4
  Sétái közben gyakran letért az ismert és megszokott utcákról, girbegurba sikátorok dzsungelébe vetette magát, ahol esténként, miközben a falat tapogatva igyekezett tájékozódni egy-egy távoli, sárga fényét egykedvűen himbáló lámpa felé, kusza és megfejthetetlen középkori cselszövések, az áldozatok testébe halk roppanással fúródó tőrök, puha talpú csizmákban hang nélkül elsuhanó orgyilkosok jutottak eszébe. Mindez azonban csak a környezet ihlette képzelgés volt. Hilárion nem félt a pincesötét sikátorokban akkor sem, ha váratlanul emberek bukkantak fel előtte. Nem érzékelte a rossz közbiztonságáról hírhedt városnak e rablók, gyilkosok számára ideális negyedében leselkedő veszélyt, tehát valójában még bátornak sem mondhatjuk, amiért nyugodt szívvel bandukolt olyan utcákon, melyekbe a rendőrök is csak kettesével merészkedtek.
  Természetvesén tudta, hogy errefelé gyakran megtámadják és kifosztják a járókelőket, de elképzelhetetlennek tartotta, hogy vele is megeshet ilyesmi. Aligha tudta volna megmondani, hogy miért ilyen biztos ebben, de a tények őt igazolták. Talán éppen az tartotta vissza az útonállókat, hogy nyugodtan, egykedvűen ballagott, mint aki munkából megy haza közeli lakására, vagy éppen csak a sarki trafikból, ahová leugrott egy doboz cigarettáért. Egyszer egy váratlanul felbukkant, rossz arcú férfi tüzet kért tőle, s Hilárion olyan készségesen, természetes mozdulattal nyúlt a zsebébe, annyi bizalmat mutatott, amikor védtelenül hagyta magát a doboz keresgélése közben, olyan lefegyverző mosollyal nyújtotta az égő gyufaszálat, hogy a férfi, akinek eredetileg nem is volt cigaretta az ujjai között, zavartan elővett egyet, meggyújtotta, és köszönésfélét mormogva eltűnt a sötétben.
  Egyik ilyen sétáján, még alkonyat előtt, Hilárion váratlanul egy körülkerített kis romkerthez ért. A kapu nyitva volt, de a pénztárfülkében nem ült senki. Néhány építőmunkás álldogált a drótkerítés mellett, nem szóltak, amikor besétált előttük.
  Az utakat fölverte a gaz, a romok között mészhalmok és homokkupacok éktelenkedtek, cementeszsákok megráncosodott foszlányait zörgette a szél. Most erősítették meg az újonnan napvilágra került falak lazán illeszkedő köveit. Hilárion néhány perc alatt bejárta a romkertet, s éppen visszafordult volna, amikor a végében megpillantott egy kis kápolnát.
  A vaskos középkori falak körülbelül egy méterre emelkedtek ki a földből, s az építőmester erre az alapra emelte a könnyedén lebegni látszó barokk kápolnát. Az ellentét nevetésre ingerelte Hiláriont, de az épület esetlen bája vonzotta is, pedig egyébként idegen volt számára a barokk szenvedélyes, öncélú mozgalmassága, díszítőelemeinek hisztérikus tobzódása.
  Amikor belépett, újabb meglepetés érte. A kápolna belső tere a vártnál sokkal kisebb volt, s egyúttal simább, egyszerűbb is, csak a színes üvegablakok törték meg a falsíkok puritán egyhangúságát.
  Szerette volna megnézni az oltárképet, de a félhomályban csak bizonytalanul összemosódó foltokat látott, mivel a különben is sápadt fényt alaposan megszűrték az ablakok. Előrement hát a padok között, egészen az oltár lépcsőjéig, s ekkor vette észre a misekönyvet.
  Díszesen kovácsolt bronzállványon hevert, az oltár közepén. Körülbelül a felénél volt kinyitva, s mindkét oldalát színes miniatúrák díszítették.
  Hiláriont hirtelen olyan izgalom fogta el, hogy a lábai remegni kezdtek, és a homlokán kiütött a verejték, pedig hűvös volt a kápolnában. Le kellett ülnie az egyik pad szélére. Mélyeket lélegzett, de a rosszullét csak lassan enyhült. Amikor annyira megnyugodott, hogy már nem kellett ájulástól tartania, s végiggondolhatta, hogy mi történt, rájött, hogy abban a pillanatban, amikor meglátta, úgy érezte, hogy el fogja vinni a könyvet.
  Azt írtuk, hogy "úgy érezte", nem pedig, hogy "elhatározta" vagy "arra gondolt". A szándék ugyanis, ezt Hilárion egész pontosan tisztázta magában, a tudata mélyéről, mondhatnánk, hogy kerülő úton tört fel, nem az ész, hanem a vegetatív idegrendszer adta róla az első jelzést.
