Történik egyszer, hogy a legnagyobb magyar azt álmodja, miszerint az ő szegény nemzetén nagyon sok átok volt és van. Elaludt. Viziói voltak. Hajnalra már arra ébredt, hogy hátha ez ősi átkokat oly áldásokkal lehetne ellensulyozni, melyek magától az anya-átoktól származnának.
   Az ige testé vált. Az álom való lőn. Egy hét mulva hajóra szállt a nemes férfi. Szándéka volt kipuhatolni, ha vajjon Magyarország eredeti folyója - a Tisza - lehetne-e s miként hajózható?
   A pompásan fölcicomázott gőzös a Tisza hullámain kelepel immár. Egymást éri rajta a műértő és dilettans notalbilitás. A Tiszavidék partokra sereglett népsége ujjongatva, különbféle helyszerü ajándékokkal s deputatiók alakjában üdvözlé az uj vendéget.
   Az ősi folyók egyik fűzrekettyés kanyarulatánál, hol az izletes kecsegefaj garmadánként fészkel, nehány öreg halász kiküldöttségi állapotra piperézte magát, és egyszerü áldomás kiséretében bográcsos halászlével kedveskedett a grófnak és vendégeinek.
   Ebéd utáni állapot. Az enyhe verőfény, a begyomrozott paprikás halászlé, s a hazai nektárok mármorhatalma a gőzös födélzetére csalták a vendégkoszorut.
   Olaszország leghiresebb mérnöke - Paleocápa a hajófödélzet egyik szögletében fekete kávézik. Körüle egy pár gőzöskapitány figyelmez a folyam akadályaira. Távolban néhány nemes atyafi kékelő dohányfüst karikákat utalványoz a szelek szárnyaira.
   - Ugyan Miska sógor mit gondolsz, mért kandikál az a német ott a szögletben mindig az ég felé? szól egy táblabiró pajtásához.
   - Miféle német?
   - Hát amott a kormányos körül.
   - Nem német a pajtás, hanem olasz.
   - Mindegy nekem akármi faj. Én mindent németnek tartok, a ki nem magyar.
   - No hát majd megkérdeztetem én per gőzös kapitány, hogy a tallián mért vizsgál nappal is csillagot.
   - Van-e válasz?
   - Persze hogy van.
   - Halljuk!
   - Kérdésedre azt felelte az olasz, hogy azért tekinget annyiszor s oly busan az egek felé, mert e tájon nagyon magosan járnak a föllegek, s ennélfogva e vidék gyakori szárazságnak lesz kitéve. E bajon csak földöntözés és csatornázás által lehet segíteni.
   A hajó népsége mosolygott, és elfeledte e fontos észrevételt.
   Széchenyi azonban összevont szemölddel figyelt a jós meteorolog szavaira.
   Paleocápa jóslata szóról-szóra teljesült.

