4
  A művelődéspolitikai rovatban zengett az ég. Balla, a rovatvezető fel-alá rohangált a két összenyitott szobában, két beosztottja némán ült a helyén. Balla betegesen fehér arcán izzadságpatakok folytak, a kelleténél két számmal szűkebb inggallér mélyen a nyakába vágódott. Félpercenként meglazította a nyakkendőjét (mindig sötét ruhát, fehér inget és szürke nyakkendőt hordott), azután félpercenként szorosabbra húzta a csomót.
  Balla István értett az újságíráshoz, megkapott minden elismerést, amit megkaphatott a szerkesztőségben, nyugodt és kiegyensúlyozott családi életet élt, mégsem volt boldog. A véletlen ugyanis úgy hozta, hogy a megyei pártbizottság titkárságvezetője ugyanabban a házban lakott, mint ő, s reggelenként gyakran találkoztak.
  Ha a titkárságvezető széles mosollyal fogadta a köszönését, esetleg még váltott is vele néhány szót az időjárásról vagy a vasárnapi meccsről, akkor Balla fütyörészve ment a szerkesztőségbe, odabent mindenkit megdicsért, minden kéziratot elfogadott, a rosszakat inkább átírta, hogy ne kelljen visszaadnia őket. Ha azonban a titkárságvezető borúsabb hangulatban volt, s éppen csak odabiccentett neki, akkor kétségbeesetten kezdte kutatni, hogy mit követhetett el. Ha a saját tetteiben nem találta meg a lehetséges okot, a kutatást a rovatra is kiterjesztette, újból átrágta magát beosztottjainak minden, aznap megjelent írásán, majd külön-külön kifaggatta mindnyájukat, hogy mit csináltak, kikkel találkoztak, mit mondtak az előző egy-két napon.
  Most nem volt szükség kutatásra.
  - Ott láttam egy autót - mondta, és erősen megnyomta az "ott" szót. Utána hosszan, némán meredt a többiekre. Senki sem értette, hogy mire gondol.
  - Milyen autót, és hol? - kérdezte Takács, aki új fiú volt a rovatban, s akit mindig mélyen megrendített az ilyen nyomozás.
  Balla türelmetlenül legyintett, és egészen közel hajolt Forraihoz, a helyetteséhez.
  - Mégpedig a te autódat!
  Forrai vastag szemüveget hordott, a lencse felnagyította a pupilláját, mintha mindig éppen csodálkozott volna valamin.
  - Elég sokfelé járok a városban - mondta. - Akárhol láthattad a kocsimat.
  - De én a színészház előtt láttam! - kiáltott kétségbeesetten Balla.
  - Na és? - Forrai vállat vont.
  - Ne tettesd naivnak magad 1 Ha én ott láttam, láthatta más is!
  - Pont az én ócska Skodámat lesik ...
  - Igenis lesik! Az újságíró reflektorfényben él és dolgozik, a magánélete nem lehet ellentétes azokkal az elvekkel, melyeket az újságban ...
  - Egy szót sem értek - mondta Takács. - Milyen nyelven beszéltek?
  - A szeretőmnél voltam - vetette oda szárazon Forrai -, és Pista meglátta a ház előtt az autómat.
  Balla aggodalmasan körülnézett, a szájára szorította az ujját, és hosszan pisszegett.
  - Csöndben?
  - Egyébként nagyon kellemesen éreztem magam odabent - mondta Forrai, és Takács felvihogott, mintha csiklandoznák.
  - A saját életét mindenki maga ronthatja el - mondta Balla -, de itt többről, a rovat jó híréről van szó. Az egész rovatot ítélik el egy-egy ilyen eset alapján. Nekem is viselnem kell a következményeket! Ártatlanul!
  - A következményeket én viselem, ha kell - vetette ellene Forrai. - Alig hiszem, hogy Erika ellened adja be az apasági keresetet.
  - Csak nem?! ...
  Balla leroskadt a legközelebbi fotelbe, és a tenyerébe temette az arcát.
  - Nem - nyugtatgatta Forrai. - Csak a példa kedvéért mondtam.
