A LÁTOGATÁS

  - Álljunk meg!
  Kovács a fékre lépett. Szöllős felkapta a fejét.
  - Mi van?
  - Menjünk be!
  Kelletlenül kinézett az ablakon. Sötét volt odakint. Ásított.
  - Hová?
  - A művelődési házba.
  - Nem volt még elég?
  Keceli kinyitotta az ajtót.
  - Jössz?
  Szöllős morgott, de nem akart egyedül maradni a kocsiban. Kovács bezárta az ajtókat, és utánuk szaladt.
  Zene szólt odabent.
  - Biztosan bál van - mondta Szöllős.
  Keceli már eltűnt az előcsarnokból, amikor beléptek. Lécráccsal elkerített büfé volt a sarokban. Régi kocsmák kármentős söntésére emlékeztette Szöllőst.
  - Mit iszol?
  - Semmit.
  - Colát?
  - Nem.
  - Teát?
  - Azt inkább. De biztosan nincs.
  - Ülj le!
  A büféablak túl alacsonyan volt, Szöllősnek mélyen le kellett hajolnia, hogy be tudjon nézni. Megkocogtatta az üveget.
  - Mi tetszik?
  Sovány, szalmasárga hajú nő volt a kiszolgáló. A fáradtság átütött az arcára kent festékrétegen.
  - Mindenekelőtt egy forró teát. És sorolja el, szép ifiasszony, hogy mit tudna még adni? Italt természetesen ...
  A nő megvetően elhúzta a száját.
  - Nincs tea.
  - Cola?
  - Az van, de meleg.
  - Adja gyorsan, nem nekem lesz!
  A nő letette elé a bontott üveget.
  - Adhatok pálinkát, konyakot, likőrt.
  - Egy fél konyakot kérek. Meg poharat a Colához.
  A büfésnő végigmérte, mondani akart valamit, azután mégis hallgatott. Kiöntötte a konyakot, Szöllős közben elvitte Kovácsnak a Colát.
  - Nincs tea.
  - Nem kérek Colát.
  Kovács eltolta az üveget.
  - Hagyd csak! Felmelegszel idebent, és jól fog esni.
  Visszament az ablakhoz.
  - Kilenc húsz - mondta a nő.
  Három középkorú férfi beszélgetett a sarokban. Üvegből itták a sört, és cigarettáztak.
  Szöllős fizetett, és indult volna, de az egyik odalépett hozzá.
  - Jó estét kívánok! Kit tisztelhetünk az elvtársban?
  Szöllős meglepődött, de megmondta a nevét.
  - És milyen ügyben? Már ha szabad kérdezni. Vagy csak szórakozgatunk egy kicsit?
  Szöllős nem válaszolt rögtön, hát hozzátette:
  - Mert látszik, hogy nem idevalósiak.
  - Újságíró vagyok - mondta Szöllős, és indulni akart, de a férfi megfogta a karját.
  - Az nagyon jó! Ha szabadna egy kicsit alkalmatlankodni ... De igyunk is közben! Sört vagy konyakot kérhetek?
  - Semmit.
  - Akkor majd később. Tudja, elmondok én magának valamit, amiből olyan cikket írhat ... Meg fogja köszönni nekem.
  Lehalkította a hangját, és közelebb hajolt. A cigarettától és a sörtől bűzös volt a lehelete. Szöllős elfordította a fejét, nehogy felkavarodjék a gyomra. Egy darabig hallgatta a szélesen hömpölygő, sok kitérővel előadott történetet, azután hirtelen fölemelte a kezét.
  - Ezt nem nekem kellene elmondania.
  - Hát kinek?
  - A megyei tanács elnökének.
  - Viccel?
  - Nem.
  Szöllős közelebb hajolt. A száján vette a lélegzetet, hogy ne érezze a másik sör- és füstszagát.
  - Ugyan mikor mondhatnám el neki?
  - Most rögtön.
  Kovács felé bökött az ujjával.
  - Át akar verni? Azt nem ajánlom!
  Szöllős a szívére tette a kezét.
  - Az elnök elvtárs néha kimegy titokban a területre. Ilyenkor a kocsit is maga vezeti. Azt hiszi, szaladgáltam volna itt az itallal, ha nem ő? ... Lehet, hogy megszid, mert elárultam, de ezt a nehéz ügyet csak ő intézheti el.
  - Úgy gondolja, hogy egyszerűen csak menjek oda hozzá? - kérdezte a férfi bizonytalanul.