  Amikor megnyugodott, már csak a kíváncsiság vezette. Felment az oltárhoz, és kezébe vette a misekönyvet. Kézírásos kódexet utánzó silány nyomtatvány volt, az ízléstelenül tarka miniatúrákról ordított, hogy rossz festő ügyetlen utánzatai.
  Hilárion leült az oltár lépcsőjére, és nevetett, hogy könnye is kicsordult, azt sem bánta, hogy ha betéved valaki, szentségtörőnek, őrültnek vagy tolvajnak nézheti.

5
  Egy december végi, ködös estén a könyvtárban rájött, hogy elege van az olvasásból. A felismerés egy szempillantás alatt tudatosult benne, de előzményei már régóta gyülekeztek. Figyelme mind gyakrabban elkalandozott, a szürke ég és az ablakon bebólintó kopasz platánok látványát is kellemesebbnek érezte az olvasásnál.
  Egy spanyol könyv hevert előtte az asztalon. Hilárion tekintete szórakozottan száguldott a sorokon, nagyvonalúan átugorva az ismeretlen szavakat. Egy közmondásnál azonban megállt. Hay moros y cristianos - írta a szerző -, vannak mórok és vannak keresztények, vagy ha úgy tetszik: ahány ház, annyi szokás. Hilárion felnevetett. A felügyelői pultnál ülő hófehér hajú hölgy, aki a törzsvendégnek kijáró kedvességgel és szolgálatkészséggel teljesítette minden képtelen kívánságát, felkapta a fejét, rámosolygott, majd visszatemetkezett a könyvébe.
  Hilárion kinézett az ablakon, és egy-egy országra vagy népre jellemző közmondások után kezdett kutatni az emlékezetében.
  A magyar "fűt, fát ígér", az olasz "hegyeket és tengereket"; ha baj van, a spanyol azt mondja, hogy "Hay moros en la costa", mórok vannak a tengerparton, a magyarok szerint "jön a tatár"; az olasz szerint "Vedere Napoli e morire" - Nápolyt látni és meghalni -, a spanyol szerint viszont "Quién non ha visto a Granada, non ha visto nada" - aki nem látta Granadát, az semmit sem látott.
  Nevetés riasztotta fel a közmondásokból. Fiatal lány ült az asztal túlsó oldalán, és halkan kuncogott. Hilárion ingerült pillantást vetett rá. A lány a szájára tette a mutatóujját, megcsóválta a fejét, és homlokát bűnbánóan egészen az asztal lapjáig hajtotta. Hosszú, szőke haja előrehullott, elfedte az arcát. Így maradt egy pillanatig, azután a hajtömeg mögül ismét felhangzott a nevetés. A lány hirtelen felvetette a fejét.
  - Tudja, hogy magában beszélt? - kérdezte mosolyogva.
  - Szoktam - mondta Hilárion. - De ez még semmi.
  A lány erősen megmarkolta az asztal szélét.
  - Félek!
  - Félhet is - válaszolt Hilárion, és kissé oldalt fordulva, hogy a felügyelői asztalnál ülő hölgy ne lássa, vadul megforgatta a szemét.
  - Azonkívül, hogy magában beszél, mit szokott még csinálni?
  - Kutyafejet teszek föl, és emberhúst eszem.
  - Pedig külsőre igen szelídnek látszik - mondta a lány, és végigmérte, ami az asztal fölött látszott Hilárionból.
  - Óva intem, hogy a szelíd külsőmnek higgyen.
  - Ha nem mondta volna, hogy szörnyeteg, tanárnak nézném vagy papnak. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy doktor ...
  - Nyert.
  - Tényleg doktor?
  - Nem, de sokan annak néznek. Úgy látszik, ebben az országban a doktorok valami egyezményes jelet viselnek, amit én akaratom ellenére és jogtalanul, de szintén viselek. Meg tudná mondani, hogy mi az?
  A lány újra végigmérte.
  - Vegye le a szemüvegét!
  Hilárion levette.
  - Nem jó! Borzolja fel egy kicsit a haját!
  Hilárion felborzolta, de a lány továbbra is elégedetlenül nézte.
  - Talán, ha a zakóját ...
  Hilárion levetette a zakót, és lefektette a könyv mellé, az asztalra. A felügyelői pultnál ülő idős hölgy az ölébe ejtette a könyvét, és kíváncsian nézte, hogy mi következik még. Mikor Hilárion némi túlbuzgósággal a mandzsettagombját is letette az asztalra, nem bírta tovább.
  - Melege van, uram? - kérdezte, és határtalan önuralommal sikerült elérnie, hogy a hangja csak egészen kicsit remegett az izgalomtól.
  - Igen - válaszolta Hilárion. - Hirtelen nagyon melegem lett.