  - Megpróbáltam eltolni a kocsidat - mondta nyöszörögve Balla -, de nem bírtam, mert behúztad a kéziféket. Legalább ne pont a színészház előtt álltál volna meg! Találkoztam Király elvtárssal, éppen csak biccentett, amikor köszöntem neki. Sokat gondolkoztam, mi lehet ennek az oka, azután rájöttem, hogy ő is bizonyára észrevette a kocsidat, és úgy érezte, én is felelős vagyok, amiért a rovat egyik tagja, házasember létére ...
  - Két éve külön élünk - mondta Forrai.
  - De nem váltatok el, tehát a házasság még érvényes!
  - Mikor találkoztál Királlyal? - kérdezte Takács.
  - A kapu előtt. Egyszerre léptünk ki az utcára.
  - Akkor nem stimmel. - Takács egészen izgalomba jött a felfedezéstől. - Amikor találkoztatok, még egyikőtök sem láthatta a Forrai kocsiját.
  Balla sokáig töprengett ezen.

5
  K. Szabó tizenkét óra hét perckor az utolsó címet is beírta a laptervbe, és indult vele a főszerkesztőhöz. Kicsit csodálkozott ugyan, hogy még nem sürgették, máskor ugyanis tizenkét óra egy perckor mindig csörgött a telefonja, és a főszerkesztő titkárnője közölte, hogy dél van, a főnök várja a laptervet.
  A titkárságon megtudta, hogy a főszerkesztő átment a megyei tanács elnökéhez, s olyan üzenetet hagyott neki, hogy ne várjon, amíg visszajön, kezdje küldeni az anyagot a nyomdába. K. Szabó fellélegzett, hogy senkinek sem kell megmutatnia a hevenyészve összecsapott laptervet, amely, mint remélte, menet közben még teljesen megváltozhat. A főszerkesztő-helyettes kéthetes továbbképzésen volt.
  A titkárnő megismételte, hogy a főnök a megyei tanács elnökéhez ment, K. Szabó egy kicsit csodálkozott is rajta, azt felelte, hogy már hallotta egyszer, és visszament a szobájába. Lassanként megnyugodott, a remegés is megszűnt a gyomrában, amikor kinyílt az ajtó, és Fehér Imre jelent meg a küszöbön. K. Szabó éppen csak rápillantott, és érezte, hogy ismét hullámzani kezdenek a zsigerei.
  Fehér Imre főmunkatárs volt, és gyűlölte őt, csak akkor jött be hozzá, ha valami rossz híre volt, vagy egyszerűen kötözködni akart vele.
  Fehér Imrét valamikor az ötvenes évek legelején, huszonhárom éves korában, amint leszerelt a katonaságtól, megtették a megyei tanács elnökhelyettesének. Egy isten háta mögötti faluban nőtt fel, saját maga mondta egyszer, hogy akkor látott először vonatot, amikor elvitték katonának. Néhány hónap alatt kiderült, hogy kiemelése kétségbeejtően nyilvánvaló tévedés volt, s attól kezdve lassan, de állandóan csúszott lefelé. Elnökhelyettesből előbb az egyik vállalat igazgatója lett, majd osztályvezetőnek visszakerült a megyei tanácshoz, hogy három év múlva egy megyei lap főszerkesztőjeként bukkanjon fel az ország másik végében. Föntről lefelé végigjárta a szerkesztőségi ranglétra jó néhány fokát, volt főszerkesztő-helyettes, olvasószerkesztő, rovatvezető. Most főmunkatárs volt, még mindig innen az ötvenen.
  Néhány éve már csak alkoholmámorban tudott dolgozni. Most is enyhén imbolygott, és szálegyenes tartása jelezte, hogy nagyon igyekszik leplezni a részegségét. Megállt az ajtóban, és barátságosan rámosolygott K. Szabóra. Egyikük sem szólt egy darabig, azután Fehér lezökkent az egyik fotelbe.
  - Hát leváltottuk a megyei tanács elnökét? - kérdezte, és fülig szaladt a szája az elégedettségtől.
  - Mit csináltunk vele?
  Fehér helyrelökte az orrára csúszott szemüveget, azután elővette az újságot a zsebéből. Az orvosok tanácskozásáról szóló cikket már előbb gondosan bekeretezte, az elírásnál pedig ötször vastagon aláhúzta a sort, és három felkiáltójelet rajzolt a margóra.
