ÁRADÁS

  A félhomályos helyiség túlsó végében zenekar játszott. Forrai tudta, hogy van a presszónak egy belső, eldugottabb része is. Ott akart leülni, de amint elindult az asztalok között, valaki hátulról, a zenekar közeléből vadul integetni kezdett. Megállt egy pillanatra, nem tudta, hogy neki integetnek-e, de a nevét is kiáltották, hát elindult arrafelé.
  Alacsony, fekete fiatalember jött elébe.
  - Jól látok ebben a kurva sötétben? Te vagy az, Forrai? Gyere, ülj le közénk!
  Megrázta a kezét, a hátát csapkodta, és cipelte az asztalához.
  A vendégek kíváncsian feléjük fordultak. Forrai kellemetlenül érezte magát emiatt, de észrevette, hogy akkor kelt kisebb feltűnést, ha elfogadja a meghívást. A fiatalembert csak futólag ismerte. A rádiónál vagy a tévénél dolgozott. A vezetéknevére sem emlékezett már, csak annyit tudott, hogy Jánosnak hívják.
  A társaság három összetolt asztal körül ült.
  - Ez itt a barátom! - kiáltotta János. Túl kellett harsognia a zenekart. - A Seggem és Vidéke munkatársa, de azért rendes gyerek.
  Spicces volt már erősen, a homlokán vastagon gyöngyözött az izzadság. Széket hozott, és letette az asztal sarkához.
  - Ülj le!
  Poharat tett elé, teletöltötte konyakkal. A többiek néhány pillanatig kíváncsian méregették Forrait. János szemben ült vele. Áthajolt az asztalon.
  - Mi van? - kérdezte. - Hogy élsz?
  Forrai vállat vont.
  - Hogy? Tulajdonképpen jól.
  - Akkor minden oké!
  Töltött a poharába, és odakoccintotta a Forraiéhoz. Azután hátradőlt a széken, és a konyakot a szájába löttyintette. A társaság folytatta a beszélgetést.
  Forrai figyelt egy darabig, de nem tudta, hogy miről van szó. Jánoshoz hajolt.
  - Mit csináltok itt?
  - Születésnapot ünneplünk. Az a kövér víziló ott, az asztal végén, éppen ma harminchárom éve született.
  - Akkor igyunk az egészségére!
  Forrai fölemelte a poharát, de az ünnepelt nem figyelt rá, a közelében ülőkkel beszélgetett.
  - Hé! - kiáltott rá János. - A te egészségedre iszunk, te ló! Legalább most figyelj ránk!
  - Hogy kerültök ide? - kérdezte Forrai, amikor letették a poharat.
  - Árvizezünk. Elég jó társaság verődött össze: rádiósok, tévések, az a hájfejű meg az MTI-nek fotózik.
  Két nő is volt a társaságban, mindkettő fiatal. Az egyik jellegtelen, szürke kis veréb. A másikat Forrai már látta néhányszor a képernyőn. Editnek hívták.
  A többieket nem ismerte. Farmert vagy kordbársony nadrágot és színes inget viseltek, csak a kövér fotóson volt sötét öltöny és kigombolt nyakú, fehér ing. A nyakkendőjét meglazította, a szétbontott csomó a mellén lógott.
  - Milyen érzés harminchárom évesnek lenni? - kérdezte az egyik fiú, aki sokkal fiatalabbnak látszott a fotósnál.
  - Az a legrohadtabb az egészben, hogy a fiatal lányok már kezitcsókolommal köszönnek. A múltkor volt nálunk egy tizennyolc éves lány az anyjával, egyébként távoli rokonom, és teljesen komolyan kezitcsókolommal köszönt. Először azt hittem, hogy hülyéskedik ...
  - Ez az a korszak - mondta Forrai -, amikor a fiatal lányok kezitcsókolommal köszönnek neked, és te ugyanúgy köszönsz vissza.
  - A zenekar elhallgatott, nem kellett kiabálni többé. A fotós csodálkozva Forraira pillantott. A többiek is úgy néztek rá, mintha most látnák először.
  - Ezt gyakorlatból tudod?
  - Igen.
  - Hány éves vagy?
  - Harminckettő.
  - Sorstársam!
  Forrai felé emelte a poharát. Ittak.
  - És azt megfigyelted már - folytatta a fotós -, hogy minél öregebb vagy, annál fiatalabb nők tetszenek?
  Edit felnevetett.
  - Most melyik korosztálynál tartasz?
  - A tizenhat és tizennyolc közöttieknél ...
  - Akkor, ha a tendencia folytatódik, előre kiszámíthatod, hogy mikorra leszel cukrosbácsi.
  Nevettek.
  - Örökké ezt a vacak konyakot isszuk? - kérdezte János.
  - Te jobban tennéd, ha már semmit sem innál - mondta Edit: - Éppen eléggé részeg vagy.
