AKVÁRIUM

1
  Dr. K. Szabó József, az olvasószerkesztő, felrohant a lépcsőn, kicsit asztmásan hörgő, kásás lihegése betöltötte az előcsarnokot, amelynek közepén hatalmas kovácsoltvas csillár lógott, szögleteiben pedig, néhány centiméterre az összefutó falaktól, műmárvány dór oszlopok álltak. A takarítónők sohasem szedték ki mögülük a csikkeket.
  Az olvasószerkesztő a nyomdából jött, ahol ma kellett volna imprimálnia a Vörös Traktor című üzemi lap oldallevonatait, de a levonatok nem készültek el, sőt az egyik szedőlány, egy kis taknyos, aki a lánya lehetett volna, valami olyasmit mondott, hogy nem kár a késésért, sőt akkor tennének igazán jót a Gépjavító Vállalatnak, ha egyáltalán nem nyomtatnák ki a lapot.
  K. Szabó paprikavörösen felrohant a főmérnökhöz, aki elnézést kért, és megígérte, hogy a lány példás büntetést kap, de a hangjában nem érződött felháborodás. K. Szabó tudta, hogy esze ágában sincs ujjat húzni miatta a szedőkkel, akikből így is jóval kevesebb van, mint kellene, s be lehet csukni a boltot, ha a meglevők közül elmennek néhányan. Mégis megnyugodott egy kicsit, a főmérnök azt is megígérte, hogy személyesen néz a levonatok után, s néhány nap múlva okvetlenül készen lesz a Gépjavító Vállalat lapja.
  A beszélgetés túl sokáig tartott, K. Szabónak nem akaródzott kimenni az utcára a december eleji nyirkos, ködös, szeles időben. Amikor észbe kapott, már késő volt, rohannia kellett, hogy délre legalább alibinek összeüthessen valami laptervet.
  Felrohant a szobájába, kiszórta az asztalra, a székekre és a sarokban levő heverőre a dossziékat, melyekben témák szerint gyűjtötték a kéziratokat. Húsz perce maradt délig. Reszketett a keze, a szíve még kalapált a rohanástól, a homlokán kiütött a verejték. Egyik dossziétól a másikhoz kapott, a fölösleges kéziratokat a földre szórta, hogy ne foglalják a helyet az asztalán, de az oldalak terve nem állt össze. K. Szabó érezte, hogy a gyomrából enyhe remegés indul fölfelé a mellkasába, onnan a torkába.

2
  A főnök mozdulatlanul ült az íróasztala mögött. Fejét a bőrfotel magas támlájára hajtotta, és fáradtan leeresztette a szempilláit. Borbás, a belpolitikai rovat vezetője gubbasztott az asztal innenső oldalán.
  - Ki írta az orvosok tanácskozásáról szóló tudósítást? - kérdezte a főnök. Félig összezárt ajkakkal beszélt, Borbásnak olyan érzése támadt, hogy a szavak nem akarnak kijönni a szájából, kénytelen a nyelvével kilökdösni őket.
  - Dévai Mari.
  A főnök sokáig hallgatott.
  - Mondd meg neki, hogy Kovács elvtárs a megyei tanács elnöke.
  - Megmondom - nyögte Borbás, és kétségbeesetten próbálta kitalálni, hogy miért kell ezt megmondania Dévai Marinak.
  A főnök hirtelen kinyitotta a szemét.
  - Gondolom, hogy tudod, miről van szó.
  - Nem tudom, főnök.
  - Olvasod a lapunkat?
  - Olvasom, főnök.
  - Az egészet?
  - Hát ... - Borbás belefúrta a tekintetét a főnök szürke szemébe, s többé nem tudta elkapni onnan. A szemek egyre növekedtek, betöltötték a szobát, s kocsonyás anyaguk magába szívta, lerántotta Borbált a mélybe, mint a mocsár a könnyelműen lépkedő vándorokat. Azután a szemhéjak óvatosan visszaereszkedtek a kissé kidülledő szemgolyókra, s egy pillanat alatt megtört a varázs.
  - Nem az egészet - mondta Borbás. - A hirdetéseket nem olvasom, és a sportot is csak ritkán.
  - Olvastad a tudósítást?
  - Olvastam, főnök.
  - A lapban?
  - Kéziratban.
  - A lapban már nem?