  K. Szabó odapillantott, és érezte, hogy az agyát elönti a vér. Kerek, kövér arca lassan pirosodni kezdett.
  - Ezt bizony elszúrtad - mondta Fehér, és felragyogott az arca. - Persze nem nagy ügy - tette hozzá -, de eléggé kellemetlen. Főleg azért, mert a főnök meghívta a megyei tanács elnökét a sajtónapi ünnepségre, de ezután - az újságra mutatott - nem valószínű, hogy eljön.
  K. Szabó megvárta, amíg befejezi, azután hirtelen elkapta az újságot, egyetlen mozdulattal gombóccá gyűrte, és bevágta a papírkosárba.
  - Én szúrtam el? Én?
  Akkorát vágott az asztalra, hogy Fehér összerezzent, de a mosoly nem tűnt el az arcáról.
  - Hát ki? - kérdezte ártatlanul. - Vagy talán nem te olvastad?
  - De én olvastam! - bömbölte K. Szabó, és bíborvörösre gyúlt a homloka. - Minden szart én olvasok!
  - Az a te nagy hibád - mondta Fehér elgondolkozva -, hogy gőgös vagy. Ugyanolyan parasztgyerek voltál, mint én, csak te tanár úr lettél, doktor úr lettél, nyelvet tanultál, és most azt hiszed, a legkülönb vagy itt. Csakhogy a mi sajtónknak olyan emberekre volna szüksége, akik nem könyvekből merítették a tudásukat, hanem az életből, akik, ha valamit csinálni kellene, nem azon kezdenek előbb töprengeni, hogy vajon mit mond erről a pszichológia, az esztétika meg a lingvisztika, hanem teszik, amit a saját meggyőződésünk diktál. Olyan emberekre lenne szükség, akik, ha azt mondják nekik, hogy "üss!", hát ütnek, és nem érzelegnek. De hát az ilyen embertől igyekeznek megszabadulni, mert mellette jobban feltűnik a tojásfejű, lelkiző értelmiségiek hitványsága!
  Fehér eredetileg azért jött, hogy felbosszantsa K. Szabót, s most látta, hogy miközben őt magát egyre jobban elönti az indulat, az olvasószerkesztő szemmel láthatóan megnyugszik. Ettől még ingerültebb lett.
  - Kitől igyekeznek megszabadulni?
  K. Szabó nehezen fogta fel a szavak értelmét, minden szívdobbanása kalapácsütésként döndült a fülében.
  - A belevaló, tökös gyerekektől - mondta Fehér.
  - Amilyen te vagy?
  - Kiherélitek az írásaimat, nehogy egy kis erő maradjon bennük.
  K. Szabó egy kicsit összeszedte magát. - Ha beledöglöm, se fogsz dühösnek látni - gondolta, és nyájasan elmosolyodott.
  - Azt mondod, hogy kiherélem az írásaidat?
  Fehért meglepte a hirtelen támadt mosoly, érezte, hogy az olvasószerkesztő készül valamire. Szerette volna kitalálni a szándékait, a válaszról is megfeledkezett, csak jóval később intett igent a fejével.
  - Tudod, Imre - mondta K. Szabó -, ha egyszer nagyon megharagszom rád valamiért, átírás nélkül küldöm a cikkeidet a nyomdába. Nagyon letolnak érte, de lehet, hogy egyszer még így is megéri ...
  - Inkább azzal törődj, hogy a megyei tanács elnökéből ne csináljunk a lapban elnökhelyettest! Jár a szád, de a hülyeségeket átengeded.
  - Pardon! - K. Szabó magasra emelte a mutatóujját. - Minden hülyeséget mégsem engedek át.
  Kivett a fiókjából egy dossziét, és keresgélni kezdett benne. - Azonnal kiderül, hogy nem engedek át minden hülyeséget - mondta. - Csak egy pillanatig várj, mert nem találom ...
  K. Szabó régóta gyűjtötte a kollégák rossz kéziratait. Ez a szokása lassanként szenvedéllyé vált. Gondosan megőrzött minden nagyobb elírást, nevetségesen suta vagy zavaros mondatot. Gyorsan gyarapodó gyűjteményét szigorú rendszerbe sorolta: dossziét nyitott minden újságírónak, s a dossziéban a hibák jellege szerint még borítékokba rakta a kéziratokat.
