ÖSSZELÁNCOLVA

  Az ágyon ült. Írógép volt előtte, de nem nyúlt a billentyűkhöz. Éva az erkélyen olvasott.
  - Befejezted?
  A térdére tette a könyvet.
  - Majd folytatom.
  - Hol ebédelünk?
  - A Bástyában? Jó?
  - Utána sétálunk egyet, és valahol megiszunk egy kávét.
  Megcsikordult az ajtó. Az öregasszony bedugta kis madárfejét.
  - Szabad?
  - Tessék!
  Kopogtathatna - gondolta bosszúsan.
  - Itthon vannak, Tibike?
  - Itthon.
  - Évike is itthon van?
  - Tessék, Ida néni!
  Éva letette a könyvet. Felállt.
  - Készítettem nektek valami meglepetést.
  - Mit?
  - Titok - mondta az öregasszony, és cinkosan hunyorított.
  - Tessék elárulni!
  - A Tibike kedvenc ételét főztem. Bajor rostélyost. Gyertek ebédelni!
  - De hát ...
  - Ida néni nagyon kedves - mondta gyorsan Éva. - Rögtön megyünk, csak felöltözünk előbb.
  - Igazán nem kell ...
  Éva szelíden kituszkolta az öregasszonyt.
  - Nem erről volt szó!
  - Akkor még nem tudtuk, hogy meg akar hívni.
  - Mondjuk neki, hogy nem megyünk!
  - Már késő. Kész az ebéd, és nem sérthetjük meg a visszautasítással.
  Éva ledobta a háziköpenyt.
  - Öltözz te is!
  Kelletlenül felkászálódott az ágyról.
  - Van ebben valami természetellenes, hogy ennyire igyekszik a kedvünkbe járni.
  - Neked mindenre van egy elméleted.
  - Ha egy főbérlő minden módon kihasználja az albérlőit, az természetes. Sőt, mondhatnám, hogy ez a normális viszony közöttük. Az öregasszony rejtély.
  - Mert szeret minket?
  - Miért szeret? Nem ismerem az indítékait.
  - Csak érdekből lehet szeretni?
  - Nem erről van szó. A kérdés nem az, hogy általában lehet-e érdek nélkül szeretni, hanem az, hogy itt és most ez az öregasszony, látszólag minden érdek nélkül, sőt mondhatnám, érdekei ellenére szerethet-e minket?
  - Úgy látszik, hogy igen.
  - Ez nyugtalanító.
  - Az nyugtalanító, hogy öltözködés helyett hülyeségeket beszélsz.
  - Jelképes összegért lakunk itt. Rendben van. Megengedte, hogy használjuk a konyhát és a fürdőszobát. Jó. De ebédet még nem főzött nekünk.
  - Felöltöztél már?
  Belebújt az ingébe.
  - Így jó?
  Éva végigmérte.
  - Fésülködj meg!
  Kézzel lesimította a haját.
  - Rendesen.
  - Most már elég!
  Az öregasszony bekopogott, de nem nyitotta ki az ajtót.
  - Készen vagytok, gyerekek? Kihűl a leves!
  - Megyünk, Ida néni!
  A poharakat igazgatta, amikor beléptek.
  - Üljetek le!
  - Segítek, Ida néni.
  - Hagyd, Évikém! Hozom a levest.
  Az ajtót nyitva hagyta, hogy könnyebben jöhessen a tállal.
  - Öregem - mondta Éva -, akármi legyek, ha ez a pohár nem ólomkristály! És nézd az evőeszközöket! Ezüst a nyelük! Milyen régi holmi lehet ez! A tányér biztosan herendi.
  - Nézd meg!
  - Hol?
  - Az alján.
  Éva megfordította a tányért. Ekkor lépett be az öregasszony.
  - Herendi - mondta mosolyogva. Éva zavartan letette a tányért. - Az esküvőmre kaptam. Nem is hiszitek el, ha megmondom, hogy mikor. De ne beszéljünk annyit, inkább szedjetek!
  - Tessék csak ...
  - Ha nem akarsz, majd én szedek nektek. Hígan vagy sűrűbben szereted?
  - Mindegy - mondta Éva. - Csak egész keveset kérek.
  - Még egy kis gyönge zöldborsót ...
  - Nem ... nem ... igazán ...
