Báró Orczy Lőrinc kitünő magyar mágnás volt. Emlékét az irodalom és a polgári élet maiglan is hálásan emlegeti. A biró nevenapját ünneplé. A fegyverneki puszta emberül meg volt szállva grátuiáló vendégekkel. Hosszu sátor alatt vigan folyik a lakoma. Bor és cigány quantum satis. Tormás disznófő cirkulál.
   Ácsi cigány!
   "Ecce caput porci, vivat Laurentius Orczi." Holdmezei berei vándor poeta ez elmés ötletét tapsok és vivátok koszoruzták.
   Az áldomások ideje földerült.
   - Hát Józsa Gyuriról quid juris? - interpellálja a poetát egyik jucundum vendég.
   "Józsa Gyuri vagyon immáron a latba,
   Nem láttam fenébbet ilyen kis állatba."
   A fölhevült vendégek vállaikon hurcolták meg a vándor poetát.

*

   Anno domini 1826 valami jótékony célra a pesti német szinházban magyar előadás tartatott. Az akkori magyar szinészvilág csillagai: Megyeri, Lendvay, Szentpéteri, Fáncsi stb. játszottak. Stuart Mária adatott. A nézőtér egészen megtelt. József nádor is jelen volt. A legérdekesebb jelenetben azonban a karzaton egy csavargó pudli elugatja magát.
   A pudlihangra Bod Pál talpig magyarban, irtóztató hegyesre fent bajuszszal, a zártszékek közepéről föláll, széttekint, rettentő bass-bariton hangon elkiáltja magát, hogy "ki beszél itt németül?"
   Most már resztó, mert az erre vágott pofákat leirni nem lehet.

*

   Bernát Gazsi 1845-ben a nemzeti szinházzal átellenes vörös ökör vendéglőben quártélyozott. Vékony dongáju szállásán a democraticus hajlamot papirbutorok képviselték.
   Szobája előtt még a csirketolvaj anyáju zsebvágó is keresztet vetett magára.
   Papirtüdejü ablakfüggönyén a következő poema volt olvasható:
   "Ha kinézesz innen a magyar szinházra,
   Találsz egy nemzetet megcsufoló vázra.
   Ha betekintsz, láthatsz olyan földesurat,
   Ki már husz év óta contractust osztogat."

*

   A bécsi hires humorista Safirtól szállást bérelt egy kedélyes német.
   Egyszer valamin összezörrentek.
   A német egy szóból álló levelet irt Safirnak: "Judicium."
   Safir megértette, hogy ez nem tehet mást, mint azt, hogy jud .. ich .. zieh .. um.
   Safir azonnal válaszolt: "Officium," azaz: O .. vieh .. zieh .. um.

*

   Szabadságharcunk előtt a nemzet fővárosában a váciutcai "nádor" vendéglő volt az akkori politikai notabilitások gyülhelye. Kossuth, Benyovszky gróf Desőffy Aurél stb. esténként el-ellátogattak a csendes fészekbe. Vitatkoztak, adomáztak rend és kellemmel.
   Egyszer azon komoly thema villant meg köztük, hogy valjon a magyar faj szaporátlan voltának mi oka lehet. Képzelhető, hogy annyi okos ember a tudomány és ismeret mily kitünő érveivel világíták meg e fontos kérdést. Utoljára Desőffy Aurél szólott. Ennyi elmeél után nekem csak paraszt dictió jutott. Elmondom. "Én e tárgyat egyszerüen fogom föl, s azt állítom, hogy a nemes állat, oroszlán, tigris nem szapora; hanem szapora a poloska, szapora az adósság. Nem is nemes állatok azok." - Ez volt a vita koronája.

*

   Hevesmegye egyik alispánja, az elmésségéről hires J. ... midőn hivataláról leköszönt, s ősi szokások szerint bucsuznék, többek közt igy szólott az összesereglett karokhoz és rendekhez:
   "Ime visszaadom a tekintetes nemes vármegyének a maga 100 esztendős gólyáját."
   Hevesmegye cimerét gólya ábrázolja, s az illetős gólyás pecsétnyomót J... bucsuszónoklata előtt ép száz évvel nyeré meg.

