EGY SZÁL DRÓTON

  A két telefonszerelő szombaton délelőtt jött ki. Nem volt sok dolguk, mert a veretékeket már korábban kihúzták az iskoláig most csak a csatlakozókat kellett beszerelniük. Örültek a hétvégének, délutáni és vasárnapi programjukat tervezgették. Nem siettek, sőt húzták az időt, hogy pontosan fájrontra érjenek vissza a városba. Annyi hasznom volt ebből, hogy mindent nagyon gondosan megcsináltak, még a lehullott vakolatot is összesöpörték. Megittunk egy pohár bort, azután elköszöntek. Az autójuk az országút szélén maradt, a sár miatt nem jöttek be vele az iskoláig.
  A Kápolnásdomb a környék legmagasabb pontja, innen tiszta időben a városi piarista templom tornya is látszik. Az ember először észre sem veszi, hogy emelkedően jár, azután a kaptató egyre meredekebb lesz, s aki nem szokta meg, ugyancsak liheg, mire fölér az iskoláig. De az épület nem a domb tetején áll, hanem körülbelül a kétharmadánál. Innen már olyan meredeken fut fel az ösvény, hogy csak a bokrokba kapaszkodva lehet továbbmenni. A dombtetőn kőkereszt, mellette harangláb, benne egy régi kis harang, amivel fél nyolckor jelezni kellene. Ezt azonban már az első hét után abbahagytam, hiszen minden tanyán van óra.
  A telefonszerelők autója eltűnt az út kanyarulatában, most ismét teljesen kihalt a környék. Csupasz jegenyék állnak az út szélén, ágaikra lustán mozduló, nagy varjak telepednek. Rengeteg varjú van a környéken, ezres csapatokban, fülsiketítő károgással húznak el fölöttem. Reggelenként feketéllik tőlük minden fa, az ágak úgy meghajlanak alattuk, mint nyár végén a túl sok termést hozó gyümölcsfák ágai.
  Tanítás után vagy vasárnap néha órákig állok az ablakban, és nézem a napfényben szikrázó vagy ködbe fúló tájat. Teletömöm a vaskályhát, néha még a csöve is vörösen izzik. Szeretem a meleget, különösen amikor fagyos szél sír a kéményben.
  Egyszer lefestem ezt a tájat, a jegenyesort, a tétova röptű, lusta varjakat, az ekevas alól fényesen kiforduló hantokat. A képen rajta lesz a Kápolnásdomb a kőkereszttel és a haranglábbal, az omladozó vakolatú, sárga iskola, az avar földvár, és rajta lesznek a domb túlsó oldalán sorakozó honfoglalás kori sírok is. Rajta lesz, hogy itt minden félrerúgott, szürke cserépdarabnak évezredes története van, s a kicsit mélyebbre nyomott ásó már csontot vet ki a földből. Rajta leszek én is, talán az ablakon fogok kinézni, talán tábortűz mellett fekszem, mint az első estén, amikor szalonnát sütöttem az itt tanyázó régészekkel. Lehet, hogy nem festem rá magam a képre, és azzal leszek mégis rajta, hogy csak én látom ilyennek ezt a tájat.
  Szeretem a csendet, a nyugalmat. Már a főiskolán zavart a lárma, utáltam a vitákat, a nyüzsgést. Sokáig haboztam, mielőtt azt a négy képet beadtam a főiskolai kiállításra. Erika azt mondta, hogy rosszindulatból utasították vissza mind a négyet. Már túl vagyok rajta, sőt akkor sem érdekelt túlságosan, de azért nem szeretem, ha eszembe jut az a délután, amikor Verebes egy kis sajnálkozó mosollyal megmondta, hogy elvihetem a képeket.
  Erika szidta Verebest, de valahogy meggyőződés nélkül, gépiesen.
  Kihűlt a szoba, meg kell rakni a tüzet. A szél visszavágja a füstöt, ablakot kellene nyitni, de nem akarom, hogy bejöjjön a hideg.
  Ez az iskola egyszer már megszűnt, s az üresen maradt épületbe valamelyik szövetkezet egy kis üzemet telepített. A környékbeli asszonyok porcelán szigetelőket készítettek itt néhány hónapig, amíg tönkre nem ment az egész vállalkozás. A házhoz vezető gyalogutat porcelándarabokkal szórták fel, hogy az idejövők ne süllyedjenek el a sárban. Háromezer év múlva a régészek törhetik a fejüket, hogy ezek a furcsa alakú, kis fehér tárgyak használati eszközök voltak-e, vagy kultikus célokat szolgáltak.
  A telefont még a szövetkezet rendelte meg a porcelánüzemébe, és biztosan elfelejtették értesíteni a postát a változásról. A készüléknek még nincs végleges helye a szobában, most egy székre tettem, a kályha közelébe. Régi típusú, fekete telefon. Felemelem a kagylót, kis zúgás hallatszik, azután megszólal egy női hang:
  - Központ.
  Egyetlen szám se jut eszembe.