  - Megvan ! - örvendezve a magasba emelt egy sárga borítékot. Fehér közbe akart szólni, de K. Szabó túlharsogta. - Most bebizonyítom neked, hogy nem engedek át minden hülyeséget. Ez például fennakadt ...
  Szétterítette maga előtt a kéziratot, és a gyönyörűségtől elcsukló hangon olvasni kezdett: "Ünnepség keretében adták át az emlékművet, amelyen megjelent Kovács Lajos, a városi pártbizottság első titkára, Nagy Elemér, a városi tanács elnöke ..."
  - Ismerős? - kérdezte, és nem nézett föl. A hangja már közömbös volt, de az arcvonásainak nem tudott parancsolni, győzelmes mosolyra futottak szét.
  Válasz nem érkezett. K. Szabó hirtelen fölemelte a fejét, és a mosolya azonnal grimaszba ferdült, mert Fehér már nem volt a szobában.

6
  Borbás átment a titkárnők szobáján, valaki szólt hozzá, ő válaszolt is, de fogalma sem volt, hogy mit mond.
  Kinyírnak - gondolta, amíg a kórházra emlékeztető hosszú, fehér folyosón végigment -, talán már a jelöltjük is megvan a helyemre. Elküldenek két hónapra pihenni, azután kiderítik: egészségi állapotom nem engedi, hogy ilyen sok idegfeszültséggel járó munkát végezzek. Visszatesznek munkatársnak, loholhatok megint címes hírek után.
  Borbál negyvennyolc éves volt, enyhén kopaszodott, és egyetlen dolgot várt még az élettől: a nyugdíjat. Valamikor író akart lenni, néha most is megjelent egy-egy tárcája. E tárcákban a rokonszenves alakokat ismerőseinek nevén szerepeltette.
  Bevágta maga után az ajtót, odabent úgy nézett körül, mintha utoljára látná a sötétbarna íróasztalt, a kopott, repedezett iratszekrényt meg a sárga műbőr garnitúrát. Azután közelebb húzta a telefont, tárcsázta a Dévai Mari számát.
  - Gyere be! - kiáltotta, és hirtelen lecsapta a kagylót. A lánynak annyi ideje sem maradt, hogy megkérdezze, hová menjen, csak sejtette, hogy Borbás hívja.
  Dévai Mari két és fél hónapja dolgozott a szerkesztőségben, azóta, több-kevesebb szerencsével, valamennyi férfi kollégája megkörnyékezte, Balla és Borbás kivételével. Mari egy kicsit csodálkozott e két férfi viselkedésén, sőt még az is megfordult a fejében, hogy talán ferde hajlamaik vannak, de legalábbis impotensek. Borbál kurta "gyere be!" kiáltása meglepte. Bepúderezte az orra hegyét, megigazította a haját, és feszesebbre húzta magán a pulóvert. Mielőtt összekattintotta a púderdobozát, még egyszer megnézte az arcát a tükörben, és elégedett volt önmagával, bár a rengeteg cigarettától egy kicsit megbarnultak a fogai. Ismét elhatározta, hogy holnap elmegy a fogorvoshoz.
  Borbás az íróasztala mögött ült, arcát a két tenyerébe hajtotta. Az ajtónyitásra lassan fölegyenesedett, egy darabig szótlanul nézett a lányra.
  - A főnök jól letolt miattad.
  - A tanácselnök miatt?
  - Szóval tudod.
  Borbás nagyot sóhajtott, és arra gondolt, kiöntse-e minden félelmét és keserűségét a lány előtt, vagy maradjon meg a hivatalosabb hangnál.
  - Hárman mondták eddig - mondta a lány. - Te vagy a negyedik.
  - Talán unod?
  - Unom - felelte Dévai Mari, és leült az egyik műbőr fotelbe, pont szembe Borbással. Keresztbe vetette a lábát, szoknyája felcsúszott a derekáig. Borbás egy pillanatra zavarba jött: ha odabámul a Mari fehér bugyijára, az is nevetséges ("majd kiesett a szeme"), de az is, ha félrefordítja a fejét ("gátlásos a pasas").