  - Ez igen különös, uram - mondta az idős hölgy -, mert a központi fűtés már nem működik, ennek következtében egyre csökken itt a hőmérséklet.
  - Ez valóban különös.
  - Talán belülről jön a melegsége, uram, ne adj' isten, beteg ... Viszont ebben az esetben azt tanácsolom, vegye föl a kabátját, mert megfázik.
  - Egészen bizonyos, hogy a melegség belülről jött - mondta Hilárion. - Talán a szívem ...
  Az idős hölgy ijedten előrehajolt.
  - A szív nagyon veszélyes, uram. Nem is tudom, mit kellene tennünk. Itt a zárás ideje, de ilyen állapotban talán mégsem volna helyes elmennie. Hívjak orvost, vagy inkább taxit?
  - Köszönöm a kedvességét, asszonyom - mondta Hilárion, és felvette a zakóját. - Mintha máris jobban érezném magam ... Ha a kisasszony vállalja, hogy elkísér egy darabon, egészen biztosan nem lesz semmi baj.
  - A kisasszonynak ez bizonyára nem okoz gondot.
  A hölgy szigorúan megvillantotta a szemüvegét.
  - Emberbaráti kötelességemnek érzem - mondta a lány -, hogy bizonyos határok között teljesítsem szenvedő felebarátaim kívánságait.
  Amint kiléptek az ajtón, a lány előreszaladt, a lépcsőház magas falai visszhangoztak a nevetésétől. Csak a lépcső alján fordult meg.
  - Jöjjön hát!
  - Szegény, beteg öregember vagyok - mondta Hilárion. - Már elfelejtette, hogy a szívem? ...
  A lány visszafutott, kettesével vette a lépcsőfokokat. Arca kipirult, szaporán szedte a levegőt.
  - Ó, milyen feledékeny vagyok!
  Gyöngéden megfogta a karját. Előbb lassan vezette, mintha vakot kísérne, azután egyre szaporábban lépkedett, végül már futott, és húzta Hiláriont is, aki lihegve próbált szabadulni.
  - Meg akar ölni? A szívem ...
  - Egy vámpír nem érdemel kíméletet.
  - Hogyhogy vámpír?
  - Azt mondta, hogy ...
  - Soha nem mondtam - felelte Hilárion. Megállt, és sértődötten kiszabadította a karját a lány kezéből.
  - Kisasszony, ön bizonyára összetéveszt valakivel.
  - Nem gondolja, hogy el kellene indulnunk valamerre? - kérdezte a lány. - Főleg azért, mert az idős hölgy hamarosan szintén lejön, s ha itt találja, ő fogja elkísérni magát, nehogy valami baja essék.
  - Akkor fussunk!
  Hilárion megragadta a lány kezét. Cikáztak a járókelők között, majdnem feldöntöttek egy kövér asszonyt, aki utánuk fordult, és káromkodott, amíg el nem tűntek a szeme elől. Hilárion hirtelen befordult az első mellékutcába, és a lányt is húzta maga után. Hátukat a falnak vetették, és egy darabig szótlanul kapkodták a levegőt.
  A kereskedők a nagy karácsonyi vásár tiszteletére papírgirlandokkal díszítették az üzletek portálját. A keskeny utca fölött színes lampionok függtek.
  - Hová menjünk? - kérdezte a lány, amikor ismét elegendő levegőhöz jutott. - Feltéve persze, hogy a szegény, beteg öregember a gyenge szíve miatt még nem akar hazamenni.
  - Milyen beteg öregemberről beszél?
  A lány a homlokára csapott.
  - Már megint elfelejtettem! Az más volt. Tehát hova menjünk?
  - A virágkiállításra.
  - Nem szeretem az erős virágillatot. Olyan leszek tőle, mint a részegek. Lehet, hogy egy kis allergia ...
  - Legalább nem kell leitatnom, ha vissza akarok élni a védtelenségével.
  - Vissza akar élni vele?
  - Kíméletlen, sőt brutális leszek - mondta Hilárion.
  A lány felsóhajtott.
  - De ugye nemcsak mondja?
  Egy ókori vásárcsarnok félig romos épületében rendezték meg az üvegházakban nevelt ritka virágok kiállítását. A hűvös szél a falakon kívül rekedt, a rejtett hősugárzók meg a virágokat megvilágító reflektorok kellemesen fölmelegítették a levegőt.
  A tömeg egymáshoz préselte őket, hogy mozdulni sem tudtak, így hát az emberfolyam lassú áramlására bízták magukat.
  A színek és formák kavargása, a párás meleg és a virágok erős illata megrészegítette Hiláriont. A lány arca kipirult, a szemén vékony ködfátyol lebegett, puha és meleg lett tőle a pillantása.
  - Szakítsak magának egy virágot?