  Borbás zavartan köhintett. Szeretett volna benézni a főnök lapos homloka mögé, hogy megtudakolja, mit kellene válaszolnia. A csend azonban kezdett túl hosszúra nyúlni, s Borbás úgy döntött, hogy most az őszinteség jár a legkevesebb kockázattal.
  - A lapban már nem, főnök.
  Mosolyogni próbált, de szánalmas vigyor lett a mosolyából.
  - Kár - mondta a főnök. Azután egy kis szünetet tartott, és megismételte: - Kár, kár.
  Nagy, fekete holló keringett a teremben, leült a főnök háta mögé, a szék támlájára. Lehunyta a szemét, mintha aludna, de Borbás érezte, hogy lopva figyeli, csak az alkalmas pillanatra vár, és kíméletlenül belevágja a karmait a zsigereibe.
  A főnök átnyújtotta Borbálnak az aznapi lapot. Az orvosok tanácskozásáról szóló tudósítás piros filctollal vastagon be volt keretezve, úgy nézett ki, mint egy ünnepi vezércikk valamelyik rosszul tördelt üzemi lapban.
  - Olvasd el!
  Borbás képtelen volt folyamatosan végigolvasni a cikket, a tekintete összevissza ugrált a sorokon. Fél perc sem telt bele, és vissza akarta adni a lapot, de a főnök nem nyúlt érte.
  - Gondosabban olvasd el!
  Borbás visszahúzta a kezét, s mivel észrevette, hogy remeg a keze, az újságot gyorsan letette az asztalra. Próbálta kényszeríteni magát, hogy sorról sorra haladjon, de a tekintete ismét ugrálni kezdett.
  Két-három perc telt el néma csendben, azután a főnök halkan köhintett. Borbás felkapta a fejét.
  - Nem vetted észre? - kérdezte a főnök.
  - Mit? ... Mit kellett volna észrevennem?
  - Tehát nem.
  A főnök tekintetében némi sajnálkozás jelent meg. Borbás ettől még jobban megrémült, de a rémület egyúttal bátrabbá is tette.
  - Főnök! - mondta, önmaga számára is szokatlanul határozott hangon. - Mondd meg, mi kifogásod van a Dévai Mari cikke ellen?
  Az újságíró nevének hangsúlyozása némi távolságot teremtett közte és a cikk között, jelezve, hogy bármi legyen a hiba, a felelősség a szerzőt terheli.
  A főnök tekintetéből egy pillanat alatt eltűnt a sajnálkozás.
  - A rovat cikke ellen! - mondta, erősen hangsúlyozva a "rovat" szót.
  Borbás lehajtotta a fejét.
  - Nagyon jól tudod - folytatta a főnök -, hogy szinte sohasem avatkozom a hírlapírás mesterségbeli ügyeibe. Elsősorban politikailag irányítom a lapot, a szakmai irányítást azokra hagyom, akik ehhez nálam sokkal jobban értenek.
  Borbás tiltakozni akart, de a főnök egyetlen kézmozdulattal leintette.
  - Nem kell udvariaskodnod. Én politikus vagyok, s csak másodsorban újságíró. A szakmai irányításra itt vannak a szerkesztők, a rovatvezetők ... Én a nagy egészet látom, az ő feladatuk a részletek hibátlan kidolgozása.
  Erősen megnyomta a "hibátlan" szót. Borbás révetegen nézett maga elé. Nem mert a főnökre pillantani, félt, hogy a szürke szemek megint elnyelik, hogy nyoma se marad.
  - Azt azonban észreveszem - folytatta a főnök -, ha a megyei tanács elnöke helyett azt írják, hogy a megyei tanács elnökhelyettese. Ehhez nem kell szakembernek lenni, ehhez elég egy kis figyelem ...
  Borbás megkönnyebbülten felsóhajtott.
  - Dévai Mari néhány hete van nálunk, nem ismeri még a megyei vezetőket ...
  - Nem Dévai Mariról van szó!
  Borbás szerette volna megkérdezni, hogy "hát kiről?", de nem mert megszólalni. A főnök azonban folytatta:
  - Mintha fáradt lennél az utóbbi egy-két hétben.
  - Semmi bajom, főnök.
  - Rád férne egy kis pihenés, egy kis regenerálódás, egy kis akkumuláció. Ebben a szakmában előfordul, hogy kiürül az ember, csak teng-leng, semmit sem tud kezdeni önmagával, és hibát hibára halmoz.