  - Éhesen kelsz föl az asztalomtól a nagy szerénység miatt. De Tibike biztosan nem olyan madárétkű.
  Hagyta, hogy az öregasszony telemerje a tányérját.
  - Nagyon szép ez a lakás - mondta Éva. - És Ida néni olyan jó hozzánk ...
  - Ugyan!
  Az öregasszony magának is szedett egy kanálnyi levest.
  - Mit csinálnék egyedül ebben a hodályban? Három nagy szoba ...
  - Régen tetszik egyedül élni?
  Az öregasszony letette a kanalat.
  - Nagyon régen - mondta, és megtörölte a szemét. - Tizenhat éves koromban mentem férjhez, a háború alatt. Tizennyolcban elesett az uram. Egy évig sem éltünk együtt.
  - És azóta?
  - Először édesanyám költözött hozzám. Ő már korábban özvegyen maradt. Amikor eltemettem, még mindig innen voltam a harmincon. Akkor a nővéremet hívtam ide, hogy ne maradjak egyedül. Ő, szegény, sohasem ment férjhez. Nehéz természete volt, Isten nyugosztalja, különösen az utolsó években. De nem hagyhattam magára, meg az emberek miatt is ide kellett vennem valakit. Megszóltak volna, ha fiatalon egészen egyedül maradok.
  - Arra nem gondolt Ida néni, hogy újra férjhez megy?
  - Nem volt az könnyű akkoriban. Elesett a sok férfi a háborúban, a féllábúnak is örültek a nők. Akárkihez meg nem akartam hozzámenni. Az uram után maradt egy kis föld. Nem sok, de ahhoz elég, hogy a mindennapit megadja.
  Csend volt egy darabig.
  - Kértek még levest?
  - Nem. Köszönjük.
  - Tibike?
  - Nem kérek.
  Az öregasszony összeszedte a tányérokat.
  - Segítek ...
  - Hagyd, Évikém! Szívesen csinálom.
  - Úgy ülsz ott, mint egy Buddha-szobor - suttogta Éva, amikor az öregasszony kiment. - Mintha meg lennél sértődve, mert kiszolgálnak.
  - Nem kértem, hogy szolgáljanak ki.
  - Akkor se vágj ilyen unott képet!
  - Milyet vágjak, ha tényleg unatkozom?
  - Légy egy kicsit szívélyesebb! Igazán megérdemli.
  - Nem tudom, miért jó neki ez a felhajtás.
  Az öregasszony visszajött.
  - A Tibike kedvence. Bajor rostélyos.
  Nagy jénai edényt tett az asztal közepére. Körülnézett, és hirtelen összecsapta a kezét.
  - A borról teljesen megfeledkeztem! Egy pillanat! Évikém, légy jó háziasszony, és szedjél Tibikének!
  - Az agyamra megy az örökös tibikézéssel!
  - A nagyanyád lehetne.
  Éva szedett mind a három tányérba.
  - Ne fogj hozzá! Várjuk meg!
  Az öregasszony hosszú nyakú, poros üveget hozott.
  - A palackbontás a férfiak dolga. Megkérjük Tibikét ...
  Kihúzta a dugót az üvegből.
  - Mindig ilyen szótlan, Tibike?
  - Mindig - mondta gyorsan Éva. - Nem is tudom, hogy tud magyarázni az iskolában. Néha órákig nem hallom a szavát.
  - Az én Lórántom sem szeretett beszélni, Isten nyugosztalja. Nagyon mély érzésű ember volt, és az olyanok keveset beszélnek. Néha még haragudtam is rá, mert mindenre csak igennel meg nemmel felelt. Azt hittem, unatkozik mellettem. Pedig éppen a lelki nemesség az, ami nem szeret szavakban megnyilatkozni. Figyeljétek csak meg, a sokat beszélő emberek legtöbbször ... Töltsön is, Tibike! - mondta hirtelen. - Nagyon finom, régi bor. Egy ismerősöm küldte Egerből. Egészségünkre!
  - Az Ida néni egészségére.
  - Szegény Lórántom csak az egri bort szerette.
  Az öregasszony megtörülte a szemét. Hozzáláttak a bajor rostélyoshoz.
  - Ízlik?
  - Nagyon finom.
  - Tibikének is ízlik?
  - Igen.