*

   Magyarországban történt, a török uralom korában, midőn a legutolsó török kalmár is megkivánta a nagyságos cimet, hogy egy szegény kalmár bevetődött egy ilyen nagyságos török kalmárhoz.
   - Nagyságos ur! Egy mázsa kősóra volna szükségem. Beteg a tehenem, s azzal akarnám nyalatni. Aztán házi szükségre is kellene.
   - Szegény magyar! Hát te nagyon szegény vagy. Na itt van ez a két darab, ez épen egy mázsa.
   - Bizony szegény vagyok nagyságos uram, alig van mit ennem. Azért kérlek nagyságos uram, ne add drágán.
   - Jól van szegény paraszt. Hát vedd el egy márjásért.
   - Köszönöm nagyságos uram, de most nincs mivel kifizessem. Ha az aratásnak vége lesz, pontosan meghozom.
   - Na oda adom így is, hanem hát ha megcsalsz szegény paraszt. Én azt sem tudom ki fia vagy. Hanem tudod mit? Vidd el az egyiket, és hadd itt a másikat zálogban.
   És úgy lett. A paraszt elvitt félmázsa sót, s a másik felét ott hagyta az egészért zálogban.

*

   Eszterházy püspök igen szerette a felebaráti szeretetet vallás különbség nélkül - persze csak a keresztény vallásuakra nézve - gyakorolni. Társaságában asztalánál mindig voltak protestánsok - és épen ezért igen szerették őt ezek is Meg volt azonban az a gyöngéje, hogy szeretett térítgetni. Ha nem sikerült, az nem változtatott jó indulatán az illető irányában semmit.
   Uradalmi ügyvédje is kálomista volt.
   Egyszer ehhez az ügyvédhez fordult, úgy asztal után, és kezdi térítgetni. Az állt erősen.
   - Hallja kend - szólt végre a püspök, hiszi kend, hogy Krisztus urunk isten fia légyen?
   - Hiszem és vallom, kegyelmes uram, - hisz az én vallásomnak is alapelve ez!
   - Hát a szentháromságot hiszi-e?
   - Nem kevésbé hiszem és vallom kegyelmes uram.
   - Hanem a transubstantiatiót nem hiszi kend ugy-e?
   - Azt már nem hihetem, kegyelmes uram.
   - Hm - - pedig lássa kend - - ugyanazzal a fáradsággal azt is elhihetné kend.

*

   Abban az időben, mikor Simor, Hajnald stb. egyivásu urak a bécsi "Pazmaneum" növendékei voltak, járt be a "tisztelendő urak"-hoz egy hevesmegyei fiatal mesterember ismerőse egyik másik fiatal papnak.
   Eldiskuráltak az édes hazáról - s a mestereember rendesen bekebelezte a délről számára eltett comedentiát. Egyszer azon hirrel lepi meg a fiatal papokat, hogy ő házasodik.
   - Hohó - - és kit vesz el? kérdik tőle.
   - Hát egy jóra való mesterember lányát a Lépoldstadtból; jóravaló derék egy fehér személy: azután meg már magyarul is jól tud.
   - Magyarul? Aztán hol tanulta?
   - Hol-e? Hát a kaszárnyában, lőn az önérzetes válasz.

*

   Albrecht főherceg körutjában történt, hogy egy tiszta magyar falu kirukkolt lakossága éktelen "vivat! vivat!" kiáltásokkal fogadta a fönséges urat.
   "Éljen!" nem hallatszott egy sem.
   A főherceg kiséretéből megkérdi aztán valaki a jegyzőt, miért vivátoznak ezek, hiszen tiszta magyarok, mért nem mondják inkább, hogy éljen?
   - Jaj méltóságos uram - felel a jegyző füle tövét vakarva, nagy sora van ám ennek. Úgy kellett ezekbe jóformán bottal beleverni a "vivat" szót, mert az a veszett természetük van, hogy az "éljent" nem tudják kimondani egymagában, azonnal utána teszik, hogy "Kossuth Lajos".

*

   A régi jó világban utazott a debreceni homokpusztákon egy vándorszinész-társaság. A társaság négy férfi tagja egy kocsiban ment leglassabban, gazdája nagyon kimélvén lovait.
   Hiába kiáltoztak a parasztnak, hogy hajtson sebesebben, az csak nem akart, míg végre egy leszállónál a négy szinész összebeszél és ismét felülnek a kocsiba.
   Megszólítja az egyik a kocsist, hogy menjen sebesebben, mert majd ez lesz, az lesz; a kocsis nagy hetykén visszamordult:
   - Azt gondolják az urak, hogy a mért nincs bajuszuk meg szakálluk, engemet megijjesztetnek? Sokat láttam én már, láttam én már olyat is, a ki a száján megesz valamit, aztán a fülin jön ki. Nem olyan könnyü engem megijjeszteni.
   - Hja barátom - szól az egyik vissza, mi az ahhoz képest, a mit mi tudunk! Nézze csak, az a ki ott ül hátul, az olyan ember, hogy ha megharagszik, hát lekapja a fejebőrét, s oda vágja annak a fejéhez a kire haragszik.
   - De már ilyen bolondot ne mondjon az ur, ezt már nem hiszem.
   Megszólal erre a parókás szinész, kinek szép márványsima feje volt:
   - Hajtson jobban barátom.
   - Nem loptam a lovamat, vág vissza félvállról a kocsis.
   A szinész egyszerre dühbe jön, lekapja a fejebőrét és odavágva azt a kocsis fejéhez elordítja magát:
   - De hajts erre-arra! Mert az enyém után mindjárt a tied is lejön.
   - Gyü! ordítja az elrémült paraszt, meglátva a sima fejet, s úgy közéje vágott lovainak, hogy két órával elébb érkezett Debrecenbe, mint a többi szekér!