  János legyintett, és odahívta a felszolgálót.
  - Hát akkor? ... - a fotós felé fordult - Pezsgőt?
  - Tud grogot keverni? - kérdezte Forrai.
  A felszolgáló bólintott.
  - Akkor én grogot kérek.
  Edit tapsolni kezdett.
  - Remek! Én is grogot kérek!
  - Én is - tette hozzá a Forrai mellett ülő fiatalember. - Milyen?
  - Jó - mondta János. - Sok cukor van benne, ég, és másnap epét lehet hányni tőle.
  A felszolgáló sürgetően megkérdezte:
  - Hány grogot hozhatok?
  Négyen kértek grogot, a többiek egy üveg pezsgőt hozattak. János felállt.
  - És a köszöntővel mi lesz? - kérdezte. - Köszöntőt senki se mond?
  - Ülj le! - Edit visszanyomta a székre.
  - Pedig megérdemelné ... - János elvesztette a beszéd fonalát, gondolkozott egy darabig. Edit aggodalmasan rápillantott. - Megérdemelné. A harmincharmadik év, az valami egészen különös ...
  Edit egyre bosszúsabb lett.
  - Ugyan honnan tudod? Most vagy harmincéves. Honnan tudod, hogy a harmincharmadik milyen?
  - Tudom ..., tudom, és ez így van, ha neked nem is … - megakadt a nyelve - … ha nem tetszik is ...
  Meg akarta simogatni, de Edit- elrántotta a fejét. Ő is sokat ivott már, a szeme egyre jobban csillogott. Dühösen válaszolni akart de a fotós közbevágott:
  - Igaza van, ez az év más, mint a többi, krisztusi kor.
  - Az embernek el kell döntenie, hogy Krisztus akar-e lenni, vagy Júdás.
  Forrai érezte, hogy az alkohol a fejébe száll. Józanul nem mondott ilyeneket. Megint ránézett mindenki.
  - Harmadik lehetőség nincs? - kérdezte a másik nő.
  Forrai nézte egy darabig, mielőtt válaszolt.
  - Téged hogy hívnak?
  - Ágnesnek.
  - Nincs harmadik lehetőség.
  - A világban csak Krisztusok és: júdások szaladgálnak?
  - Kis Krisztusok s kis Júdások. Olykor egy emberben van meg mind a kettő.
  - Akkor nem igaz, amit az előbb mondtál! - csapott le rá diadalmasan Ágnes.
  - Mit mondtam az előbb?
  Forrait nem érdekelte a vita, de tetszett neki, hogy Ágnes olyan komolyan veszi.
  - Azt, hogy nincs harmadik lehetőség.
  - Az a harmadik lehetőség, hogy egy emberben van meg Krisztus és Júdás?
  - Pontosan!
  Forrai gondolkozott egy darabig, hogy válaszoljon-e, de mielőtt döntött volna, a fotós közbeszólt:
  - A hitvitát majd máskor fejezzétek be, most az én születésnapomat ünnepeljük.
  Tölteni akart, de csak néhány csepp csurrant a pohárba. Intett a felszolgálónak, újabb üveg pezsgőt kért. Forrai ismét grogot rendelt. Edit már nem hozatott semmit. János mereven ült a székén, az asztal szélébe kapaszkodott. Zavaros szemeivel olyan tétován nézett szét, mintha nem tudná, hogy hol van. Ágnes is grogot kért.
  A zenekar ismét játszani kezdett. Senki sem szólalt meg egy darabig. A felszolgáló kihozta az italt. A fotós tölteni akart, de Edit nem engedte. János felriadt a zenére, poharát a fotós felé tolta, de a keze már nem engedelmeskedett. A pohár lebillent az asztal széléről. Edit utánakapott, de a levegőbe markolt. A csörrenésre a közelben ülők feléjük fordultak.
  A felszolgáló szemeteslapátra söpörte az üvegtörmeléket. Edit szája széle legörbült, nehezen tudta visszatartani a sírást.
  - Nincs semmi baj - mondta a fiatalember, aki ez előbb azt kérdezte a fotóstól, hogy milyen érzés harminchárom évesnek lenni. - Ne mérgelődj miatta!
  - Nem miatta mérgelődöm. - Edit megigazította a haját. - Magam miatt mérgelődöm. Azért, hogy olyan jószívű, hiszékeny hülye vagyok, és még mindig …
  Elfulladt a hangja. Homlokát a tenyerébe támasztotta. A fiatalember átnyúlt az asztalon, megérintette a haját.
  - Segítek, ha haza akarod vinni.
  - Kössz.
  Letörölte a könnyeket az arcáról. Két oldalról Jánosba karoltak, és felemelték a székről. Motyogva hadart valamit, senki sem értette. Hagyta, hogy vigyék, nem tudta, mi történik vele. A térdei meg-megroggyantak menet közben.
