AZ ÜDÜLÉS UTOLSÓ NAPJA
Sok időnk volt még a vonat indulásáig, hát csavarogtunk egyet a környéken. A telepet egy-két éve építették, csupa nyírott pázsit, díszbokor és vaskerítés volt. Engem szórakoztat az ilyen flanc, Zsuzsa azonban méregbe jön tőle. Egyébként minden apróságtól rögtön a plafonon van, büszke rá, hogy mindig mindenkinek megmondja a véleményét. Nekem is, de én már ismerem, nem törődöm vele.
A meleg enyhült egy kicsit, az emberek kezdtek kiszállingózni az utcára. Nem figyeltem rájuk, fáradt voltam, a sportszatyor majd leszakította a karomat.
- Te, ezek megbámulnak minket - mondta hirtelen Zsuzsa.
- Esetleg téged.
Szűk farmer volt rajta, a blúzát meg visszagyűrte, hogy a hasa csupaszon maradt, nem tudom, hogyan csinálják ezt a nők, éppen csak a mellét takarta be.
- Nem úgy bámulnak, én megérzem. Kinéznek innen, mintha kellemetlen volna nekik, hogy itt vagyunk.
A szerelésünk nem volt valami fényes, de nyáron mindenki ilyenben jár: farmer, színes ing, strandpapucs meg a sporttáska a szappannak, fogkefének, törülközőnek, sőt még könyvet is tettem bele, hogy ha valahol hosszabb időre letáborozunk, és kedvem támad rá, kéznél legyen. Most aztán cipelhettem, ráadásul Zsuzsa nem tud lassan menni, a nyelvem lógott, ahogy igyekeztem a nyomában maradni.
- Miért néznének ki?
Kezdtem unni a Zsuzsa szövegeit, a rohanás is idegesített. Miért nem tud valaki tisztességesen sétálni?
- Azért néznek ki - mondta -, mert idegenek vagyunk. Itt mindenki ismeri a szomszédait, és gyanús, akiről nem tudják, hogy hol van a nyaralója.
Ha nagyon felmérgesít, nem válaszolok neki. Belebetegszik, ha nem az övé az utolsó szó.
- Legalább nézz körül! - mondta. - Magad is láthatod, hogy bámulnak ránk.
Jobban szétnéztem, hát túlzás, hogy mindenki minket bámult, de keltettünk némi feltűnést. Főleg a táskát nézték, pedig semmi különös nincs rajta, kicsit szakadt, és ráférne egy alapos mosás.
Zsuzsa már éppen nyugtázni akarta az igazát, amikor kiértünk az élelmiszerbolt elé. Ez is új volt, csupa üveg meg beton. A bejáratnál színes ernyő alatt jégkrémet árult egy fiatal nő.
- Veszek neked jégkrémet - mondtam Zsuzsának. Ez békejobb volt, nem tudok sokáig haragudni rá, de nem is hallotta, amit mondtam.
- A Szikszai kocsija!
Én nem vettem volna észre, az egyik Polski olyan, mint a másik, de Zsuzsa azt mondta, tudja a rendszámát, biztos, hogy nem téved.
Szikszai évfolyamtársunk az egyetemen, otthonról tömik pénzzel, az egyik menő szövetkezet elnöke az apja.
- Ha szerencsénk van - mondta Zsuzsa -, legalább egy darabon elvisz, nem kell vonaton zötyögnünk.
A hátsó ülésen ott volt a Szikszai kalapja, meg az oltári rendetlenséget is megismertem. Egy pár sáros cipő hevert a kocsi alján, pedig három hete nem esett az eső.
Az ajtók zárva voltak, Szikszait meg nem láttam a közelben.
- Egyszer úgyis előkerül - mondta Zsuzsa. - Addig üljünk le az árnyékba, legalább pihenünk egyet.
Lerogytam a fűbe. Jó az ilyen nyári kóborlás, csak fárasztó egy kicsit.
Megint eszembe jutott a jégkrém, s ahogy odanéztem, már két nő volt a színes vászonernyő alatt, pusmogtak, és majd kiesett a szemük, úgy bámultak ránk. Az egyik még mutogatott is felénk, azután hirtelen sarkon fordult, és eltűnt az áruház bejárata mögött.