  - Azt hiszem, ez ... főnök ...
  - Úgy véled, hogy ez túlzás? De hát a tények ... Nem vetted észre a kéziratban az elírást, sőt a lapban sem, pedig felhívtam rá a figyelmedet. Egy hete sincs, hogy elengedted azt a támadást az IKV igazgatója ellen. Ha a szerkesztő nem veszi észre, kellemetlen következményei lettek volna.
  - De hát ezek ...
  - Apróságok, ugye? Talán igen ... talán nem. Ahogyan az apró hibák átcsúsztak, átcsúszhattak volna a nagyobbak is.
  - A lónak négy lába van ...
  - ... mégis megbotlik. - A főnök gondolkozott egy darabig. - De mi történik azzal a lóval, amelyik minden versenyen megbotlik?
  Szóval így állunk? - gondolta Borbás, és hirtelen ("most már mindegy") szokatlan bátorság támadt benne. - Azt a lovat - mondta - kitiltják a pályáról, és örülhet, ha nem csinálnak virslit belőle.
  A főnök elmosolyodott, de csak a szájával, a szeme mozdulatlan maradt.
  - Túlságosan sötéten látod a helyzetet - mondta. - Még hogy virsli ... - megcsóválta a fejét, s volt valami elismerés ebben a mozdulatban, mintha azt mondta volna: "Nem tételeztem fel rólad ennyi szellemességet." - Mi humanisták vagyunk - folytatta. - Ha úgy érzed, hogy nem tudod ellátni a munkádat, kimerült vagy, szólj nyugodtan. Szerzünk beutalót valahová, akár egy-két hónapra ... megleszünk valahogy nélküled.
  - Nincs semmi bajom, főnök - nyögte Borbás.
  - Én a helyedben megvizsgáltatnám magam. A sok hiba mégiscsak magyarázatra szorul. S a betegség igazán kézenfekvő magyarázat. Volna persze más is, a közömbösség, politikai közömbösség, természetesen, valamiféle félreállás, de ilyesmire nem is gondolok.
  A főnök legyintett, mintha egy szemtelen legyet hessentene el az arca elől. Azután felállt, és búcsúzóul hosszan, melegen megrázta Borbás kezét.

3
  Török Béla befűzött az írógépbe egy kéziratpapírt, azután kinézett az ablakon. A keskeny utca túlsó oldalán egyemeletes ház áll. A reggeli köd már oszladozott, de a napot ólomszürke felhőtömeg takarta. Odaát az egyik szobában égett a villany.
  Török odabámult egy darabig, de a szoba üres volt, ezt is megunta hamarosan.
  "Csak szórakozzon rajtam Ön, kacagja" - lekopogta ezt a sort az írógépén, azután sokáig ízlelgette a szavakat, s az egész egyre kevésbé tetszett neki. Kivette hát a gépből, és a papírkosárba dobta a lapot.
  Ismét átnézett a szemközti szobába. Egy asszony térült-fordult a bútorok között, de Török nem tudta megállapítani, hogy mit csinál. Hirtelen kivágódott az ajtó, és egy férfi lépett be. Az asszony mondott neki valamit. A férfi támolyogva előbbre jött, látszott, hogy részeg. Mindketten megálltak, csak egyre szélesebb gesztusaik mutatták, hogy veszekszenek. Azután a férfi - részegségéhez képest meglepően fürgén - előreugrott, az asszony arcába vágott, majd sarkon fordult, és kiment a szobából.
  Török az üveghez nyomta az orrát. Az asszony néhány pillanat múlva, mintha mély álomból ébredne, bizonytalanul körülnézett, lassan, nehézkesen az ágy végébe kapaszkodva felállt. Az arcához érintette a kezét, azután sokáig bámulta az ujjaira tapadt vért. Mintha nem hinne a szemének, újra megtapogatta az arcát, majd közelebb ment az ablakhoz, hogy jobban megnézze az ujjait.
  Török gyorsan hátralépett, de a nő észrevette, és egyetlen ingerült mozdulattal maga elé rántotta a függönyt. Török visszaült az írógép elé, és új papírt fűzött bele.
  "Csöndes vizekre virág szirma hull."
  Villámgyorsan visszalökte a hengert, a következő sor elejére leírt egy "A" betűt, és hosszan bámult a papírra. Azután golyóstollal többször áthúzta a sort, végül ezt a lapot is a papírkosárba dobta. Új papírt fűzött be, és ismét kopogni kezdett:
  "Nel mezzo del cammin' di nostra vita."
