PECSÉTES PAPÍR

  Tizedikén a házigazda elzárta a gázt. A feleségem sírva csavargatta a tűzhely gombját, amikor hazaértem.
  - Beszélek vele.
  A konyhában ült, paprikás krumplit evett egy nagy lábasból. Köszönés helyett megkérdezte:
  - Mikor költöznek?
  - Mindennap keresek szobát.
  - Ezt mondja két hete.
  - Nem találtam megfelelőt.
  - Mert válogat.
  - Kevés szobát hirdetnek házaspárnak. Azok is túl drágák.
  - Mindenki a pénztárcája szerint ...
  Papírlapot vett elő a konyhaszekrény fiókjából.
  - Tudja, mi ez?
  - Tudom. A szerződés.
  - Az van benne, hogy két hét a felmondási idő. Mind a két részről. Maga is aláírta.
  Magas, sovány ember volt. Hagyott egy kis időt a válaszra, de semmit sem tudtam mondani.
  - Hogy fogadjak IBUSZ-vendéget a szomszéd szobába, ha maguknál éjszaka ordítani fog a gyerek?
  - A feleségem még csak az ötödik hónapban van.
  - Aztán ittfelejtkeznek. Nem a maguk hétszáz forintjából vagy a nyugdíjamból fizetem a törlesztést. Mi lesz, ha nem küldenek több vendéget a gyerekük miatt? Hiába van bezárva az ajtó, a hangosabb szó is áthallatszik rajta, hát még a gyereksírás!
  Mindketten hallgattunk egy darabig.
  - Öt nap haladékot adok - mondta végül, és nagyot sóhajtott. - De addig költözzenek el!
  - Holnap elköltözünk, ha találok szobát.
  - Nagyon jó lesz.
  A lábas fölé hajolt. Nem mozdultam az ajtóból.
  - Van még valami?
  - Ne zárja el a gázt! Fázunk.
  Kopasz feje lassan rózsaszínű lett a dühtől.
  - Keressen másik szobát! Ott majd nem fáznak.
  Tudtam, hogy már az öt nap haladékért is dühös önmagára, s nem fog engedni a gáz ügyében, mégis vártam egy kicsit, hátha csoda történik. Szuszogva lenyelt egy falatot.
  - Az a maguk baja - mondta -, hogy nincs előrelátásuk. Alig jöttek össze, máris gyereket csinálnak ... mint a nyulak vagy mint a cigányok ... nincs előrelátásuk, azért nem jutnak semmire.
  - Mit mondott? - kérdezte Eszter, amikor visszamentem.
  - Öt napig vár még.
  - Lesz gáz?
  - Nem lesz.
  Elővette a szekrényből a pokrócot, és a paplanra terítette.
  Mindennap elmentem néhány címre, de sehol sem tudtam megegyezni a házigazdákkal. Nagyon sokat kértek, vagy olyan sötét, nedves lyukakat mutattak, ahová nem mertem beköltözni Eszterrel.
  Először mindig együtt mentünk, de a legtöbb helyen a kaput sem nyitották ki, amikor meglátták, hogy terhes. Később egyedül mentem, de az sem volt jobb, hiszen végül csak meg kellett mondanom, hogy a feleségem gyereket vár.
  A harmadik napon megütöttem Esztert. Egész délután szobát kerestem. Útközben arra gondoltam, hogy ha a házigazda nem ad újabb haladékot, hazaküldöm Esztert a szüleihez. Ők azonban olyan messze laktak, hogy ha odaköltözik, legfeljebb havonként láthattuk volna egymást.
  A szeme vörös volt, amikor hazaérkeztem.
  - Mi van?
  - Semmi.
  Színtelen volt a hangja, látta rajtam, hogy megint hiába jártam egész délután. Elém tette a vacsorát.
  - Megint sírtál?
  - Még azt se?
  A tányér fölé hajoltam, és levágtam az első falatot, pedig már nem voltam éhes.
  - Hány helyen jártál ma?
  - Öt helyen.
  - Lehetetlen, hogy az egész városban nincs üres szoba!
  - Van, de nem tudjuk megfizetni, vagy olyan rossz, hogy nem költözhetünk bele.
  - Ha én járhatnék utána, egész biztos, hogy találnék.
  - Ha te járhatnál utána, akkor én is találnék.
  - Szóval a gyerek az oka mindennek?
  A hasára tette a kezét, mintha védené valamitől.
  - Hagyjuk abba!
  - Unod? Csodálom, hogy még nem ajánlottad: menjek vissza anyámékhoz! Arra a két-három évre, amíg megkapjuk a lakást. Negyedévenként még találkozhatnánk is.
  - Miért beszélsz így?
  Meg akartam simogatni, de ellökte a kezemet.
  - Ez a legkönnyebb! Egy simogatás, és minden el van intézve. Nem érdemled meg, hogy gyereket szüljek neked!
  - Eszter ...
  Minden keserűségem, minden megaláztatásom egyetlen csomóba gyűlt, s ez a csomó feszítette a torkomat, meg akart fojtani.
  - Nem, nem ... nem érdemled meg a gyereket! Nem tudsz gondoskodni róla! Gyerek vagy magad is, föl se tudod fogni! ...
  Ösztönösen hátrakapta a fejét. Én is megijedtem a mozdulattól, visszarántottam a kezemet, de már késő volt. A középső ujjam hegye így is érintette az állát. Elharapta a szót, de a szeme kerekre tágult az ijedtségtől és a csodálkozástól. Aznap este nem beszéltünk többet.
  Éjjel arra ébredtem, hogy sír. Nem zokogott hangosan, a kispárnát is az arcára szorította.
  A negyedik napon ismét bementem a lakáshivatalba.
  - Mikor adta be az igénylését?
  - Másfél éve.
  - Van, aki már nyolc éve vár.
  - A feleségem terhes.
  - Hozzon erről papírt, majd csatoljuk az anyagához.
  - Számít ez valamit?
  - Igen. Hamarabb kaphat lakást.
  - Mikor?
  - Nem tudom - mondta ingerülten, és kinézett az ablakon. - Nem tőlem függ.
  - A házigazda felmondott. Elzárta a gázt.
  - Ehhez nincs joga. Jelentse föl!
  Hallgattunk egy darabig.
  - Igényt tart szükséglakásra?
  - Van?
  - Esetleg beköltöztethetjük magukat egy olyan helyiségbe, ahonnan már új lakásba költözött a család ...
  - Ilyet mikor kaphatunk?
  - Nem tudom ... legalább egy-két hónapot ...
  - Holnap a házigazda kitesz minket az utcára.
  - Ehhez nincs joga ... próbáljon kiegyezni vele.
  A házigazda már nem hitt nekem. Pecsétes papírt követelt, amely igazolja, hogy megkapjuk a szükséglakást. Az előadó azt mondta a lakáshivatalban, hogy nem adhat, mert az ilyesmi szabálytalan. Csengett a telefon, s amíg beszélt, háttal fordult felém. Az asztal szélén, karnyújtásnyira volt a bélyegzője. Rányomtam egy üres papírlapra. Az előadó sokáig beszélt. A papírt összehajtottam, és becsúsztattam a zsebembe.
  Azóta használhatjuk a gázt.
  Eszter ma reggel azt mondta, hogy megmozdult a gyerek. Nem tudom, hogy az ötödik hónapban lehetséges-e ez, de Eszter bizonygatta, hogy megmozdult. Odaszorította a kezemet, és olyan reménykedve nézett rám, hogy nem volt szívem elrontani az örömét. Azt mondtam, hogy érzem én is, pedig nem éreztem semmit.