  - Nagyon tiltakozik majd, nem vallja be, hogy ő a megyei tanács elnöke, de maga ne törődjön ezzel, csak mondja el az ügyét. Az a fontos, hogy az elnök elvtárs tudjon róla.
  A férfi letette a sörösüveget a büfé pultjára.
  - Ezt tényleg komolyan gondolja?
  Szöllős biztatóan mosolygott. A másik felvette az üveget, ivott, újra letette. A homlokán kiütött a verejték. Azután nagyot sóhajtott, eltaposta a cigarettáját, kiitta a maradék sört az üvegből, és elindult. Sárga félcipő és sötétkék ruha volt rajta, ritkuló hajából korpa hullott a vállára.
  Kovács türelmesen várt, hozzászokott a késői hazatérésekhez. Elterült a széken, a lábait kinyújtotta. Töltött a Colából, ivott egy kortyot, de a langyos létől felkavarodott a gyomra.
  A művelődési házat nemrég nyitották meg, a tágas előcsarnokban még a kiömlött italok és a füst szagán át is érződött a friss mész illata. Kovács lehunyta a szemét, és megpróbálta kiválasztani ezt az illatot a sok nehéz szag közül.
  Valaki megállt mellette. Azt hitte, hogy Keceli jött vissza, de egy szélesen mosolygó idegen volt. Szótlanul nézték egymást, azután az idegen kissé összeütötte a sarkát, és meghajolt.
  - Kerekes.
  - Kovács - mondta kelletlenül. Fáradt volt, nem akart beszélgetni.
  - Tudom, hogy az elnök elvtárs nem akarja elárulni, hogy a megyei tanács elnökének tetszik lenni, de én tudom, és ha már így összetalálkoztunk, ugye, szeretném elmondani, hogy ...
  - Nem én vagyok ...
  - Nem, nem! Én egészen biztos vagyok benne, hogy ... de nyugodt lehet az elnök elvtárs, én nem árulom el ... Meg tetszik engedni?
  Leült, és az asztal fölött egészen közel hajolt Kovácshoz.
  - Én tudom, hogy titokban tetszett kijönni, inkognitóban, mondhatnánk úgy is, mint Mátyás király régen, elnézést a tréfáért, de hát nem is erről van szó, ugye, hanem egy olyan ügyről, ami az én ügyem, de szinte közügy, vagyis nemcsak szinte, hanem valóságosan az, mert én raktáros vagyok itt a téeszben, vagyis a téesz melléküzemágában, ugye, ahol cirokseprűket kötnek, és most azt mondják, hogy négyszázzal több seprűnek kellene lenni, de papír, az nincs semmiről, mert olyan nagy az összevisszaság ...
  - Szöllős küldte magát?
  - Tessék?
  - Ki küldte ide?
  - Magam is észrevettem, hogy az elnök elvtárs, hiszen ki ne ismerné, a népszerűség, ugye ... attól az újságírótól csak megkérdeztem, hogy jól gondolom-e, mert hogy inkognitóban ...
  - Nem én vagyok a megyei tanács elnöke - mondta Kovács. - Gépkocsivezető vagyok, két újságírót vittem körbe a megyében. Átverték magát, ha ...
  Kerekes cinkosan elmosolyodott.
  - És az újságírók viszik oda az italt a gépkocsivezetőknek? Láttam ám! Elhiszem, hogy az elnök elvtárs ...
  - Nem vagyok elnök!
  - ... nem akarja elismerni, hiszen akkor az inkognitónak semmi értelme ... .
  - Nem elismerni nem akarom, tényleg nem vagyok a megyei tanács elnöke! Megmutassam a személyi igazolványomat?
  Kerekes izgett-mozgott a széken, sűrűn törülgette a verejtéket a homlokáról, az arcáról, a nyakáról, azután kigombolta az ingét, és a melléről is.
  - Ha az elnök elvtársnak ez kellemetlen - mondta kínlódva -, én nem mondom többet, hogy elnök elvtárs, beszéljünk úgy, mintha csak sofőrnek tetszene lenni.
  Kovács a nagyterem ajtajához rohant. El akart vegyülni a tömegben, hogy Kerekes szem elől tévessze.
  Alacsony, borostás képű ember állt elébe. Jegyet kért tőle, de Kerekes félrelökte az útból.
  - Erre tessék, elnök elvtárs … azaz ... bocsánat.
  Kovácsot mellbe vágta a zaj. A túlfűtött teremben nehéz verejtékszag keveredett a rosszul égő olajkályhák bűzével.