*

   Ó alkotmányos novemberi nap volt. Ezzel azt akarom mondani, hogy az eső zuhogott, a hogy zuhoghatott, a sarak sarával pedig a föld közepén lévő opálbányák csókoloztak.
   A zápor épen utban ért. Jó négy lovam volt. Fiatal csikók, azaz hogy sárkányok. A rudas főleg oly hatalmas erővel rendlelkezett, hogy még a fekete bankóból is képes lett volna negyven krajcárt kiráncigálni, holott annak valódi értéke öt garas volt.
   Besötétedett. A vidék láthatára oly koromfekete köpenyt öltött, hogy beillett volna orgyilkos karbonárinak.
   - Jártál-e már erre valaha Miska? kérdém a kocsistól.
   - Jártam ám, de hányszor!
   - Úgy hát tudod erre a dörgést.
   - Dejsz' uram nem ér itt a tudomány semmit, most a lovak az urak.
   - No hát isten hirével.
   Alig ejtem ki e szavakat ... paff puff úgy becsapódunk egy pocsolya-örvénybe, hogy én a fejem tetején kerestem a szememet. Miska kocsis pedig kufferembe nyulkált a lovakért.
   Csupa merő iszap voltunk. Magammal nem igen törődtem, mert az efféle lucskos állapot, mint alföldi suhanccal velem született; hanem az oldalamon fityegő bőrtáskát féltettem, melyben tizezer forint volt egy barátom kérelmére Szatmárba viendő.
   A sárkeblü vendégfogóból kitápászkodva a szomszéd csárdához vergődtünk.
   - Extra szobát kérnék, de hamar ám, mert láthatja kend, hogy ördöggé vagyok lucskosítva, mondám a szájtátó csaplároshoz.
   - Biz uram itt Kondoroson nem szolgálhatunk extra szobával, hanem a mi szegény cellánkba tessék besétálni.
   Azonnal a pénztáskához láttam. Ezen tollatlan jószág velem együtt szintén árokban fürödvén: bankó tartalma úgy elázott mint a csap.
   Első dolgom volt a részeg bankókat azon két superlátos ágy dunna gazdag keblére terítgetni, melyek a szobában tulipánoskodtak.
   A szolgáló holmi vacsoraféléhez tányérokat csörömpölt. A dunnákon heverésző temérdek bankót megpillantva oda sug hozzám, hogy tens uram tessék ám vigyázni ezekre az izékre, mert három szegény legény vetődött imént a csapszékbe.
   - Három rabló?
   - Igenis, három betyár, még pedig a javából.
   Ellenállásról szó sem lehetett. Pusztai vidék, segélyhiány, szakadó eső s a csaplár orgazdai hivatala mind ellenem esküdtek. Itt csak furfanggal lehetett menekülni. De miként?
   A szikkadás végett kipányvázott bankó telepet ép összeseprendő valék, hogy azt elrejthessem, midőn az okos és becsületes szobaleány e szavak után "ne bántsa az ur a pénzt ... gondoltam valamit" kirándult a szobából s nehány perc mulva visszatérve, az ágyakat ... illetőleg a pocsolya-ittas bankókat lacsuha és lebbencsnek való nyujtott tésztákkal betakargatta.
   Az eső folyvást zuhogott. Én egy pislákoló gyertya mellett szundikáltam. A korcsmában halotti csönd.
   - Hál' istennek! eltávoztak - gondolám. Dehogy távoztak, sőt nagyon is megjelentek, mert éjfél tájban három darab torzonborz haramia állott előttem.
   Az egyik pisztolyt szegzett rám, a másik éles baltát villogtatott az orrom körül, a harmadik rémítő dorongot suhingatott fölöttem.
   - Ide a pénzzel?
   - Miféle pénzzel? felelém nyugodtan.
   - Dejsz nem ütjük el tréfával a dolgot, a kinek oly pompás négy lova van...
   - Annak az erszénye se sovány.
   - Bizony pedig sovány atyafiak - felelem és saját tátogó bugyillárisomat markokba is nyomtam.
   - Ez kevés, hol a többi?
   A pisztoly közelebb nyomult felém, a balta sürübben villogott; a furkós pedig az esőhöz menydörgést suhogott.
   - Ha nem hiszik kedtek, hogy nincs több pénzem, hát kutassanak össze mindent.
   Úgy is volt. A tésztával halmozott ágyon kivül minden ziget-zugot fölkotorásztak. Persze sehol semmise volt.
   Eltávoztak. Reggel azonban a kocsist kötözve, a négy tátosnak pedig hült helyét találtam.
   No még lebbencs és lacsuka aligha aquirált tizezer forintot.

*

   Még a harminczas évek elején egy Baczur Gazsiféle jurátus fölment Pozsonyba az országgyülésre, de nem mint megyei követ. Itt legnagyobb malörje az volt, hogy attilája rosz lévén, a jurátusok gyülhelyén illőleg nem jelenhetett meg. Kapja tehát az N. consiliariustól diurnum fejében kapott sarkig érő fölső kabátot, s szánja attilának, gondolván ez még fordítva jó szolgálatot tesz. Hanem az a volt bökkenő, hogy - mint hallá - itt magyar szabó nincs, ő pedig németül nem tud. No de a hevert ész könnyen segít magán. Előveszi emlékező tehetsége lexiconját és hosszas fejtörés után összefércelt egy német előadást, s azzal a szabóhoz beállít.
   Köszöntés: Karsamadiner her fon scheider.
   Azután előveszi a hóna alól a kabátot, kiterjeszti és mutogatja külsejéről belsejére és viszont, így adván elő a dolgot szóval:
   - Vasz ájni, dasz auszi, vasz auszi dasz ajni.Und knöpfen zo rakhen: (mellére mutat) ánc, cváj, dráj und vart a piszli: und viderum ánc, cváj, dráj und vart a piszli; und nok ájmol ánc, cváj, dráj und ganc várt a piszli!
   - Ezt a kabátot akarja az ifju ur attilának fordítatni? mond mosolyogva a szabó.
   - Hát tud magyarul! csodálkozék a juratus. Egész fél éjszakán srófoltam össze e néhány német szót s azzal is fölültem! No hiszem szép gyerek lesz az, a kinek a kedveért én valaha németül megszólalok.