*

   Az X. járás fiatal jobboldali képviselője nagy tűzzel mondott programmbeszédje folytán szörnyen megizzadt és egyre törölte homlokát. Midőn beszédjét elvégezte, s a publikum oszlófélben volt, M. ki hires baloldali és nagyon élces uri ember, megfogta kezét és így szólt:
   - No már öcsém, én hallottam Deákot, hallottam Kossuthot, de úgy mint te, egyik sem - izzadt.

*

   Az ötvenes években történt. Jámbor civil népség, Somogymegye fiatalsága, a szükölködők vagy más valami jótékony célra bált rendezett a kaposvári termekben. Deferentiából s tán lovagias udvariasságból az akkorában uradalma fénykorát élő katonaság is hivatalos levén, az ép ott állomásozó "rendcsináló" vértes ezred karcsu tisztecskéi a fényesre csiszolt parqueten emberül megis állották a sarat, sőt akadt köztük nem egy, ki szerette volna bevallani, miképen ő - bár Magyarországot már amugy is egészen meghódítá - szivesen folytatná a hódítást "en particulier" a tüzesszemű magyar delnőknél.
   Minden "szépen" ment a szünóráig.
   Ki volt már vidéki bálokban, az tudja csak, mit jelent ott e szó: szünóra. Hja! az őserejében virágzó természet megkivánja a magáét, s mint egy általános takarodóra mindenki az étterembe siet. Az élet anyagi oldala lép előtérbe, s kipirult arcu hölgyek, aggódó mamák és jól táplált papák oldalánál vigan nevetgélnek párolgó táblák mellett, míg az erősebb nem külön terembe huzódva, poharak között mulat, s tánctüzelte vére lerázva a civilizáció viszkolt padlón magára kényszerített feszélyt, vad forrásnak indul, közelebb inti a bandát s úgy tombol el-elkapva a hegedű siró nótáját s a bús magyart dallja, míg köny nem jő szemébe.
   Az akkorában még egész friss sebből vérző honfi kebel, kezdetben amugy is nyomottá tette a hangulatot, s azok jelenléte, kik durva kézzel e sebeket ütni segítették, szintén alig volt alkalmas a bús emlékek feledtetésére, - de az illatosan párolgó tálak csörgése s a poharakban habzó tűznedv lángja mellett mind jobban olvadni kezdett a fagyos fásult kebel s a kiirthatlan jó kedv, a magyar jellem ez ősvonása, elfoglalá megillető helyét.
   Egyszerre, midőn a társalgás fölmelegedve a rántott csirkék, cottletek stb. boncolgatásában, már élénkebb hullámokat vetett, s az izzadó cigánybanda épen bevégezve a sirva vigadó nóták egyikét, összedugott fejjel azon tanácskozott, kinek a nótáját kezdje? bántó applombbal föláll egy tisztecske, s kardját megcsörrentve egy ujdonatuj piros hasu ötforintost oda vet Miska cigánynak:
   - Sie Primgeiger! Gott erhalte! s fensőbbsége érzetében a publikumhoz fordulva:
   - Meine Herren! aufstehn!
   Mit volt mit tenni? A tényleges hatalom előtt meghajolva vagy tán a sértő gyöngédtelenség ily hallatlan fokától megkövülve, a megye kemény szittya ivadéka állva hallgatá végig az emlékezetes dallamot. A tisztek oly triumfáló arccal néztek körül, mintha honvédeink sohasem látták volna a hátukat.
   Hagyján a fölszaggatott honfiseb, hagyján a fölszaggatott honfibú, hisz kezdtük azt már megszokni, hanem a sok meghült pecsenye, mely áldozata lett a "Gotterhaltenek".
   A győzelem érzetében, daemoni mosolylyal ajkán, kardcsörtetve foglalt helyet ujból a tiszti kar s a pincéreknél vacsorát kezdett rendelni, mely meg is érkezett.
   Ki tudja mi történik, ki tudja mily elégtételt vesz a joggal fölháborodott fiatalság, ha egy köztiszteletben álló őszfejü hazafi közbe nem lép.
   A nem sejtett sértő merény után beállott vészteljes csöndben felállva, teljes nyugalommal zsebébe nyul, s meglehetős puffadt tárczájából a legeslegujabb tizforintos bankót kikeresve, oda nyujtja Miska cigánynak:
   - Miska fiam! Mir zweimal "Gotterhalte!" s tisztes arcát a fehér waffenrockok felé fordítva:
   - Meine Herren aufstehen!
   S Miska bandája egész elkeseredéssel huzta a nótát, egyedül hangszereikért remegve, nem hivén, hogy el ne repedjenek szégyenükben.
   Az elégtétel teljes volt, a tökéletesen lefőzött tisztek boszusan hagyták oda a termeket, hol számukra az intermezzo után nehezen lett volna mosolygó ajk, vagy kéjesen villogó szem.
   S a fölsült tisztecskéktől megtisztult légkörben vidáman folyt a mulatság, ki világos ki virradtig.