  - Hány éves, Tibike?
  - Huszonöt.
  - Lórántom huszonhat volt, amikor megismerkedtünk.
  Ivott néhány kortyot.
  - Katonatiszt volt, hadnagy. Szerbiában szolgált a háború alatt. Egyszer elmentem meglátogatni. Nem egyedül, a cselédlány velem jött. Kiszálltunk az állomáson, de nem is állomás volt, csak megállóhely. Odamentem az őrhöz, kérdeztem magyarul, hogy merre vannak a huszárok. Nem értette. Kérdeztem németül, de úgy sem tudott. Később kiderült, hogy bácskai szerb volt, és csak szerbül beszélt. Végül nyerítettem, és a lovaglást utánoztam. Ezt megértette, és eligazított, hogy milyen irányba induljunk. A kaszárnyában már magyar katonák voltak, szóltak a férjemnek, hogy két nagysága keresi. Szegény, nem tudta, hogy ki lehet a két nagysága. Azután jót nevettünk, hogy a lányt mennyire megtisztelték.
  Ismét ivott a borból.
  - Akkoriban - folytatta - rengeteget utaztam. Az uram nem került ki azonnal a frontra, helyezgették egyik helyőrségből a másikba, én meg jártam látogatni. Egyszer megbetegedett Nagyszebenben, és írt, hogy menjek le érte. Pestre akartunk jönni, de Szolnokon olyan rosszul lett, hogy be kellett vinni a kórházba. Naponta utaztam Pestről látogatni. Az egyik alkalommal valahogy lekéstem a vonatot, és a következő csak reggel indult. A kórházba nem mehettem vissza. Az állomás mellett volt egy szálloda, ott vettem ki szobát. De a szobának két ajtaja volt: az egyik a folyosóra, a másik a szomszéd szobába nyílt. Éjjel hallottam, hogy odaát férfiak beszélgetnek, de jó hangosan. Volt bennük egy kis ital. A szekrényt, az asztalt meg az ágyat is odahúztam az ajtó elé. Egész éjjel dolgoztam. Reggel bejött a szobaasszony, és ugyancsak elcsodálkozott. "Mit tetszett csinálni az éjjel?" Mondtam, hogy az ajtó mögött férfiak hangoskodtak. Úgy nevetett, hogy kicsordult a könnye, és mondta, hogy az az ajtó be van zárva, azon senki nem jöhet be. De én nem bántam, hogy odatoltam a bútorokat, hiszen álkulccsal átjöhettek volna. Vigyáztam is azután, hogy le ne maradjak a vonatról.
  Az öregasszony pohara kiürült. Töltött mindenkinek.
  - Igyatok, gyerekek!
  - Nekem már szédül a fejem - mondta Éva. - Nem szoktam ennyit inni.
  - Hiszen nem is ittál - mondta az öregasszony. - Éppen csak beledugtad a nyelved.
  Éva összeszedte a tányérokat és az evőeszközöket.
  - Majd én.
  Az öregasszony eltolta az asztaltól.
  - Mondtam, hogy mindent megcsinálok.
  Kivitte a tányérokat.
  - Rendes ez az öregasszony - mondta Éva. Várt egy kicsit, de Tibor nem szólt. - Nem értem, mi bajod vele?
  - Nem szeretem, ha valaki rám erőszakolja a szeretetét. És unom a történeteit.
  - Az ebédjét azért megetted, és elfogadod, hogy szinte ingyen laksz itt.
  Éva dühös volt. Halkan beszélt, félszemmel az ajtót leste.
  - Nem akartam elfogadni a meghívását.
  - Nem veszed észre, hogy nevetséges vagy?
  - Te vagy nevetséges! Úgy hízelegsz az öregasszonynak, mint egy macska.
  - Jó, akkor költözzünk másik albérletbe, ahol nem hívnak meg ebédre, nem kell történeteket hallgatnod, de elkérnek kettőnktől egy ezrest. Amíg ezerhatszáz forintot hozol haza elsején, addig tedd jégre az érzékenységedet!
  Az öregasszony visszajött, süteményestál volt a kezében.
  - Jaj, Ida néni - mondta Éva -, ma legalább egy kilót híztam!
  - Egyetek csak! Olyan soványak vagytok, hogy egy erősebb szél elfúj benneteket. De majd az én kosztomon magatokra szedtek egy kicsit.