  Erika a válás után Pestre költözött, és beiratkozott az egyetemre. Nem tudom, hogy hol lakik, van-e ott telefon, de egyébként sem tudnék beszélni Erikával.
  Hét hónapot töltött Mátrabükkösön. Néha azt mondta, úgy érzi magát, mintha élve eltemették volna, de mosolygott közben. Nyugalom, csend volt a faluban, tanítottunk mind a ketten. Éreztem, hogy napról napra növekszik bennem a munkakedv. Már majdnem hozzáfogtam a festéshez, amikor Erika váratlanul bejelentette, hogy elköltözik. Másnap reggel már utazott, a fizetést sem várta meg, később sem jelentkezett érte.
  Felhívhatnám a mátrabükkösi iskolát, de mire kapcsolnák, már biztosan nem lenne senki az irodában. És ha találnék valakit, mit mondanék neki?
  A városi tanács művelődésügyi osztályának vezetője nagyon rokonszenves ember. Amikor bementem hozzá, és megmondtam, hogy egy tanyai iskolában szeretnék tanítani, barátságosan leültetett, megkínált konyakkal, össze is tegeződtünk.
  Kis zúgás a kagylóban, azután jelentkezik a központ.
  - A városi tanácsot kérem!
  - Kapcsolom.
  Sistergés, apró sercegések, sokáig kell várni. Néhány csengetés után megszólal egy borízű hang.
  - Tanács!
  - A művelődésügyi osztályt kérem!
  - Azok már nincsenek bent ilyenkor.
  Kis csend.
  - De azért kapcsolhatom.
  Kattanás, azután hosszú csengetések. Leteszem a kagylót, s furcsán süketnek tűnik a szoba csendje.
  Felhívom a vasútállomást, megkérdezem, mikor megy legközelebb vonat Hatvan felé, azután még azt is, hogy a következő mikor megy.
  Felhívom a múzeumot is, azzal a fiatal régésszel szeretnék beszélni, aki nyáron itt ásott a Kápolnásdombon. A múzeumban sincs senki, hiába csörög a telefon. Nem is tudom, hogy mit mondtam volna ... Talán azt, hogy a környező szántásokon összeszedtem egy kosárnyi edénycserepet. Vagy azt, hogy a nyáron ásott kutatóárok egyik vége beomlott. Ezt az árkot be kellett volna temetniük, amikor abbahagyták a kutatást, de úgy gondolták, munkát és pénzt takarítanak meg, ha nyitva hagyják, hiszen így jövő nyáron nem kell mindent elölről kezdeni. Tüskés akácágakkal körülrakták, különben sem jár erre senki, aki beleeshetne.
  Találgatom, hogy milyen nő ülhet a telefonközpontban. A hangja fiatalos, de ez nem sokat számít. Ismét felveszem a kagylót.
  - Központ.
  Mintha magnetofonról szólna.
  - Sok dolga van?
  - Központ.
  - Mert ha nincs, beszélgethetnénk.
  - Tessék kérni!
  - Mit kérjek?
  - Kit kapcsolhatok?
  - Beszélgessünk!
  Csend, azután egy kattanás. Még hallózok néhányat, de hiába.
  Sötétedik. Meggyújtom a villanyt, és behajtom az ablaktáblákat. Így szoktam meg, pedig semmi szükség rá, hiszen aligha jön ide valaki, hogy benézzen az ablakon. A kivetődő sárgás fénynyalábban hópelyhek csillannak. Amíg telefonáltam, vékony, fehér réteg borította be a földet. Feltámadt a szél is, táncoltatja a pelyheket.
  Elhúzom a reteszt, és kilépek a ház elé. A szél havat vág az arcomba. A nyugati égbolt még világos, a Kápolnásdomb tetején most különösen éles a kőkereszt és a harangláb sziluettje. Jó a friss levegőn. Megkerülöm a dombot, kilós sárkolonc ragad mindkét cipőmre. Az út felőli oldalon vannak a sírok. Nyáron kilencet tártak fel, de mindegyiket kifosztották már korábban. A csontokon kívül alig maradt bennük valami, csak az egyikben találtak néhány szem gyöngyöt. A sírokat be kellett temetni, késő ősszel már traktorok jártak fölöttük.
  Fázom egy kicsit, de nincs kedvem visszamenni a házba. Nyáron könnyen le tudtam menni a kutatóárokba, de a lépcsők most omlanak a nedvességtől, és a cipőmre ragadt sár is akadályoz. Három méter mély az árok, s alig egy méter széles. A szél vastag hóréteget hordott össze az alján. Egészen sötét van idelent, már nem látszik, hogy hol válik el az avar földvár építésekor megbolygatott föld az eredeti, érintetlen talajtól.
  Az utolsó méteren megcsúszom, lehuppanok a gödör aljára. Hanyatt fekszem a szélhordta, puha havon, de nem érzem a hidegét.
  Az égbolton még mindig dereng valami szürkés fény, megvilágítja a felszakadozó felhőket. Hallgatom a lecsapódó hópelyhek zizegését.