  Elégedetten elmosolyodott, és alá írta: "Az emberélet útjának felén." Gondolkozott egy kicsit, áthúzta, és ezt a sort írta helyette: "Ha életünknek eljutunk feléig." Nem vette észre, amikor bejött a rovatvezetője.
  Török Béla a gazdaságpolitikai rovat munkatársa volt. Ő írta a legjobb riportokat. Fiatal kora ellenére (alig volt túl a harmincon) nagy tekintélye volt a lapnál. A rovatvezető nem is szólt rögtön, amikor észrevette, hogy elmerült a munkában, csak néhány másodperc múlva köhintett egyet. Török felnézett, s ingerülten megkérdezte:
  - Mi az?
  - Ne haragudj, hogy megzavartalak ...
  Török fáradtan legyintett, hogy "most már úgyis mindegy".
  - ... de ki kellene menni a téglagyárba. Az egyik technikus hamarosan magas kormánykitüntetést kap. Írni kellene róla, persze csak mint élenjáró dolgozóról, mert a kitüntetés még titok...
  A köd felszállt ugyan, de most apró szemű eső hullott. Török elképzelte, hogyan áztatja át a kabátját, hogyan bújik a gallérja alá a hideg, nyirkos szél, és egy pillanat alatt eldöntötte, hogy nem megy ki a téglagyárba.
  - Persze - hosszan elnyújtotta mindkét "e" hangot -, menjen valaki a téglagyárba, menjen valaki a bútorgyárba, menjen ki valaki a fűtőházba ... s ez a valaki mindig én vagyok! Húsz helyett írok negyven hasábot egy hónapban, de az senkit sem érdekel, természetes, hogy Török ugrik, Török lohol, mert Török olyan hülye, hogy hagyja magát agyondolgoztatni, aztán ha egyszer felbukik az utcán, majd lehet sajnálkozni: "túl sok terhet raktunk rá", meg hogy "többet kellene törődnünk egymással".
  A rovatvezető közbe akart szólni, de Török elébe vágott.
  - Tudom, azt mondod, hogy a lap érdeke. És az is a lap érdeke, hogy három anyagon kell dolgoznom párhuzamosan, hogy egyetlen riportomat sem tudom addig érlelni, ameddig kellene? És az is a lap érdeke, hogy három pályakezdő újságírónk, vagy hogy a fenébe hívják most őket, naphosszat bent ül, a fenekét vakarja, és majd lefordul a székről az unalomtól?
  -Mégiscsak kormánykitüntetésről van szó - vetette közbe a rovatvezető. - Itt biztosra kell menni, nem lehet kezdőkkel ...
  Török felugrott, kitépte a lapot a gépből, és belevágta a papírkosárba.
  - Rendben van - hörögte -, rendben van! De akkor nincs szövőgyári riport, ugrott az aranykoszorús szocialista brigád, nem érek rá! Érted? Nem fér bele a tizenhat órás munkaidőmbe!
  A rovatvezető tekintete ellágyult.
  - Hát a szövőgyári riportodat írtad?
  - Nem - mondta Török, és hátat fordított neki. - Verset akartam írni, csak nem jutott semmi az eszembe.
  - Miért nem szóltál rögtön, hogy a szövőgyári riporton dolgozol?
  - Kit érdekel, hogy mit csinálok?
  - Nagyon is érdekel - mondta a rovatvezető. Azután bocsánatkérően hozzátette: - Írd csak nyugodtan, ezt a téglagyári dolgot majd másképpen oldjuk meg.
  Egészen halkan csukta be az ajtót, és odakint lábujjhegyen tette meg az első lépéseket.
  Török visszaült az asztalhoz. Remegő kézzel rágyújtott, mélyet szívott a cigarettából, azután letette a hamutartó szélére. Egy kicsit csodálkozott, hogy ennyire felizgatta a vita. Óvatosan kitapogatta a pulzusát, és egy percig számolta a lüktetéseket. Száztízet vert a szíve.
  - Egyszer tényleg meghalok - gondolta -, ugyanúgy, mint a többiek.
  Hátrább tolta az írógépet, a két karját maga elé fektette az asztalra, és rájuk támasztotta a homlokát. Sírni szeretett volna, de nem sikerült.