*

   S. M. B.-n 1850-ben egy telivér bezirker Sch. ur volt a megyei főnök. A többiek között egy magyar dijnoka is volt, Cs. ur.
   Egyszer pár perccel később ment a fönt nevezett dijnok az irodába a hivatalos óránál.
   - Hol volt ön? rivalt rá Sch. ur.
   - Gr. T-éknél tettem tiszteletemet.
   - No s mi újság ott? Volt még valaki ott? Kit látott.
   - Láttam gr. T. Sándort.
   Az érdemes megyefőnök nagy szemeket csinált e válasz hallatára. Nem kérdett többet semmit. Sietett szobájába.
   Sch. ur csendőrökért küldött, s míg ezek eljöttek, szép álmai voltak ébren. Már látni képzelte a nagy dicsérő okmányt, melyet kapni fog, hogy egy oly veszedelmes embert, kinek már neve föl is akasztatott, elfogatott.
   A csendőrök megérkeztek.
   - Ön - szólott Cs.-hoz Sch. méltóságos pathosszal - rögtön elmegy gr. T.-ékhez, s elfogatja T. Sándort.
   - De miért?
   - Miféle kérdés ez. Azt kell-e hinnem, hogy ön is a rebellisekkel tart? Ha gr. T. Sándor egy óra alatt nincs itt, önt is elzáratom, mint gyanus embert. Semmi ellenvetés tehát. Induljon Gr. T. Sándornak nagy vétkei vannak. Ezt ön tudja.
   - Miféle vétkei lehetnének, meg nem foghatom.
   - Ő nagy forradalmár.
   - Hisz még szólani sem tud. Két hónapos összesen. Hogy lehetne egy ily gyermek forradalmár?
   - Mi? mit beszél ön?
   - Én gr. T. S. fiáról beszélek, ki két hónapja, hogy született.
   - S a másik T. Sándor? Az nincs ott?
   - Nincs.
   Ekkor vette észre Sch. ur, milyen bolondot csinált szinte.
   Cs. dijnok azonban mégis elvesztette hivatalát.

*

   A mantuai csata után elborongva bolygott föl s alá a csatasikon a holtak és sebesültek között a vitéz Alvinczy.
   E közben jajkiáltás üti meg füle dobját. A hang után indulva egy béna vitézre akadt, kit nem vettek föl a kocsik.
   - Osztrák vagy fiam? kérdi németül Alvinczy.
   - Osztrák a ménküt, magyar vagyok az ebadta, még pedig nagy-szalontai! felelt sértődve a vitéz.

*

   1789 körül, gróf Eszterházy egri érsek idejében történt, hogy a b.-e. egyháznagy, mint egyszersmind főispán egy nevezetes megyegyülés alkalmával Hevesmegye rendeit ebédre kérette magához. A megjelentek közt egy oly kitünőség is volt, a ki csak kevéssel azelőtt tért át a r. kath. vallásra a reformáltak közül. Ez a nevezetesség igen jó izü humoros uri ember levén, azzal mulattatta az ebéd fölött környezetét, hogy az elhagyott felekezet félszegségeit taglalgatva, jelen volt régi hitsorsosait tüzte ki élcei célpontjául. Az érsek kissé restelvén a dolgot, tréfás modorral akarta végit vetni a kellemetlen tárgynak, mely célból egy baljánál ülő öreg táblabiróhoz ily szavakat intézett:
   - Lássa édes J. G. uram, mily buzgó hive vált az anyaszentegyháznak Z. urból ily rövid idő alatt.
   Mire a megszólított veterán egész higgadtsággal két felé simítván tisztes ősz bajuszát, lakonikus rövidséggel ekkép válaszolt ő eminentiájának:
   - Hja kegyelmes uram, szökött szolga soha se mond jót régi gazdájáról.