  - Szóval unod? - kérdezte, és a lány arcát kezdte nézni. Ez megnyugtatta egy kicsit, de az éles "talán unod?" után már nem volt más megoldás, a hivatalos hangnál kellett maradnia. - Nagyon egyszerűen elkerülhetnéd az ilyen kellemetlenségeket. Nem kell ostobaságokat írni, akkor senki sem tesz szemrehányást.
  Mari nem válaszolt, csak nézett rá, egyenesen a szemébe, olyan állhatatosan, hogy Borbásnak a főnök mocsártekintete jutott eszébe, és önkéntelenül erősebben megmarkolta az asztal szélét.
  - Hogy a fenébe írtad el?
  Mari vállat vont.
  - Valaki elhadarta az üdvözléseket, csupa elnököt, titkárt meg elnökhelyettest mondott, volt ott egy csomó kopasz, kövér pasas, mit tudom én, melyik melyik!
  - Ha ilyen lezseren dolgozol - mondta Borbás -, nem jósolok neked nagy jövőt ezen a pályán. A tudósításban az a legfontosabb, hogy minden jelentős ember neve ott legyen az elején a felsorolásban. Addig ugyanis mindenki elolvassa a cikket. Aki szerepel benne, az azért, mert szereti nyomtatásban olvasni a nevét, aki nem szerepel, az pedig azért, mert kíváncsi, hogy kit írtunk ki, és kit nem.
  - Ez így legföljebb száz vagy kétszáz embert érint - mondta Mari. - A többi harminckilencezer-nyolcszáz izél az egészre.
  Borbás türelmetlenül legyintett.
  - Ez demagógia! Ebben a szerkesztőségben vannak bizonyos szokások, szabályok vagy akár törvények, ha úgy tetszik, amelyekhez évtizedek óta következetesen ragaszkodunk, s amelyek egyhamar nem fognak megváltozni, és főleg nem te fogod megváltoztatni őket. Ha itt akarsz dolgozni, akkor alkalmazkodnod kell hozzájuk, ha nem, hát mehetsz vissza tanítani nyolcszáz forinttal kevesebbért.
  Elhallgatott, várta a hatást, de Mari láthatóan nem rendült meg, állhatatosan bámult a szeme közé.
  - És egyáltalán - folytatta Borbás egy kicsit bizonytalanabbul -, többet törődhetnél a munkáddal, hiszen még nagyon sokat kell tanulnod, hogy megálld a helyed a szerkesztőségben. Ehhez arra volna szükség, hogy elsősorban az írásaiddal és ne a női mivoltoddal legyél jelen ...
  Ez féltékeny - gondolta Mari elégedetten, de nem szólalt meg, pedig Borbás, megijedve, hogy túllőtt a célon, elhallgatott, szívesen visszavonult volna, ha a lány dühösen tiltakozik, vagy legalábbis ellentmond neki.
  - Azt hiszed - mondta Borbás egy kis szünet után -, hogy már kész újságíró vagy, pedig nagyon is rászorulsz a segítségre. Magadtól legföljebb címes hírek írásáig viheted, szükséged van egy tapasztalt, hozzáértő kolléga irányítására. Szükséged van arra, hogy részletesen megbeszélje veled valaki, mi jó, mi nem jó, és miért nem jó egy-egy cikkedben. Ezt meg lehet tenni hivatalosan is, ahogyan a rovatvezetői kinevezésem kötelez rá, és meg lehet tenni egészen másképpen... akár úgy, hogy közösen írunk cikkeket a nevedben. Így tanulhatsz igazán, hiszen lépésről lépésre nyomon követheted a publicisztika vagy a riport születését. Talán mondanom sem kellene, hogy ha ezekben a műfajokban jó írásokkal jelentkezel, biztos, hogy a próbaidő leteltével véglegesítenek, nyilván nem a legalacsonyabb kezdő fizetéssel. Persze ez a segítség téged is kötelez bizonyos ...
  - Rendben van - mondta Dévai Mari, és lefeküdt a műbőr heverőre. Borbás tenyere nedves lett az izgalomtól.
  - Mit csinálsz? - kérdezte rekedten. - Benyithatnak, és ...
  - Mindenki ebédelni ment. - A lány kényelmesebben elhelyezkedett a heverőn. - De azért zárd be az ajtót!