Rossz érzés fogott el, nem mondom, hogy félelem, inkább valami szorongás. Legszívesebben hagytam volna Szikszait meg az autóját, de Zsuzsa már végignyúlt a füvön, és nem volt kedvem elmagyarázni, hogy mi bajom van. Sőt, ha akartam volna, se sikerül, mégsem mondhattam, hogy csúnyán néztek rám, ezért tűnjünk el a környékről.
A nő visszajött a jégkrémes pulthoz, és megint minket bámultak. Egy darabig farkasszemet néztünk, azután nem bírtam tovább, szóltam Zsuzsának.
- Szórakoznak - mondta. - Hagyd a fenébe őket!
Felült, kinyújtotta a nyelvét, és szamárfület mutatott nekik. Messziről is látszott, hogy zavarba jönnek, a fiatalabbik elpirult.
Hallgattunk egy darabig, azután Zsuzsa hirtelen felállt.
- Körülnézek, hátha megtalálom valahol Szikszait.
Nem szóltam semmit. Ha megtalálja, gyorsan továbbállhatunk. Nem mehetett messzire, mindent a kocsiban hagyott. Vizes fürdőnadrág lógott az első ülésen.
Alig tűnt el Zsuzsa a sarok mögött, megjelent egy rendőrautó. Az ernyő előtt állt meg, két rendőr szállt ki belőle. Néhány szót váltottak a nőkkel, majd nyílegyenesen odajöttek hozzám. Egyikük a sapkájához emelte a kezét, és már közben mondta:
- Kérem az igazolványát!
Persze a táska legalján volt, a kezem is reszketett, pedig nem volt okom az izgalomra, percekbe tellett, amíg előkotortam. A rendőrök nem sürgettek, úgy álltak mellettem, mintha semmi közük nem lenne hozzám.
Felálltam, és átnyújtottam az igazolványt. A rendőr kinyitotta, előre-hátra lapozott benne.
Egy kicsit megnyugodtam, volt időm körülnézni. Az út túlsó oldalán, az élelmiszerbolt bejárata körül gyorsan összeverődött egy kisebbfajta csődület, mint mindig, ha az utcán valami látványosság készül. Megnéztem a rendőrök váll-lapját, aki az igazolványomat nézegette, az törzsőrmester volt, a másik meg tizedes.
A törzsőrmester végigkérdezte az adataimat, azután összecsukta az igazolványt. Nyúltam érte, de hirtelen zsebre vágta.
- Velünk jön az őrsre.
- Miért?
- Majd megtudja.
Átvonultunk az úton a rendőrkocsihoz. A tömeg egyre nőtt. Az emberek fenyegetően méregettek, halk mormogás támadt, végigfutott a hátamon a hideg.
Beültünk a kocsiba, és hirtelen megenyhült a légkör. A rendőrök nagyokat fújtak, törülgették az izzadságot az arcukról, azután kérdezgették, hogy merre jártam, hol aludtam az elmúlt napokban. Kérdeztem volna én is, de nem válaszoltak, illetve a vége felé a törzsőrmester annyit mondott, hogy majd az őrsön minden kiderül.
Először is kipakoltatták a táska tartalmát az íróasztalra. Jó nagy halom lett, ott volt a Zsuzsa összes cucca is, kérdezgették, hogy az honnan van, mondtam, hogy kié. A rendőrök elégedetlenül hümmögtek. A zsebemet is kiüríttették, alig volt benne valami, a szűk farmernadrágok zsebébe kevés holmi fér.
A törzsőrmester intett, hogy rakjak vissza mindent. Nehezen ment, mert sietségemben csak bedobáltam a cuccot a táskába, persze kétszer annyi lett. Megtapostam, hogy összébb menjen, a rendőrök mosolyogtak, azt hittem, most szépen elbúcsúzunk egymástól, de a törzsőrmester hirtelen rám kiáltott:
- Miért feszegette az autó ajtaját?
