DE EL NE IGYA!

  Minden reggel együtt mentünk a piactér sarkáig. Ott Paja balra fordult, és a templom lőréses kőkerítése mellett tűnt el a szemem elől. A Kórháziskolába járt, ahonnan alig egy éve szállították el a sebesülteket. Én jobbról kerültem meg a piacteret, az osztályunkat másik épületben helyezték el.
  A Nagyvendéglő mellett mentem tovább. A bejáratnál reggelenként kucsmás parasztok, borostás állú, katonasapkás, lézengő fiatalemberek meg nagykendős kofák álldogáltak. A kezükben vastag, zöld pohár volt, akkor sem tört el, ha részegen leejtették a földre.
  A cigányok külön csoportba húzódtak. Tarka ruhás asszonyaik a földön ültek, hátukat a vendéglő falának vetették. Rongycsomók mélyén nyöszörgő csecsemőiket ringatták, szoptatáskor elővett barna mellük a pék sátrában látott cipókhoz hasonlított.
  Nehéz por úszott a levegőben. Az összezsúfolódott szekerek között légyrajok keringtek, gyötörték a saroglyához kötött, szénát szálazó állatokat. A vendéglő hűvös, borszagú lehelete összekeveredett a piac semmihez sem hasonlítható szagával, amelyben külön-külön is érezni lehetett a tej, a gyümölcs, a lacikonyhákban sülő hús illatát.
  A közelben minden reggel egy fehér fagylaltoskocsi állt. Néha Paja egészen odáig elkísért.
  Egy napon hadirokkant telepedett a vendéglő bejárata mellé. Keshedt katonaköpenyt viselt, mankóit a salétromfoltos falnak támasztotta. A cigányasszonyok mellett térdelt, a porban, mindig ugyanazon a helyen. Azt mondtam, hogy térdelt, bár ez nem egészen igaz, mert csak az egyik térde volt meg. Jobb lába a combja közepétől hiányzott. A csonk túlságosan rövid volt, a kezét is le kellett tennie a földre, hogy megmaradhasson térdepléshez hasonló helyzetében. Kifakult katonasapka hevert előtte, a járókelők abba dobták az aprópénzt. A férfi beesett, borostás arcát feketére sütötte a nap, rövid hajában mindig izzadságcseppek csillogtak.
  Nem könyörgött, nem szólította meg az arrajárókat. Félig leeresztett szemhéja mögül csak néha vetett rájuk egy-egy álmos pillantást.
  Próbáltak beszédbe elegyedni vele, különösen a részegek, de volt valami a tekintetében, amitől a legtolakodóbbak is hamar elsomfordáltak. A munka nélkül lézengő katonasapkás fiatalemberek meg a nemrég hazatért hadifoglyok néha kérdezgették, hogy merre járt, hol veszítette el a lábát. Ukrán falvak, városok nevét emlegették.
  - Én is ott voltam, testvér - mondta ilyenkor. - Nem mindegy, hogy Masztyukinóban vagy Korosztyenyben, fagytól vagy gránátszilánktól?
  Kevesebb csillogó, új forintos hullott a sapkájába, híre kelt, hogy mogorva, magának való ember.
  Paja akkor már negyedikbe járt, én meg csak másodikba. Mindig ő nyert, ha versenyeztünk, hogy ki tudja gyorsabban elolvasni az utunkba eső cégtáblákat, Csőke Zsigmond úriszabóét, a Hatósági Hússzékét vagy az Adria Nyomdáét. Magasabb és erősebb volt nálam, mellette nem húzódtam félre, ha rongyos ruhás utcagyerekek csapata közeledett. A jó osztályzatokért ötven fillért kapott otthon. Gyakran volt pénze, és késő őszig, amíg árulták, többnyire fagylaltot vett rajta.
  Egyszer, amikor éppen összegyűlt a zsebében néhány forint, egy kéregető cigányasszonnyal találkoztunk. A községháza sarkánál állt, a jegespincébe nyíló nehéz, vaspántos kapu mellett. Az egyik karján kisgyerek ült, a másikra kézikosarat akasztott. Horpadt, feketére koszolódott csajka volt a kezében. Néha megcsörgette benne az aprópénzt. Egyhangú, éneklő duruzsolását elnyomta az utca zaja, csak az hallhatta, aki közvetlenül mellette ment el. Paja egy forintot dobott a csajkába.
  - De el ne igya! - mondta, amikor a pénz megcsendült a többi között.
  - Dehogy iszom, aranyos fiatalúr, az Istenke ezerszer fizesse meg! Kenyérre kell ennek a kis árvának.
  Megrázta a csecsemőt, hogy felsírt félálmában, de el is hallgatott egy pillanat múlva.
  - Mind isznak - mondta Paja néhány lépés után, és gondterhelten legyintett. - Azért rongyosak meg éhesek.
  Késő volt már, sietni kellett az iskolába. A tér sarkánál elváltunk.
  Ez a "De el ne igya!" nagyon megtetszett nekem. A Nagyvendéglő előtt remegő kézzel elővettem a fagylaltra szánt forintot, és belehajítottam a hadirokkant sapkájába.
  A férfi nem szólt, csak kinyitotta a szemét, és elmosolyodott.
  - De el ne igya! - mondtam izgalomtól elcsukló hangon, s még a mutatóujjamat is fölemeltem nyomatékul.
  A hadirokkant arcán megdermedt a mosoly. Elsötétült a szeme, én ijedten hátrább léptem. Azután rekedt torokhangon felüvöltött. Vastag kezével utánam kapott, s a lendülettől elvesztette az egyensúlyát.
  - Én el ne igyam?! - ordította. - Én el ne igyam?!
  A félkarjára támaszkodott, a másikat pedig a mankók után nyújtogatta, de nem ért el odáig.
  - A lábam nem elég nektek? Nem elég?
  Megint előrebukott, de már nem is akart fölkelni. Hempergett a földön, izzadt arcán sárrá maszatolódott a por.
  A tér megtelt iszonyatos üvöltésével, amely elnyomta a kocsik zörgését, a lónyerítést, az árusok kiabálását.
  Sűrű tömegbe kerültem, lábak között bújtam át. Valaki fellökött. Arcomat a porba nyomtam, s nem tudom, hogy a fejem körül toporgó lábak vagy a szívem dobogása lüktetett jobban a fülemben.
  Egy asszony felsikoltott:
  - Eltapossák a gyereket!
  Legelőször egy csatos, fekete női cipőt pillantottam meg. Szürkére festette a por. Fel akartak segíteni, de odatapadtam a földhöz. Azután mégis fölemeltek, s egy fiatalasszony tisztogatni kezdte a port az arcomról. A körém gyűlt felnőttek a nevemet kérdezgették. Szánakozó tekintetüktől egyszerre olyan gyűlölet fogott el az ostoba, érthetetlen világ ellen, hogy beleszédültem.
  Kitéptem magam a fiatalasszony kezéből, ismeretlen, kihalt utcán, végtelen deszkakerítések mellett rohantam. Akácok szórták a hajamba száraz leveleiket, és hirtelen rám szakadt a zokogás, mint a tenger.