  Átfurakodott a táncolók között, de Kerekes a nyomában volt, és a túlsó falnál utolérte. Az arcán még mindig ott volt a mosoly. Mondott valamit, de a hangja nem hallatszott. A zenekar közelében voltak, csak üvöltve lehetett volna beszélni. Kovács érezte, hogy nem bírja sokáig a hangorgiát és a sűrű levegőt, amely mintha megtapadt volna a tüdejében, egyre jobban fojtotta. Rossz helyen állt meg, a bámészkodó csoportok közötti szűk átjáróban, pillanatonként megtaszította valaki. Lassan a legközelebbi ajtó felé húzódott. Kerekes mindenütt követte.
  Az ajtó rosszul világított, hideg folyosóra nyílt. Kovács mély lélegzetet vett.
  - Jólesik egy kis friss levegő - mondta Kerekes mosolyogva. - Biztosan melegünk volt odabent. Meg ez a zene! Miért nem lehet ezt betiltani, kérdem én, a jó ízlés nevében?
  Kovács nem válaszolt.
  - Szóval, hogy folytassam azt a seprűügyet ... én az elnöktől sem ijedtem meg. Azt feleltem neki: vannak jó embereim odafönt, akik nem fogják hagyni, hogy egy ilyen piszlicsáré ügy miatt engem meghurcoljon. Én, kérem, majdnem alapító tagja vagyok a szövetkezetnek. Aki engem támad, az a szövetkezeti mozgalmat, szinte azt is mondhatnám, hogy a mi szocialista rendünket ...
  Valami megmozdult a folyosó távoli, sötét sarkában. Vízcsobogás hallatszott, majd egy vödör csörgése. Kerekes ingerülten odakiáltott:
  - Ki az?
  Egy asszony jött elő a sötétből. Vízzel teli vödröt és felmosórongyot hozott. Foszlott, kék köpeny volt rajta, szürkülő haja az arcába lógott. Lecsapta a rongyot a padlóra, és nehézkesen térdre ereszkedett.
  - Ne zavarjon bennünket! - mondta Kerekes. - Fontos megbeszélésünk van.
  - Ha olyan fontos, beszéljék meg odakint. Fel kell mosnom a követ.
  - Nem érti, hogy menjen innen?! Ez az elvtárs itt a megyei tanács elnöke! Hozzá ne érjen a koszos rongyával a cipőjéhez!
  - Hagyja csak! - Kovács intett, hogy folytassa. Kerekes zavarba jött, nem akart beszélni az asszony előtt.
  - Muszáj most felmosni, mert később a nagyterem takarítása miatt már nem lenne rá idő. És az igazgatónő ezt nagyon szigorúan veszi. Mindennek ragyognia kell.
  - Menjünk vissza a büféhez! - mondta Kerekes. - Majd ott nyugodtan elmondom ezt az ügyet.
  Indultak volna, de az asszony hangja megállította őket.
  - Ha szabadna valamit ...
  Kovács visszafordult.
  - Tessék!
  Az asszony még mindig térdelt.
  - Ha meg tetszene hallgatni az én nagy bajomat ... én olyan hálás lennék ... imába foglalnám a nevét.
  Kerekes felnevetett.
  - Pont a maga imájára van szüksége az elnök elvtársnak! Ne zavarja jelentéktelen magánügyekkel!
  Az asszony lehajtotta a fejét, és a rongy után nyúlt.
  - Hát hiszen igaz ... - motyogta.
  Kovácsot egy pillanat alatt úgy elöntötte a düh, hogy beleszédült.
  - Tűnjön el! - sziszegte Kerekesnek.
  - De elnök elvtárs ... én csak ...
  - Takarodjon!
  A keze ökölbe szorult. A másik megérzett valamit az indulatából, mert óvatosan hátrább lépett, de a mosoly közben sem tűnt el az arcáról.
  - Hát akkor majd más alkalommal ... úgy látom, a szituáció most nem megfelelő.
  Az előcsarnok felé hátrált. Kovács visszafordult, de az asszonyt már nem látta sehol. Kopott, nagy iratszekrény állt a folyosó végében, régi iratok, brosúrák, törött pingpongütők, poros makettek selejtezés előtti, utolsó állomása. Keskeny ajtó nyílt mellette, földig érő szélvédő függöny takarta.
  Itt ment ki - gondolta Kovács. Koromsötét volt az udvaron, hiába meresztette a szemét. Azután valami zajt hallott. Meg akarta kérdezni, hogy a takarító van-e ott, de nem tudta a nevét.
  - Halló! - mondta bizonytalanul. Nem jött válasz, hát még egyszer szólt: - Ki az?
  Borízű hang válaszolt a sötétből:
  - Miért ordítasz, te hülye!?