrére, töredezett, fésülhetetlen hajára.
  Mint említettük, Hilárion mindezt csak jóval később, az esemény többszöri felidézése után tisztázta magában. Akkor csupán sajnálat ébredt benne a nő iránt, s erős elhatározás, hogy nem alázza meg durva visszautasítással.
  - Nincs pénzem - mondta mosolyogva, és széttárta a kezét. - Szegény külföldi vagyok.
  A nő hálás kis simogatással engedte el a karját. Nem tudhatta, hogy igaz-e, amit a férfi mond, de ez nem is volt fontos számára. Nem ment el mellette szó nélkül, nem rántotta ki a karját a kezéből, s kérdésére nem trágársággal felelt. A falnál álldogáló társnőihez lépett, de közben mosolyogva visszaintett, és kissé felhúzta a vállát, mintha azt mondaná:
  - Sajnálom, ez esetben nincs mit tenni.