*

   Juratus koromban egyszer a többi közt nagyon megbuktam. Bukásom abból állott, fél évre szóló apanázsomat egy estén elkártyáztam. Egy ideig puff és kontó-csemegéken tengődtem. A sovány credit azonban mielébb elpárologván: pénz alá haza mentem. A jó mama eleinte zsörölt-pörölt velem, végre kibékült mint minden anya.
   Anyai áldásos szeretet! Nincs párod a sziv világában!
   - Kedves mamám, mielébb szeretnék ám Pestre visszamenni.
   - Ez annyit tesz, hogy mielébb pénz kellene, felelé mosolyogva a mama.
   - Persze mielébb és minél több.
   - Igen ám galambocskám adnék én, ha volna, de az uri háznál jelenleg egy garas sincs.
   - Van Icig zsidónál.
   - Van biz ott fiam elég, hanem nagyon drága.
   - Mama lelkem csak most az egyszer.
   - Adósságba nem örömest verem magam, de ha megigéred, hogy többé meg nem busitasz, tehát ...
   - Igérem mama, megigérem, s aztán ...
   - Holnap turi vásár. Ilyenkor sok marhakupec érkezik a felső vármegyékből ... no hát nem bánom föláldozok éretted nehány tinót.
   A jó mamát örömemben össze-visszacsókoltam.
   Turra érkeztünk. Bogrács, utravaló és szénával gazdagon megpakolt ernyős szekerünk a marhavásár közt állapodott meg. Az eladó tinókat akkor már ott találtuk. A mama a szekérben már várta a jó szerencsét, melynek elején ferhéchez kötőfékezett lovacskáink jó izün ropogtatták az illatos szénát.
   Én a Laci-konyhára ballagtam. A régi jó időkben a kis városok országos vásárjain fölállított Laczi-konyhák a nemzeti élet sajátságos játéka volt.
   E törzsgyökeres alföldi város egyik térségén jelenleg élénk sürgés-forgás, robaj s néphullámzat mutatkozik.
   Itt kövér göblyök; szelid szemü tehenek; jármos ökrök és nyugtalan üszők körül fürge kupecek alkudoznak. Amott fáradt gebéit menyre-földre dicsérgeti az ezüst gombokkal megspékelt rongyos cigány. Erre piramis alaku cserépedény telep mellett óvatosan guggol a gömöri producens, nehogy egynémely próbanyargalásra ostorozott csikó az ő fazéknépségét is megtáncoltassa. Egymás átellenében ásítozó ponyvasátrakból étvágyingerlő illat ömlik a légbe. A sátor közepén füstölgő vályogoltáron pipacspirosra hevült menyecske kezei közt biborszin Laci-pecsenye sustorékol; a konyha hátterében kosorru dudaszó mellett egy-egy pityókos betyár bokázik, keserves népdalt dudolgatva a pásztorizene mellé.
   Falatozni "zsindelyes" nevü csárdába vetődtem. A végtelen hosszu ivóka csordultig telve volt nyalka legénységgel. A vidám fiatalság egy szál klarinét mellett bokázgatott. A jámbor klarinétos füstös pofája úgy ki volt az örökös fuvalgástól dagadva, hogy szél próféta teljes holdvilágnak szó nélkül beillett volna.
   Én egy zugba eső asztalka mellé huzódtam. A legények farkasszemeznek. Csorba száju palackokból egy hajtókában járja a vallató csiger. Patyolat inges legénység furakodik a tömegen át. A vezénylő sugár alak földig érő ingujját fölbillentvén, egy abból kiviruló ólmos bottal közé vág az asztalnak. E hangra a másik legény a mestergerenda felé villogtatta fokosát.
   Az alföldi népszokás értelmében ezek verekedési jelszavak voltak.
   Úgy is volt. Két egymással ellenkező párt között megkezdődött a verekedés.
   Izmos furkósok alatt kongának a hosszú fürtös koponyák. Széles vállakon keresett utat magának az ólmos fütykös! Szikrázó fokosok villogtak a légben. A csárdai csata elkeseredve vivatott.
   Szemtől szembe láthatva a néperő oktalan fecsérlését, borozó asztalkám melett ép azon mindenható népnevelésről ábrándoztam, mely e hatalmas népfaj megváltójául minden emberbarát eszméi közt főhelyet foglal, midőn egy a csatából felém hátráló polgártárs úgy hozzám csapott fokosával, hogy annak két betűje rám ragadt és kilenc évig a hátammal pecsételtem levelet.
   A bezuzott koponyák, kék vörösre páholt és lepedőbe forgatott turi atyafiak közül magam is cimeres hátgerinccel menekhetém. Utközben eszembe villant Magyarország nagy prófétájának azon arany mondata, hogy ha az in partibus és legközeleb a zsindelyes csárdában elpazarolt ifju erő nemesebb irányt vehetne, mily hatalmas szellemi és anyagi tőkét nyerne a nemzet.
   Utamban a rózsaszin kedély és szellőkkel játszadozó friss lég egy életrevalóbb nemzedék iránti reménynyel töltének el.
   Ősi szabásu ekhós szekerünkhez elvergődtem. A tinók már akkor elkeltek. A vándor tulkok árát örömmel osztá meg velem a jó mama.
   E kegyeletes subventió elég volt arra, hogy jurátusi állomásomat ismét elfoglalhassam.