  - Az Ida néni kosztján?
  - Úgy bizony, Tibike. Vagy azt hitte, hogy ma ebédelünk együtt utoljára?
  Nevetett, és kiitta a poharát. Töltött is azonnal.
  - A gyerekeim vagytok. Ugye nem haragszik, Tibike, ha nem magázom többet?
  Felugrott, koccintott vele, és arcon csókolta.
  - Most már a gyerekeim vagytok. Ha ugyan elfogadtok második anyátoknak egy ilyen csúf, szószátyár öregasszonyt.
  - De Ida néni! ...
  - Jól van, Évikém, nem te mondtad ...
  Leült. Az arca kipirult, a kontyából elszabadult egy tincs.
  - Ennek az örömére - mondta, és fölemelte a poharat. - Annak az örömére, hogy öregségemre gyerekeim vannak, akik elűzik ebből a nagy lakásból a szomorúságot és a magányt.
  Félrefordult, és lopva megtörölte a szemét.
  - Nekem már senkim sincs ezen a világon, én túléltem mindenkit, aki kedves volt nekem. Azt akarom, hogy valaki engem is túléljen azok közül, akiket szeretek. És tudjam, hogy ki fogja le a szememet, ha eljön az ideje.
  - Miért tetszik így beszélni? - mondta Éva. - Hármunk közül Ida néni a legegészségesebb.
  - Tudom, hogy már nem sok van hátra. És azt is akarom tudni, hogy ez a sok holmi meg a lakás meg minden ... Nekem olyan kedves volt, itt telt el az életem. Ne hurcolják szét idegenek ...
  Már nem leplezte a sírást. Éva tanácstalanul nézett rá egy pillanatig, azután felugrott, és összecsókolta.
  - De hát szabad ilyet? ... Igazán ...
  - Tibike - mondta hüppögve az öregasszony -, gyere ide!
  Átfogta a vállukat.
  - Így együtt ... - mondta. - Így együtt ...
  - Nagyon szívesen segítünk, ha valamire szüksége van Ida néninek. Mintha a szüleinknek...
  - Nem!
  Az öregasszony felugrott.
  - Semmire sincs szükségem! Nem akarok semmiféle kötöttséget! Ezt jegyezd meg!
  Ivott egy kicsit. Leült.
  - Álmos vagyok - mondta váratlanul.
  - Tessék lefeküdni. Majd mi elmosogatunk.
  - Ugyan minek? Ráér az. Inkább feküdjetek le ti is, vagy menjetek el sétálni!
  Lefeküdt a heverőre.
  - Tibike! Terítsd rám a pokrócot! Fázom. Így ... jó.
  Ültek egy darabig az asztal mellett.
  - Gyere! - mondta végül Éva. - óvatosan.
  Lassan nyitotta az ajtót, hogy ne nyikorogjon.
  - Tudom, hogy nem tetszett neked ez az egész, de az öregasszony megérdemli, hogy kedvesek legyünk hozzá.
  - Talán megszeretted?
  - Igenis megszerettem. Vagy inkább megsajnáltam.
  - Végre talált két hülyét, aki meghallgatja a sületlen történeteit. Figyelted, hogy mennyit ivott?
  - Örült, hogy végre vannak körülötte.
  - Komolyan gondolod, hogy máskor is együtt ebédelünk vele?
  - Hallottad, hogy mit mondott.
  - Mondott elég sok hülyeséget.
  - Többek között azt mondta, azt a "hülyeséget", hogy senkije sincs, és ha meghal, nekünk hagyja a lakást.
  - Meg a herendi porcelánt meg az ezüst étkészletet ... meg a kedves Lórántja emlékét ... Istenem, de gazdagok leszünk!
  - Ha életed végéig albérletben akarsz rohadni, akkor hagyjuk!
  - Elmeséli az összes történetét, azután kirúg, hogy az új albérlőknek elölről kezdhesse az egészet!
  Éva odament hozzá, megsimogatta az arcát.
  - Ha így lesz - mondta mosolyogva -, akkor mi van? Semmi. Elmondhatod, hogy megettél néhány jó ebédet, és szinte ingyen laktál néhány hónapig. A mi helyzetünkben ez is valami.
  Tibor felelni akart, de Éva a szájára tette a kezét.