  Hilárion lehajolt, mintha valóban le akarná törni az egyik orchideát, s a mozdulat olyan természetesre sikerült, hogy a lány ijedten megszorította a karját. Aztán észrevette a tréfát, és túljátszott rémülettel rákiáltott:
  - Letörik a kezét, ha megteszi!
  Közelebb hajolt, és Hiláriont megcsapta hajának friss illata. Egyetlen pillanat volt csupán, mert az orchideák lassanként émelyítővé erősödő nehéz, édeskés szaga ismét elöntötte őket.
  A legfelső emeleten hűvös szél járt, a fülkék fölül hiányzott a tető. A hideget jobban tűrő, szerényebb virágokat helyezték ide. Kevesen jöttek föl eddig, a szél elűzte a lenti meleghez szokott látogatókat.
  Kis tér volt a folyosó végén. Valamikor leszakadt itt a fal, most vaskorlát állt a helyén. A lány előreszaladt, áthajolt a korlát fölött, és intett Hilárionnak, hogy jöjjön utána. Az utcai lámpák köré széles fénykört rajzolt a köd, még lejjebb autók vonultak végeláthatatlan sorban.
  Hilárion lefelé indult volna, de a lány nem mozdult a korlát mellől. Szórakozottan zsebre akarta dugni a kezét, de a kabátján nem volt zseb. Nevetett.
  - Berúgtam az orchideák szagától.
  - Itt van tehát a pillanat, amikor vissza kell élnem a védtelenségével - mondta Hilárion. A két tenyere közé fogta, és erősen megdörzsölte a lány elgémberedett kezeit. A hosszú, vékony ujjakba lassan visszaáramlott a vér. A lány hálásan elmosolyodott, és a másik kezét is nyújtotta.
  - Meddig marad nálunk? - kérdezte hirtelen, és lenézett az utcára.
  - Még tíz napig - mondta Hilárion. - Rengeteget lehetünk együtt. Napi tíz-tizenkét órát számolva is ...
  A lány visszahúzta a kezét, és mélyen kihajolt az utca fölé.
  - Hajnalban elutazom.
  - Mit mondott?
  Hilárion jól hallotta a lány szavait, de hirtelen úgy érezte, hogy ezeknek a szavaknak semmi közük a pillanatnyi helyzethez, nem is neki szólnak, talán nem is most hangzottak el, hanem valamikor régen, s éppen csak eszébe jutottak az imént.
  - Hajnalban elutazom.
  Hilárion sokáig nem válaszolt. A feje hirtelen üres lett, mint egy felfordított üst, és úgy zúgott, mintha kalapácsütés visszhangozna benne.
  - Miért? - dadogta végül. - Miért éppen hajnalban?
  - Haza kell mennem a vizsgaidőszakra, és csak két hét múlva jövök vissza.
  - Miért kell hazamennie? Hiszen tanulhatna itt is, csak tréfáltam, hogy napi tíz-tizenkét órát ...
  - Azért kell hazamennem - mondta a lány, mert otthon olcsóbb, és a szüleim úgyis nehezen tudnak fizetni értem. Lehet, hogy ezt nem érti meg ...
  Az órájára nézett.
  - Menjünk.
  - Máris? Legalább az utolsó vonattal ...
  - Kilenckor bezárják a kollégium kapuját. Tudja, a klarisszáknál lakom.
  A tömeg megritkult, a felső emeleten már oltogatták a villanyt.
  - Felírom a címét - mondta Hilárion, amikor leértek az utcára.
  A lány megrázta a fejét.
  - Talán igaza van. Miért tudnánk többet egymásról? Maga férjhez megy, gyerekeket szül, megöregszik, de bennem úgy él majd, ahogy most látom, vagy ahogy a becsukódó kapu résében utoljára fogom látni. Ez a kép valami véges, megváltoztathatatlan teljesség lesz.
  - Kiderül, hogy maga filozófus - mondta a lány, és elmosolyodott.
  - A végleges elválás előtti utolsó pillanat - folytatta Hitáron - mindig a halált idézi fel bennünk, azt a pillanatot, amikor majd minden emlékünk elnyeri a teljes befejezettséget.
  A lány megállt egy vaspántos, nehéz kapu előtt, és nyújtotta a kezét.
  - Hát ... - mosolyogni próbált - azt nem mondhatom, hogy viszontlátásra. Most jó éjszakát, azután jó utat, azután ...
  Kiszakította a kezét Hilárion ujjai közül, és hátralépett. A nehéz kapuszárny lassan meglódult, de mielőtt a rés bezárult volna, a lány hirtelen átcsúszott rajta, s Hilárion még magához sem térhetett, mindkét karjával átölelte a nyakát, erősen, forrón megcsókolta, azután egyetlen szó nélkül eltűnt a becsapódó kapu mögött.