Ez úgynevezett váratlan, zavarba ejtő kérdés volt, az általános iskolában a tanárok is alkalmazták, ha meg akarták tudni, hogy ki törte be a vécéablakot.
- Nem feszegettem az ajtót, csak megnéztem, hogy nyitva van-e.
- Talán a magáé az az autó?
- Ha az enyém volna, kulcsom is lenne hozzá, és akkor ... egyébként az egyik barátomé.
Pattogtak a kérdései, de mindegyikre tudtam válaszolni. Sőt, bár a törzsőrmester nem kérdezte, azt is megmondtam, hogy Szikszai hol lakik, mikor született, mi az apja foglalkozása, elég meggyőző volt a szövegem. Egy kicsit locsogtam is, mindent aprólékosan körülírtam, nemcsak azért, hogy a tájékozottságomat bizonyítsam, inkább a fölengedett feszültség miatt.
Nyomasztó hely volt az iroda, a falai szürkék a portól, vagy tíz éve festhették utoljára. Egy barna iratszekrény, szék, tintafoltos asztal, zöld páncélszekrény volt a berendezése, a falon semmi a bekeretezett rendőreskün kívül. A por- és dohszag szúrta az orromat, azt hiszem, a derékmagasságig felszögezett rafiaszövet alatt vizesek voltak a falak.
Felírták az adataimat, és felírták azt is, amit Szikszairól meg Zsuzsáról mondtam. A törzsőrmester egy kicsit zavarba jött, amikor Zsuzsa került szóba, nem tudta, hogyan említse, de kivágta magát, úgy beszélt róla, hogy a "barátnője", tulajdonképpen igaza volt.
Jó háromnegyed órát töltöttem az őrsön. Szerencsére nem vettek föl jegyzőkönyvet, legalábbis hivatalosan nem, az ilyesmi végtelenül elhúzódik. Onnan tudom, hogy egyszer tanúként kihallgattak egy gázolás ügyében.
Megint beültünk a kocsiba, a rendőrök mérgesek voltak, hiába vesztegették az idejüket.
Az élelmiszerbolt előtt álltunk meg.
- Kiszálljak?
- Naná! - mondta a törzsőrmester. - Mit gondol, taxiban ül?
Kikászálódtam. Az emberek megint összefutottak, észrevettem a két eladónőt is a jégkrémes pult mögött. A rendőrök megint nyersebbek, pattogóbbak lettek. Szikszai közben megkerült, Zsuzsa mellett támasztotta a Polski oldalát. A törzsőrmester igazoltatta őket, és közben irkált valamit egy kis noteszbe. Zsuzsa dühös lett, kérdezgette, hogy miért éppen minket szúrtak ki, de a rendőrök nem feleltek neki. Szikszai hülyéskedett, alig fért a bőrébe, jó heccnek tartotta az egészet. A tizedes rá is szólt egyszer, hogy ne szórakozzon, mert beviszik az őrsre, és reggelig ott tartják, de látszott, hogy ezt maga se gondolja komolyan.
Visszakaptuk az igazolványainkat, beültünk a Polskiba, Szikszai keményen tisztelgett a volán mellől, de a rendőrök már visszafelé mentek a kocsijukhoz, hátat fordítottak nekünk.
A tömeg lassan szétszéledt, látszott a csalódás az emberek arcán, a színjáték véget ért, és nem is volt izgalmas. A törzsőrmester a jégkrémes pulthoz ment, és mondott valamit a nőknek, gondolom, hogy nem bókot, mert az egyik elpirult, a másik meg elsomfordált mellőle.
- Jól letolja őket - mondta Szikszai. - Zsuzsa szerint ezek hívták ki a rendőröket.
- Indíts már! - mondtam. - Tűnjünk el innen!
Zsuzsa persze fölpattant, hogy miért kellene eltűnnünk, nem csináltunk semmit, inkább mi lehetnénk fölháborodva, és egyáltalán mi a fenét akartak tőlem az őrsön?!
Rákiáltottam Szikszaira, hogy indítson, vagy gyalog megyek. Indított azonnal. Nagy csend támadt, valami furcsát vehettek észre a hangomon.
[Tovább]
|