  Kínos csend maradt utánuk. Forrai egyszerre idegennek érezte magát a társaságban. A fotóson meg Ágnesen kívül két fiatalember maradt az asztalnál. Forrai még sohasem látta őket, egész este nem váltott szót velük. A fotós izzadt, sűrűn törülgette magáról a verejtéket. Még egy gombot kigombolt az ingén, s a fehér puplin alól előtűnt a lucskos atlétatrikó. Forrai elkapta a tekintetét, mert úgy érezte, rosszul lesz, ha még egy pillanatig odanéz.
  A fotós hirtelen felállt.
  - Rögtön jövök!
  - Várj, megyek én is - mondta az egyik fiatalember. A másik nem szólt semmit, csak ment utánuk.
  - Jól itthagytak minket - nevetett Forrai.
  Ágnes nem válaszolt. Nézte egy darabig, s olyan kíváncsiság volt a pillantásában, mintha most látta volna először Forrait.
  - Menjünk táncolni.
  Ágnes elmosolyodott.
  - Jó.
  Négy pár táncolt a zenekar előtti szűk helyen. Inas kamaszlányteste volt Ágnesnek, csak duzzadt, kemény mellei árulták el, hogy már nem kislány. Forrai egyre erősebben szorította, azután, mintha véletlen volna, a halántékához érintette az ajkát. Ágnes hirtelen felnézett rá, elmosolyodott, és egy picit felágaskodva megcsókolta az arcát. Forrai magához szorította, hogy elakadt a lélegzetük.
  Hirtelen elhallgatott a zene. A fotós előtt újabb üveg pezsgő volt, amikor visszamentek az asztalhoz. Már csak az egyik fiatalember ivott vele, a másik eltűnt valahová. Szórakozottan rájuk pillantott, és eléjük tolta a poharat. Nem volt még részeg, de szögletesedő mozdulatai elárulták, hogy sokat ivott.
  Forrai mohón nyúlt a bepárásodó pohárért. Szeretett volna annyit inni, hogy a dolgok elveszítsék éles körvonalaikat, s a tárgyak, hangulatok, gondolatok valami áttetsző, meleg, puha réteggé olvadjanak össze körülötte, amely védi, mint héj a magot. De ez csak igen ritkán sikerült. Az ital rendszerint kedvetlenné tette, s kedvetlenségében egyre kritikusabb szemmel nézte a társaságot. Végül egyedül maradt, unatkozott, és otthagyta a többieket. Ha pedig tovább erőltette az ivást, szinte átmenet nélkül összeroskadó, motyogó részeg lett, s másnap alig emlékezett valamire.
  A fotós meg a másik fiatalember elhalványult, áttetsző, testetlen ködalakká szürkült, csak Ágnes maradt színes és eleven. Alakja egyre élesebben, egyre anyagszerűbben vált el az összemosódó háttérből. Forrai elmosolyodott. Jó volt, hogy Ágnes ennyire betölti, érzékei elől eltakarja a világot.
  A fotós itallappal legyezte magát. A felszolgáló résnyire kiemelte a kirakatüveg nagyságú ablaktáblákat, de a párás éjszakai levegő csak néhány percre hozott enyhülést a közelben ülőknek.
  - Hogy bírjátok ezt a hőséget?
  A fotós vállat vont. Nem is figyelt oda, tekintete már a felszolgálót kutatta. Intett neki, és még egy üveg pezsgőt kért.
  Ágnes felállt. A meleg Forrait is fojtogatta. Úgy érezte, hogy a füstös levegő megtapad a tüdejében.
  Mindketten fellélegeztek odakint. A fák lombja eltakarta a lámpákat, és a fény szeszélyesen himbálózó árnyékokat vetett a földre. Egyedül voltak a téren. Az alkohol köde szétfoszlott, egyszerre kitisztult minden. Forrai tudta, hogy amit most lát, az belerögződik, beledermed az emlékezetébe: a parkot övező alacsony korlát, a szökőkút medencéje, a templomtorony sziluettje, a híd acélcsontváza.
  A hídfeljáró mellett kihalt és sötét volt a part. A tengerré szélesedett víz a közelben ártéri fák fekete szigeteit ringatta, távolabb pedig összeolvadt a csillagtalan égbolttal. Följebb gépek dübörögtek, reflektorok fényében erősítették a gátat.
  - Nézzük meg, mit csinálnak! - mondta Ágnes. Forrai tudta, hogy mit csinálnak, szívesebben maradt volna egyedül Ágnessel, de a lány erősen megmarkolta a kezét. Húzatta magát egy kicsit, azután átvette Ágnes lépéseinek ritmusát. A gépek dübörgése egyre közelebbről hallatszott, majd a zajból felcsapódó kiáltástöredékek is érthető mondatokká álltak össze.